László Gyula (Kőhalom, 1910. március 14. – Nagyvárad, 1998. június 17.) Széchenyi-díjas magyar régész-történész, képzőművész, egyetemi tanár. 25 könyv, 600 cikk fémjelzi tudományos munkásságát. Az 1960-as évek közepén dolgozta ki a kettős honfoglalás elméletét, majd a szvidéri-elméletként ismertté vált eredet-tanát.

laszlo gyula

Idézetek László Gyula műveiból

A formák és a színek közt akkor érezzük magunkat odahaza, ha valamiképpen emlékezésünk világából valók, ha bennük van Édesanyánk simogatása.

Még a kereszténység is táplálta a csodalényekben való hitet, vegyük csak példának az Apokalipszist, és a Jelenések könyvének részleteit. Tudvalevőn régi babona, hogy az ártó szellem ellen legjobb orvosság annak képe.

Az ábrázolások megfejtésének nehézsége abban rejlik számunkra, hogy a kép nem tartalmazza jelentésének magyarázatát, csak fölidéz valamit, amit mi nem tudunk ma.

A díszítésnek valamiképp köze kell hogy legyen a használathoz.

Ha rajzolok, mindig magamra maradok.

A rajzban sűríteni lehet többfajta érzelmi-formai jelenséget. Ez persze részben kegyelem dolga, nem megy akarással, hanem csak az irányíthatatlan észrevevéssel.

Hulljatok levelek, rejtsetek el engem – voltaképpen képtelenek vagyunk elviselni, a körülöttünk lévő világnak velünk szemben való közömbösségét, s belevetítjük magunkat.

Az ismerd meg önmagadat lehetetlen kívánság, de talán maga a törekvés érdekes.

Valóban úgy volna-e, hogy az ember csak saját magát képes meglátni a másikban?

A másik embert kissé mindig magamon keresztül éltem át, sorsának részesévé váltam. De hát tehettem volna-e másként?

~~~~~~~~~~~~~~~

Azt tudom, hogy a testem csoda, hogy az egymásra hatások, ráhatások, kapcsolódások, áthatások ősrengetege, amelyben rend van.

A fák, egy helyben növekedve, ágakat vajúdva ki magukból terjeszkednek, terpeszkednek, vajon az elágazók értik-e még a törzset, vagy egymást, messzeágazó testvéreiket. Néha megesett, hogy az egy helybe terebélyesedő életbe bele tudtam élni magamat, szintehogy fává váltam.

Az élet csak megtörténik bennünk, de nem a miénk. Mi mintegy belenövünk, aztán távozunk, az élet marad, ami.

A fiatalkor egész életen át meghatározza az embert.

A fiatalság elbírja a halál komorságát, az öregség a fény felé sóvárog?

Az összegezés mindig igaztalan, mert kivonat. Az élet pedig teljesség, nem kivonat.

Az új világképben a tanult emberek egy része borzong meg az új távlatok kereszttüzében. Isten-képünkről lehámlott minden emberi, és összehúzódva remegünk beláthatatlan erőmezők ölelésében.

Fölvetettem magamnak a kérdést, ha kisfiú koromban nem tanítják meg, hogy van Isten, magamtól hogyan jöttem volna rá.

Áldom a Teremtőt a családomért, nevemért, mestereimért, barátaimért, tanítványaimért, hogy magyarként éltem át az európaiságot, és hogy édes anyanyelvünk élt bennem.

Egy nép történelmében élek, és ez boldoggá tesz: magyar vagyok.

Az élet még szomorúságában is nagy ajándék, még a meggyötört szemekből is fényesség fényesedik.

A család az élet törvénye, egyéni létemben is törvény alatt állok, s ennek fölismerése túlmutat az egyéni léten. A családot hatalmas természeti és lelki erő teremtik meg és tartják életben. Ezek minden eleven emberben hatnak.

A család szelíd szépsége és nyugalma életem egyik nagy ajándéka, szilárd alapja.

A dolgok áthatják egymást, nem egyszeriek, hanem néha az egész életre kihatnak.

Nem a véletlenek sodrában burjánzik életünk, hanem szépséges törvények mentén alakul.

Rajtunk kívül álló, hatalmas erők dolgoznak bennünk, és szabják meg sorsunkat.

~~~~~~~~~~~~~~~~~

Mindenki az enyém, bennem van, akit valaha megszerettem, aki valaha ablakot nyitott bennem a világ szépsége felé.

Művészeink (akár nyelv az anyaguk, akár szín, forma, vonal) voltaképpen a valamennyiünkben benne lévő emberségnek adnak formát, megtalált szót, színt, dallamot, akkordot.

Annak kell örvendenünk, hogy művészetünk sokrétű. Boldogok lehetünk, hogy egy tehetséges nép fiai vagyunk, s a világról, az életről s benne magunkról való festői látomásaink gazdagok. Őrködnünk kell, hogy a dús kibontakozást ne akadályozza semmiféle dogma.

Minden nagy művész élete műve voltaképpen a világ újra teremtése. Olyannak formálja a világot, a ’maga képére és hasonlatosságára’, hogy otthon érezhesse magát benne.

A XX. század első évtizedeinek feszültségében a magukkal vívott belső küzdelem, a művészi lelkiismeret kétségei szorongatják az alkotókat.

Lehetetlent kísérel meg az a művész, aki sima papírlapon, egyszerű vonalakkal vagy foszlott szélű színekkel hang, íz, mozdulat s más emlékképeket is sűríteni akar. De meg nem kísérelni: ugyancsak lehetetlen.

A mű leválik alkotójáról, megkezdi önálló életét, melyen már semmi nem változtat, sem dicséret, sem ócsárlás, sem magyarázgatás.

A szobrok nem pillanatokra szépek, hogy azután gondterheltekké, petyhüdtekké vagy éppenséggel aljasokká váljanak, nem. Ők örökre szépek, és csak azok, semmi mások. Nem is tudjuk, mettől sugárzik a beléjük igézett, önmagától megilletődő lélek.

Milyen áldás, hogy van művészet, vannak művészek: emlékezetünket ők szövik hímesre, ők adnak formát annak, ami elröppenő, megállítják az időt, hogy átélhessük azt, ami csak elsuhan fölöttünk.

~~~~~~~~~~~~~~~

A tudományban nincsen tekintélyi alap, csak a tények tudomásulvétele. Ha az mást mutat, mint amit valaki megállapított, akkor nem a tekintélyt, hanem a tényeket kell követni.

Szükséges a régészeti aprómunka, és el nem hanyagolható, de végül is a ’hogyan éltek, mit műveltek, mit hittek, mit álmodtak’ az igazi kérdés, tehát: milyen emberek voltak.

Általában minél több kérdést teszünk föl a leleteknek, annál gazdagabban felelnek nekünk.

A régészeti lelet állapot, de hallatlanul gazdagon újra idővé, térré és emberi munkává oldható fel. A vele kifejtett munkának nemzedékeken keresztül halmozódott tapasztalat mind benne van a mozdulatlan tárgyban.

Én a múltban a mindennapi életet keresem. Ezt szeretném közelíteni, a tenni-venni valókat, a hitet, a halált.

A földművesek tudásának mennyisége semmivel sem kevesebb az egyetemi tanárénál, csak minőségében más. Mély igazság, hogy bármelyik ember élete hasonlóan gazdag, változatos, csak más és más környezetben.

László Gyula

A Breviárium sorozat eddigi alakjai voltak: Kármán József, Gyökössy Endre, Molnár FerencGárdonyi GézaSzabó LőrincCsontváry Kosztka TivadarMárai SándorGéher IstvánReményik SándorII. Rákóczi FerencÖrkény IstvánPetőfi SándorDeák FerencNagy LászlóKatona JózsefKodály ZoltánKányádi SándorFazekas MihályMóricz ZsigmondKölcsey Ferenc Zrinyi MiklósHamvas BélaJókai AnnaJókai MórWeöres SándorCsokonai Vitéz MihályAdy EndrePilinszky JánosNemeskürty IstvánSík Sándor,Wass AlbertCs. Szabó LászlóBabits MihályBálint SándorSzenczi Molnár AlbertHeltai GáspárSzilágyi DomokosBessenyei GyörgyBatsányi JánosJuhász GyulaFüst MilánBorsos MiklósKosztolányi DezsőReviczky GyulaDsida Jenő,  Vajda jánosKaffka MargitSzepes MáriaCsoóri Sándor,  Fekete István,  Kemény ZsigmondKazinczy Ferenc Latinovits Zoltán, Tamási ÁronJános Evangéliuma,  Lukács EvangéliumaMárk EvangéliumaMáté EvangéliumaMikes KelemenDéry Tibor,  Karinthy Frigyes,  Nemes-Nagy ÁgnesKrúdy GyulaBerzsenyi DánielApáczai Csere JánosBalassi Bálint, Mikszáth KálmánNémeth LászlóIstván királyMóra FerencMadách ImreArany JánosVörösmarty MihályJózsef AttilaSzéchenyi István 

 

László Gyula

 

To’Piro

(illusztráció: Antalffy Yvette)

Hozzászólások