75 éve halt meg Szerb Antal – Nyolc évvel ezelőtt tisztelői, barátai, tanítványai igényes Emlékkönyvvel köszöntötték az akkor 80 éves Fülöp Lajos nyelvészt és etnográfust. Az ünnepeltnek a leánya is írt a kötetbe, de ő már nem érhette meg a megjelenését. Fülöp Zsuzsanna figyelemre méltó, immár posztumusz tanulmánya „Szerb Antal és a brit irodalom” kapcsolatát vizsgálta/elemezte.

Most, amikor arra emlékezünk, hogy Szerb Antal épp 75 éve, 1945. január 27-én halt vértanúhalált mint végképp elerőtlenedett munkaszolgálatos, mindössze 43 évesen, akkor nagyon is találónak érezzük egész pályáját a nyelvésznőtől kölcsönzött minősítéssel jellemezni: „Tudós az írók között, és író a tudósok között.”

Nagyon is érvényes ez a XX. század második negyede kiváló esszéistájára, irodalmárára, írójára, műfordítójára. Érdeklődőbb diákként sokunk belelapozott Szerb Antal közismert magyar, illetve világirodalom-történeti kézikönyvébe. Az idei évforduló ráirányítja figyelmünket regényeire, elbeszéléseire, sőt elméleti munkáira is.

Őt, azazhogy tőle idézve, a nyelvnél érdemes maradnunk. Szerb Antal nem volt ugyan kifejezetten nyelvész, mégis voltak magvas, sőt szakmai fejtegetésébe nagyon is beleillő gondolatai, eszmefuttatásai e téren is. Szólaltassuk meg tehát a nyelv kapcsán…

A középkor magyar nyelvű irodalmáról szólva írja:

… Évszázadokig tartott, míg a magyarság ráeszmélt, hogy a magyar nyelv egyáltalán leírható. Az albán paraszt még ma sem tudja elképzelni, hogy a szavakat, amelyeket beszél, éppúgy le lehet írni, mint a hivatalos nyelvnek, a görögnek a szavait; nem tudja elképzelni, hogy ezek a szavak a kimondásuktól függetlenül is létezhetnek. Úgy érzi, éppolyan mulandó szimptómái ezek testi életének, mint az evés vagy a lélegzetvétel.

… Nem a költő teremti a nyelvet, hanem a nyelv a költőt. Minden nyelv magában hord bizonyos költői lehetőségeket, és várja az embert, aki leírja azokat. A szavak összecsengése predesztinálja a rímeket, a szó és a mondat hangsúlya előre eldönti a nemzeti versritmus sorsát, megadja a zeneiségét, a mondatfűzés szelleme meghatározza a későbbi költészet belső ritmusát.

Az Ómagyar Mária-siralomban találkozunk olyan sorokkal, melyeknek a költőisége a magyar nyelvvel együtt született, és várta a költőt, aki először kimondja: Világ világa, / Virágnak virága, / Keserűen kínzatol, / Vasszegekkel veretel. …

Szerb Antal természetesen foglalkozik a nyelvújítással is. Mint kifejti:

A nyelvújítás a köztudatban összeforrt Kazinczy nevével. Pedig a nevezetes mozgalom … tőle függetlenül indult meg. … … Ha Kazinczy törekvéseinek végleges mérlegét felállítjuk, mégsem lehet azt mondani, hogy teljesen győzedelmeskedett. A nyelvújítás győzött bizonyos formában, …, de nem következett be a fentebb stílus diadala és mindaz az áldás, amelyet Kazinczyék, félig tudatosan, a stílus megváltásától vártak.

Bizonyos tekintetben mégis a bajuszos magyarság győzött a bajusztalan fölött és a népi súlyosság az éterikus lebegés fölött  ̶̶  csakhogy nem a hagyományos formában, hanem megújult, előre nem sejthető módon, a romantika által. …

Még ugyanezen témánál maradva: érdekes múltidézést alkot meg Szerb Antal „Kazinczy Pesten, 1827” című afféle fikciójában. Bár elsődlegesen irodalompolitikai látogatás ez, amelynek célja a békekötés a fiatal írónemzedékkel, a summázás már nyelvi síkra terelődik. Ezért is idézzük:

Istenem, ha viaszlemezre vették volna! Milyen nagyszerű volna hallani ma, a gyötrő nyelvhelyesség korában, hallani a hangjukat, hogyan formálták a szavakat, hogyan dobták a világba, ezek a régiek, ezek az egészen autentikus magyarok!

Valóban, amit az akkori információközlés még aligha tehetett volna meg Kazinczyt, Kisfaludyt és a többit illetően, száz év múlva már úgyszólván nem is lehetett kérdéses. Ekkorra a híradástechnika túl lehetett már azon is, hogy Kossuth hangját rögzíthették.

Szerb Antalnak, miként kortársainak, már megadatott a rádió. Álljanak itt befejezésül egy kéziratban maradt jegyzetének erre vonatkozó sorai:

… Boldogan üdvözlöm Németh László terveit, a népi Eötvös-kollégiumot és a rádió beállítását a népművelés szolgálatába. … A rádiónak beláthatatlan civilizatorikus lehetőségei vannak. A rádió akkor is hatalmas népnevelő eszköz, ha a programja egyáltalán nem nevel: már az a tény, hogy a paraszt érintkezésbe kerül a nem gazdasági jellegű technikával és a technikán távoli városokkal, már önmagában is közelebb hozza a polgári világhoz, mint az utóbbi száz év valamennyi találmánya.

A rádió átkelt a misztikus szakadékon, talán nem is az a fontos, hogy mit kiált, hanem hogy a hangja híd. Ha pedig tartalmában is civilizatorikus lesz, amint Németh László tervezi, akkor feltétlenül meg kell hogy indítsa azt a belső, szellemi átalakulást, az életforma átalakulását, melynek eredményeképpen a nép felemelkedik a középosztályba.

Az őstehetségek festőművészek lesznek, és Mári, a szolgáló, kinek a képeit megcsodáltuk, el fogja érni azt az életformát, hogy az Observer nyugodtan nevezheti majd Frau Máriának.

 

Holczer József

(A szerző legutóbbi írása a Montázsmagazinban ITT olvasható.)

 

 

Hozzászólások