Juhász Gyula 1883 és 1937 között élt. Az egyetem magyar-latin szakos hallgatója, a Négyesy-szeminárium titkára. Barátságot kötött Babits Mihállyal, Kosztolányi Dezsővel, Oláh Gáborral. Szegedre kerülve társtalan magánya sohasem oldódott föl, impresszionista lírájának alaphangja a mélabú és a rezignált bánat. Kompozíciói zártak.

juhasz gyula

Idézetek Juhász Gyula műveiből:

Mélyen hitt a szépségben és a művészetben, mely az elveszett Édent jelentette neki.

Tudjátok-e, hogy mi az ember? A por és végtelen fia, Istent teremtő csodaszellem, Hitvány pehely vasvégzet ellen, Viaskodó harmónia!

Ó, emberek, szeretni kell a földet, S szeretni kell borút és bánatot, Örülni kell derűnek és esőnek, S dalolni kell, ha minden elhagyott.

Én őt dicsérem csak, az élet anyját, Kitől jövendő győzelmünk ered, A munkát dalolom, ki a szabadság Útjára visz gyász és romok felett.

Mindig akar, szeret, dalol az élet!

Szenvedni tudj, és tűrni merj, És várni, sírni, érni, A szirtek párnáján pihenj, S ne félj a végtelen jövővel szembenézni!

Előre, föl, miénk az élet / A széles földnek kerekén, Szemünkben csillog az ígéret / És bennünk ring a jó remény!

~~~~~~

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon, Fájása édes, hadd fájjon, hagyom. Ha balgaság, ha tévedés, legyen, Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem!
Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon, Elrévedezni némely szavadon, Mint alkonyég felhőjén, mely ragyog És rajta túl derengő csillagok.

Ma jött az első csöndes férfibánat, / És lágyan érintette szívemet, Mint nyárutó esője néma fákat, / Melytől az első holt levél pereg. Ma jött az első, csöndes férfibánat, / Ma már múltakba nézek én utánad.

Mindig reménytelen volt a szerelmem, Mindig hívtak a nagy, a kék hegyek, Mindig csillaghonvágy égett szívemben.

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál Emlékeimből lassan, elfakult Arcképed a szívemben, elmosódott A vállaidnak íve, elsuhant A hangod, és én nem mentem utánad Az élet egyre mélyebb erdejében.

Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, Ma már nem reszketek tekintetedre.

Milyen volt szőkesége, nem tudom már, De azt tudom, hogy szőkék a mezők, Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár, S e szőkeségben újra érzem őt.

Milyen volt szeme kékje, nem tudom már, De ha kinyílnak ősszel az egek, A szeptemberi bágyadt búcsúzónál Szeme színére visszarévedek.

Egész szerelmem annyi volt csak: Hogy láttalak, szemedbe néztem, Egy mosolygásod volt csak minden, De nekem elég volt egészen.

Benne élsz te minden félrecsúszott Nyakkendőmben és elvétett szavamban, És minden eltévesztett köszönésben, És minden összetépett levelemben, És egész elhibázott életemben Élsz és uralkodol örökkön, Amen.

Vannak nők, akik egy életen által Kísérnek minket szomorú varázzsal, Mint hideg fényű, messze csillagok Örvények közt a gazdátlan hajót.

~~~~~

Nem a pacsirta fontos, csak a dal, Mely a nem múló, szent összhangba hal.

Ma hull a hó, és álom hull a hóban.

Hálót fon az est, a nagy, barna pók, Nem mozdulnak a tiszai hajók. Egyiken távol harmonika szól, Tücsök felel rá csöndben valahol. Az égi rónán ballag már a hold: Ezüstösek a tiszai hajók.

Pipacsot éget a kövér határra A lángoló magyar nyár tűzvarázsa.

Mily szép e világ, gyönyörű tünemény, Bús életem, rád tűz e büszke fény.

Ma oly dal kél szívemben, Mint boldog visszhang bús szőlőhegyen, Mely várni fog fagyos, fehér telekben. A szőke napra vár.

Valami nagy, mély szerelem hiányzik, Valami sírás, valami öröm, Valami harc, valami csönd, Valami nagy, mély szerelem hiányzik! És így marad ez mindig, mindhalálig?

Elhantolt álmaim zokognak a horpadt öblű hegedűn, és könnyeim, az eltitkoltak, hullanak a húrra keserűn.

Mi remény volt régen, / Emlék ma csupán, De legalább sírhatsz / Tűnt szépek után!

~~~~~~

Brummog a bőgő, asszony lett a lány, Az élet itt nem móka s nem talány, A bort megisszák, asszonyt megverik, És izzadnak reggeltől estelig.

Régi nóták kezdenek halkulni, Régi álmok csöndesen fakulni, Régi szemek tűnt napokba néznek: Álom, álom, rossz álom az élet.

Nyomorok mélyéből, bánatok éjéből, Fölkiáltunk Hozzád a kietlenségből, Ura seregeknek, atyja igazaknak, Mutasd meg hatalmad földi hatalmaknak.

A legtöbb ember oly nagyon él, hogy nem is veszi észre.

Minden méltóságtól megfoszthatnak, de emberi méltóságomtól nem.

A beteg gyermek megtört tekintetében egy jövendő haldoklik.

Igen sok mai ember kereszténysége csak szenteltvizes pogányság csupán.

A koldusok a templom küszöbén figyelmeztetik a híveket, hogy szociális kérdés is van a földön.

Mennyi szépségversenyt rendeznek ebben a csúnya világban! Jóságversenyt még nem rendeztek soha.

Akik az igazság sírjára köveket hengerítenek, azok nem hisznek Magyarország föltámadásában. Mert Magyarország igazsága csak az igazság Magyarországa lehet.

Minden kormányzat legnagyobb erőssége a gyönge ellenzék.

Aki nagyon magyarkodik, az nem nagyon magyar.

Nevelni annyit tesz, mint emberré tenni. De ehhez az kell, hogy a nevelő is a gerincesek közé tartozzék.

A tanár az a gyerek, aki legtovább jár az iskolába

A gondolatok vámmentesek. Sajnos, az ostoba gondolatok is.

Mikor az érvek szava gyönge, megszólalnak az ágyúk.

Minden vád ellen lehet védekezni, csak az önvád ellen nem.

Mindnyájan a boldogság trónörökösei vagyunk ezen a földön. És mindnyájan száműzetésben.

~~~~~

Ha egyszer tavasz akar lenni: az összes jégpáncélok hiába erőlködnek és tiltakoznak.

Éveknek súlya nem mindig teher, Sok ember lassan mindent kihever. Deres hajával gyakran béke jár, Nincs szenvedélye, csak emléke már.

Mi voltál? Játék. Eltörtél szegény. A harc is elmúlt, és már nincs remény.

Csak egy könny voltam, aki porba hull, Csak egy sóhaj, ki égbe szabadul.

A költőnek van a legszebb hivatása e földön: ő az, aki halhatatlanná varázsolja a mulandóságot.

Szavak, csodálatos szavak, / Békítenek, lázítanak. Szárnyalnak, mint a gondolat. / Görnyedve hordnak gondokat. Világokat jelentenek. / Meghaltál, ha már nincsenek.

Csak zenélj, ahogy tudsz, méla hangfogóval, Csak beszélj a csönddel, árnnyal, csillagokkal, És ha másra hallgat mind a többi ember, Te beszélj tovább a zengő végtelennel.

Ha meghalok – a csönd oly nagyszerű, – Elhallgat e világi tájakon Egy fájó hegedű.

Múló világ felett / Örök csillagok élnek, Hiába hullanak / Hervadt lombok, remények.

És minden dolgok mélyén béke él, És minden tájak éjén csend lakik, S a végtelenség összhangot zenél, S örök valók csupán mély álmaink.

Bizalmas szívvel járom a világot, / S amit az élet vágott, Behegesztem a sebet a szívemben, / És hiszek újra égi szeretetben.

Egy hangszer voltam az Isten kezében, Ki játszott rajtam néhány dallamot, Ábrándjait a boldog szenvedésnek, Azután összetört és elhagyott. Most az enyészet kezében vagyok. De fölöttem égnek a csillagok.

Én úgy szeretném, ha a szeretet, A boldogság, a béke fénye égne mindenki lelkében.

Szegény magyar volt, / Költő volt, senki, / Nem tudott élni, / Csak énekelni. Nem volt rossz, sem jó, / Csak ember, fáradt, / Várt, várt és nem lelt / Soha csodákat. Mély szürkeségben / Színeket látott, / Magyar volt, költő: / Átkozott, áldott!

A Breviárium sorozat eddigi alakjai voltak: Borsos Milkós, Füst Milán, Kosztolányi DezsőReviczky GyulaDsida Jenő,  Vajda jánosKaffka MargitSzepes MáriaCsoóri Sándor,  Fekete István,  Kemény ZsigmaondKazinczy Ferenc Latinovits Zoltán, Tamási ÁronJános Evangéliuma,  Lukács EvangéliumaMárk EvangéliumaMáté EvangéliumaMikes KelemenDéry Tibor,  Karinthy Frigyes,  Nemes-Nagy ÁgnesKrúdy GyulaBerzsenyi DánielApáczai Csere JánosBalassi Bálint, Mikszáth KálmánNémeth LászlóIstván királyMóra FerencMadách ImreArany JánosVörösmarty MihályJózsef AttilaSzéchenyi István 

 

To’Piro

(illusztráció: Antalffy Yvette)

Hozzászólások