Kazinczi és alsóregmeczi Kazinczy Ferenc (1759-1831) 1769-től a Sárospataki Kollégium jeles diákja. Író, költő, műfordító, a nyelvújítás vezéralakja. Emlékiratai és 21 kötetbe gyűjtött levelezése nélkülözhetetlen kordokumentum. Széphalmon élt, irodalomszervező tevékenységével a nemzeti fölemelkedés és önállósulás ügyét szolgálta haláláig, 1831-ig.

Csaknem minden íróinkkal vagy személyes ismeretségben vagy csak levelezésben állottam, s literatúránknak hajnallását s felderülését láttam.

Én honi palánta vagyok; elsorvadnék idegen ég alatt.

Fény s nagyvilág énnékem Széphalom.

Én nem nyugodalmat keresek; bántattassam, csak használjak. A jók szeretni fognak merésemért, a maradék köszönni fogja azt, s én örvendek, hogy barátimnak kedveket tölthetém.

Boldogságimat növelék távol lakó barátim levelei. Felejtve a világtól, s felejtve a világot, én ezek társaságában élék.

…..

A más szabadságát tiszteli, aki szabad akar lenni.

Vajda-Hunyad! Hol van urad? Hol van Mátyás? Hová leve László? Hol van az egykori fény? Hol van az egykori zaj? “Nincsenek!” – Így dörmög falaidnak kriptai csendje.

Reggel hét órakor egy tót katona jöve szobámba. – Us su precs. Már oda vannak – mondá a katona. – Kik? – Az az öt. – Micsoda öt? – A pap, a viceispán, a kapitány, a szép ifjú és a vak gróf. – A pap alatt Martinovicsot értette; a viceispán alatt Hajnóczit, ki viceispán vala Szerém vármegyében; a kapitány alatt Laczkovics Jánost;

a szép ifjú alatt a szálas, sugárnövésű, szőke, s liliomfejérségű, rózsapirosságú, délceg járású Szentmarjayt, kinél Pesten és Budán nem igen volt szebb ifjú, és a vak gróf alatt Zsigrait, kinek arcát és egyik szemét a himlő elrontotta. Az öt testet kivitték a Buda megett emelkedő tetőkre. Senki sem tudja, hol fekszenek. Homokkal hintették be a vér helyét. Másnap reggel a vérhelyen rózsa virított. Valaki rózsákat ása le ott csuprokban.

A régiek és mostaniak közt azt a nevezetes különbséget leljük, hogy azok durvábbak voltak, mint simák. De a nagy simaság, úgy mondja Montesquieu, rab lelkek elsősége; a durvább kor jobb volt. Kor és kor hasonlítanak egymáshoz, s az emberi dolgok karikaként fordulnak, bár jobb változásokkal, s nincs okunk elveszteni hitünket az emberiséghez.

Őszülő fej érdemet senkinek nem ád, sőt világos jele a test gyengülésének, mely többére a lélekét is magával hozza.

Az újítást, még ha jó és szükséges is, sokan ellenzik. De újítás nélkül nem lehet építkezni.

Körünkben fonák pártoskodások űzik dúlongásaikat. Nem hon és mesterség szeretete az, ami embereinket a dúlásokra ragadozza, hanem szilaj tűz, neveletlenség, éretlen gőg.

Nékem üres fecsegőt fest az üres fecsegés.

Szelíd bánás mindig javít, durva bánás mindig ront; s mi szükség ott keménységre, hol célhoz vezet a szelídség.

……

A nyelv nem az enyém, nem a tiéd, hanem az édes mienk.

Akkor, midőn én éltem, talán legokosabb volt fordítani jót, s minél jobban, hogy követésre méltó példát adjon mind a teremtésben, mind a szólásban, s a kettő által az ízlést nemesítse; de aki mindég fordít, és csak fordít, a szerint jár, mint aki mindég mankón jár; elveszti saját erejét. A sokszínűségre kell tehát törekedni.

A nyelvet nem a grammatikus, nem a lexikografus viszi előre, hanem az író. Azt óhajtom, hogy az minél szebbé váljon s alkalmatosabbá a lélek gondolatait s érzéseit minden különbözéseikben festeni, s minél elébb.

Jól és szépen az ír, aki tüzes ortológus és tüzes neológus egyszersmind, s így egyességben és ellenkezésben van önmagával. Hamisan lépni a táncban csak annak szabad, aki táncolni igen jól tud, és akit a grácia látatlanul lebeg körül. S mi szabad az írónak ezen iskola értelme szerint?

A fentebb nemben mindaz, amit a minden nyelvek ideálja megkíván, a magyar nyelv természete (örök szokása és törvénye) világosan nem tilt, a régi és újabb klasszikusok által nevelt ízlés még javasol is, s a szükség múlhatatlanul parancsol.

Mind az egyik fél, mind a másik szereti a nyelvet szent hazafisággal; abban hasonlanak meg, hogy míg az egyik azt elváltozásától s elkorcsosodásától félti, a másik annak elváltozását, azaz haladását még óhajtja is.

A neológus a nyelvet szűknek s céljaira el nem készültnek találván, nem elégszik meg a szokottal, hanem mindazt, ami a beszédnek erőt s szépséget adhat, keresi s elfogadja. Szokásban nem forgó szókkal s szólásokkal él; szókat csinál, a készeket, de rútakat szebbekké teszi, a kiholtakat sírjaikból előhozza, a nemtelen s nem kedvetlen hangzású környékieket a nemzetnek visszaadja.

S mit akar viszont az ortológus? Neki az a jó, amit a szokás és a grammatika enged. Neki nem kell új szó s új szólás, mert az író nem ura, hanem őrje, sőt szolgája a nyelvnek. Neki nem kell régi szó, mert felejtett szó. Neki a környéki szó nem jó szó; mert magyar szó ugyan, de már most csak némely megyéinké.

Egyedül a pók az, ami mindent magából szed, fon és szőv: az embernek az az elsőség juta, hogy egy ponton veszteg ne álljon, hanem tehetségeit használván, s mások találmányaikat eszmélettel követvén, a tökéletesedés útján előbbre haladhasson. Valamivé ő lesz, e két szernek egyesítése által lesz.

A nyelv olyan, mint az ég íve a maga egymásba futó színeinek gyönyörű játékával. Elbontja a szép játékot, aki a színeket a magok nemeire akarja osztani. Hadd játsszák játékokat itt is a törvény, szokás, analógia, eufónia, ízlés, régiség, újság, magyarság, idegenség, hideg józanság s poétai szállongás.

A nyelv egyik legféltőbb kincse, egyik legfőbb dísze a nemzeteknek, s a nemzeti léleknek mind igen szép képe, mind hív fenntartója s ébresztője.

A nyelv az legyen, aminek lennie illik: hív és kész és tetsző magyarázója mindannak, amit a lélek gondol és érez.

Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. Ezt ha nem érted, Szánts és vess, s hagyjad másnak az áldozatot.

Híven szeretni a jót, Gyűlölni vesztig a gonoszt, Eszköze lenni az isteni kéznek, Egy nem haszontalan tagja az Egésznek, Férfiak, ez gyönyörű jutalom!

A Breviárium sorozat eddigi alakjai voltak: Latinovits Zoltán, Tamási ÁronJános Evangéliuma,  Lukács EvangéliumaMárk EvangéliumaMáté EvangéliumaMikes KelemenDéry Tibor,  Karinthy Frigyes,  Nemes-Nagy ÁgnesKrúdy GyulaBerzsenyi DánielApáczai Csere JánosBalassi Bálint, Mikszáth KálmánNémeth LászlóIstván királyMóra FerencMadách ImreArany JánosVörösmarty MihályJózsef AttilaSzéchenyi István 

 

To’Piro

(illusztráció: Antalffy Yvette)

 

Hozzászólások