Madách Imre (1823-1864) világszerte ismert, enciklopédikus műveltségű írónk. Fő műve Az ember tragédiája című drámai költemény, világdráma, amely egyetemes érték.

Miért is kezdtem emberrel nagyot,
Ki sárból, napsugárból összegyúrva
Tudásra törpe, és vakságra nagy.

Az ember is üdvét csak önmaga
Találja fel – sokszor tán éppen ott,
Hol másik társa poklot alkotott.

A tett halála az okoskodás.

Ki szúnyog ellen oly fegyvert ragad,
Mit medve ellen vinni hősiség, bolond.

Azt már tudom: szerettél, megcsalódtál,
Szerettél újra, s akkor már te csaltál.

Tragédiának nézed? Nézd legott
Komédiának, s mulattatni fog.

Aztán mivégre az egész teremtés?

Örüljünk, okosabb világ van,
Örüljünk, hogy mi élünk abban.

Nem adhatok mást, csak mi lényegem.
Győztél felettem, mert az végzetem,
hogy harcaimban bukjam szüntelen,
de új erővel felkeljek megint.

Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy,
S egy talpalatnyi föld elég nekem,
Hol a tagadás lábát megveti,
Világodat meg fogja dönteni.

Küzdést kívánok, diszharmóniát,
Mely új erőt szül, új világot ád.

~~~~~~~~

Szerelem és küzdés nélkül mit ér
A lét.

Ah, élni, élni: mely édes, mi szép!

Mit állsz, tátongó mélység, lábaimnál!
Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt:
A por hull csak belé, e föld szülötte,
Én glóriával által lépem azt.

Óh, nő, mi szűk, mi gyarló látköröd.
S a büszke férfit épp ez vonzza hozzád.
Csak gyöngeség, mit az erő szerethet.

Az a nőnek joga,
Hogy férjét védje, még ha bűnös is,

A lány tűz, messziről vílágol, melegít,
Közelről gyilkosan éget vagy megvakít.

Lányt az ég szeretni alkota,
Abban él, virul, abban hervad le.

Óh, a nő jobb, mint mi, férfiak!
Kis világa a szív birodalma,
Melynek mint istenség, édenét
S kárhozatját is csak ő alkotja.

Csodálatos, az ember hő kebellel
Eseng epedve szerelem után,
S csak kínt arat.

Te csak virág légy, drága csecsebecs,
Haszontalan, de szép, s ez érdeme.

E földre csak mosolyom hoz gyönyört,
Ha napsugár gyanánt száll egy-egy arcra.

Minő csodás kevercse rossz s nemesnek
A nő, méregből s mézből összeszűrve.
Mégis miért vonz? Mert a jó sajátja,
Míg bűne a koré, mely szülte őt.

~~~~~~~
Ha oly sokat csatáztam hasztalan,
Csatázzam újra, és boldog leszek.

Előre csak önhitten utadon,
Hidd, hogy te mégy, ha a sors árja von.

Ismét csalódtam, azt hivém, elég
Ledönteni a múltnak rémeit,
S szabad versenyt szerezni az erőknek.

Mi verseny ez, hol egyik kardosan
Áll a mezetlen ellennel szemben,
Mi függetlenség, száz hol éhezik,
Ha az egyes jármába nem hajol.

Elhervad, kipusztul Isten szent világa,
Jő helyébe ember dőre alkotása.

S édenünk helyett, mit földön Isten alkot,
Emberkéz alkotja számunkra a poklot.

Petőfi sírján
Nem mondja kisded síri jel:
E zugban porlik tested el.
És jól van az, mert így a sír,
Amelyen egy hon népe sír
S körülragyogja szellemed,
Egész e honnak keble lett.

Legédesebb percünkbe is vegyül
Egy cseppje a mondhatatlan fájdalomnak,
Talán sejtjük, hogy az ily perc – virág, s így hervatag.

Minden perc nem vég s kezdet is?

Milljók egy miatt.
E millióknak kell érvényt szereznem.
Szabad államban – másutt nem lehet.

Az ember már mint ember, mit sem ér,
Szintúgy szégyenli nyomorú faját,
Száz címet vesz, lesz mindenféle úr,
De senkit sem csal meg, csak önmagát.

Megy-é előbbre majdan fajzatom,
Nemesbedvén, hogy trónodhoz közelgjen.

Hányan éheznek, fáznak most az éjben,
Mig én világom kényelemmel élem.

A tömeg
A végzet arra ítélt állata,
Mely minden rendnek malmán húzni fog,
Mert arra van teremtve.

E gyáva népet meg nem átkozom,
Az nem hibás, annak természete,
Hogy a nyomor szolgává bélyegezze.

A nép szava fenyítő üstökös,
Feltűnik olykor – elhalaványul.
Kigúnyolják, – de egyszer visszatér
S kihányja a földet sarkaibul.

Áldlak sors, hogy bíróvá nem tevél.
Mi könnyű törvényt írni pamlagon.

Sokat, sokat értem már életemben,
Tömérdek bút küldött reám az ég,
De hála Isten! A sors éjjelében
Ragyogó csillagom is volt elég.

Hogyha képzeletnek szárnyain
Visszaszállok gyermek-éveimbe,
Úgy hiszem, hogy más, hogy jobb világ.
S fényesebb a nap, mely ég felette.

Gyermekörömek ti, gyermekbánatok
Mily őszinték és mily semmik voltatok!
Gyöngyből, hogyha nincs is tenger,
Gyöngyök minden tengerben vannak.
Úgy fogadjuk, amint adta a sors
És lehetünk itt is boldogak!

Szabadon bűn és erény közt
Választhatni, mily nagy eszme.
S tudni mégis, hogy felettünk
Pajzsul áll Isten kegyelme.

S a költő ki alkotni akar
Mint Isten világot, küzdje le
Mind a szenvedélyt előbb, mellyel
Új világát népesíti be.

Ki gondol a madárra és a fára,
Ki a költőre, hogy mi sorsban él?

Élek megint. – Érzem, mert szenvedek.

És végre a tudósnak is
Könyvéből vajh mi haszna?
Ha tudja is, mért van tavasz,
De azt mégsem csinálja.

Dacolhatok még, Isten, véled is.
Bár százszor mondja a sors: eddig élj,
Kikacagom, s ha tetszik, hát nem élek.

~~~~~~~~~

Be van fejezve a nagy mű, igen.
A gép forog, az alkotó pihen.
Évmilliókig eljár tengelyén,
Mig egy kerékfogát újítni kell.

Minden, mi él, az egyenlő soká él,
A százados fa s egynapos rovar.
Eszmél, örül, szeret és elbukik.
Az élet mellett ott van a halál,
A boldogságnál a lehangolás,
A fénynél árnyék, kétség és remény.

Csak hódolat illet meg, nem bírálat.

Nagy kényelem a megnyugvás hitünkben,
Nemes, de terhes, önlábunkon állni.

Az ember hitvány eszköze a sorsnak
S tenni semmit nem bír önnön erejével.

Az ifjú lélek, ha világba lép,
Azt tartja, Isten mása minden ember,
Míg végre eszmél, s látván, hogy nem az,
Ördögnek nézi csalt kebel dühével.

Boldog, ki megbékélve a világgal
Sem ördögöt, sem angyalt nem keres már.

Óh vár ura, óh kunyhó embere!
Keserveinkben hol lelünk vigaszt?
Mindkettőnknek csak a hegy istene
Bár érdemetlenül, nyújthatja azt.

Oly kicsinynek érzem az embert s világát,
Mintha porszem lenne roppant sivatagban.

Karod erős – szíved emelkedett:
Végetlen a tér, mely munkára hív.

Nem az idő halad: mi változunk,
Egy század, egy nap szinte egyre megy.

Ne félj, betöltöd célodat te is,
Csak azt ne hidd, hogy e sártestbe van
Szorítva az ember egyénisége.

A cél halál, az élet küzdelem,
S az ember célja e küzdés maga.

Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál.

Legyen hát célod: Istennek dicsőség,
Magadnak munka. Az egyén szabad
Érvényre hozni mind, mi benne van.
Csak egy parancs kötvén le: szeretet.

 

To’Piro

(Illusztráció: Antalffy Yvette)

 

 

Hozzászólások