Száz esztendeje, 1925. július 17-én született, és mindössze ötvenkét évet élt Nagy László, a költő, műfordító és szerkesztő. A II. világháború után induló költőnemzedék kiemelkedő alakja volt. A nyelvész Grétsy László a lényegre tapint, amikor így láttatja Nagy Lászlót:

„A kirobbanó életörömöt, amely korai verseit jellemzi, a személyi kultusz idején egyre komorabb hang váltja fel. Ars poeticájának lényege az értékek őrzésének felelőssége.”

"A szó igazi hőse akart lenni" - Nagy László centenáriumára

Nagy László – Fotó: cultura.hu

Nagy László monográfiaírója, a pár évvel fiatalabb és szintén dunántúli Tüskés Tibor fontosnak tartja könyvében a kiindulást, a genius locit. A költő ugyanis Felsőiszkázon született, és ugyanott telt gyermek- és ifjúkora. Nyelvi-stilisztikai szempontból egyaránt meghatározónak véli ezt Nagy László költészete egészére vonatkoztatva is:

„A szülőföld mindenekelőtt nyelvet, az anyanyelv ízeit adta a költőnek. S itt nemcsak a szókincsre, a tájnyelvi, népnyelvi színekre, nyelvjárási sajátosságokra gondolunk. Ezeket – a gyermekkorból megőrzött szavakat: brekusz, pocséta, zegernye, mocsola, pótica, ekecsöl, gyürek, s az ilyen kiejtési és ragozási sajátosságokat: arrul, otthun, húznyi, lész, örvendte – a legkönyebb összegombostűzni.

Sokkal fontosabbnak látszik a nyelv lelke, a közlési mód, a gondolkodásforma, a beszédritmus hatása. Meghallja a nyelv szellemét, tiszta, erős szívhangjait is. A szülőföld nyelvi érzékenységet és tisztaságot, lelki vagyont adott. Az anyanyelvet nem tankönyvből tanulta, a nyelvi közlést később sem nyelvtani szabályokhoz kötötte. A nyelvi kifejezés alapelve a természetesség volt a számára. Nem emelte törvényre sem a kopogó, tőmondatos, mellérendelő közlést, sem a bonyolult, szerteindázó kifejezési formát. Azt vallotta, hogy mindig a gondolat, az indulat, a szemléletesség és az egyéni lelkiállapot határozta meg a közlést. […] A szülőföld benépesítette költészetének tárgyi világát. […]”

Tüskés találó szavát, az „összegombostűzés”-t alighanem arra is alkalmazhatjuk, ha leíró nyelvtani fogalmakat, netán szakszavakat keresünk, és találunk is Nagy László költeményeit olvasgatva. Mégis idézzünk néhány effajta sort! Mindenképp ideillik maga egy verscím: „Betűk gyászőrsége”. Ennek az az érdekessége, hogy egy tőle is ritka egysoros fölé írta Nagy László:

„Itt nyugszik a Hármas Honvéd Gyalogezred.”

Természetesen mélyebb a mondandója, mintsem a puszta nyelvtani szakszó említése. És legalább olyan talányos, mint Weöres Sándor egysorosa, sőt egyszavasa, a „Tojáshéj”! Vagy íme a „Májusi napló” legvége:

„Tűnődó ember lelke: írás,
az írás vége mindig sírás.
Ha az életnek nem lesz vége,
nem lesz itt soha rend, se béke.”

Még egy cím: „Álomi beszédem”. Ennek végső öt sora megérdemli figyelmünket:

„[…] hallgatom álomi beszédem
szívemnek bilincsoldozás
szól a fejemnek: feleli szépen
szerveid siess rendbeszedni
mintha történt volna semmi.”

És most valljon prózában Nagy László! Nem annyira teoretikus megfogalmazásúak szavai, mint inkább beavatások személyes műhelytitkaiba:

„Tanulnunk kell magyarul a sírig.”
„[…] Anyanyelvünket féltem a romlástól. Hiszen, ha anyanyelvként említem a nyelvet, hirtelen eszményítem. Akadnak még, akik eszményien szólnak magyarul. Mondatszerkezeti romlás fenyegeti nyelvünket. Germánosan jelentkezik régóta, de mint újkori bomlottság is veszélyes. Nyilvánvaló a nyelvünk szótári gazdagodása. Gazdagodik tiszta foganással, összevonással, magyarítással. Ez örvendetes pusztán azért, mert a hanyatló nyelv nem gondoskodik jövőjéről, csak elfogadja az idegen szavakat, úgy döglődik.

Fáj, hogy magyarul egyre kevesebben beszélnek túl a határainkon. Nem fájna úgy, ha anyanyelvünk elhagyására a mindennél fönségesebb emberség sarkallná őket. Nem elég magyar anyanyelvűnek születnünk, tanulnunk kell magyarul a sírig. Árt az olyan ember is a nyelvnek, aki csak a szabályokhoz igazodik, aki megszállottan görcsöt görccsel tetéz, nem látva a legfőbb törvényt: a természetességet.” (Az emberi szó jelene és jövője, 1971)

„Megismerés, nyelv és vers”
„[…] A szó meggyalázása nem új lelemény, de látványosabb és fájóbb, mint valaha. Tanúi vagyunk, hogyan használják a nyelvet maszlagolásra, hazugságra. Nem csoda, hogy sokan elfordulnak a sorskérdésektől, jó, ha játékba, fájó, ha szótlanságba. A csönd filozófiája se mai keletű. Fullánkja megszúrja Csokonait is, de hiába, feketesége elragadta Rimbaud-t, de örökre. Előttem kényelmes állapot a csönd, holtak nyugalma. A szó igazi hőse akarok lenni. Ha reménytelen a Lehetetlen, elbukásunk az ünnepély. Felnövekedtem, s már porcikáim is tudják, hogy azonos vagyok a szóval. Tudom, hogy bárki költőre rávall a nyelvre. (Ahogyan általában az emberre vall a munkája – evése is.)

Ha van páratlan ítélet a költőről: az a verse. Mert megnyugtat e bizonyság: hiszek a szóban. Kötelességem figyelni a szóra. Bánnom a szóval: odaadás és felelősség. Hiszem azt is, elvezet a pecsétek mögé, ahol éppen rám várnak a titkok. Vezet ahhoz, ami még nem létezik a világban. Vezet a szakadékok mentén, szüntelen a halál ajkain.” (Összegyűjtött versei, 1988)

Centenáriumán elmondhatjuk: Nagy László óhaja/programja teljesült: „a szó igazi hősévé” lett. És az elkövetkezendő új nemzedékek is biztosan így fogják látni…

 

Holczer József

Kapcsolódó cikkünk