71 évvel ezelőtt városszéli iskolánk tanévzáró ünnepélyén nekem kellett elszavalnom azt a bájos verset, amely úgy kezdődik: „Sokat tud az én kezem…” Akkor találkoztam életemben először Szabó Lőrinc nevével. A kis elsős elemistának igen tetszett ez a név, mert amikor elkezdte, azazhogy: elkezdtem, akkor ránéztem a mellettem ülő igazgató bácsira és elnevettem magamat. Botrányba ugyan nem fúlt a rendezvény, de azért bőven adóztak produkciómnak mosollyal, sőt nevetéssel. Az igazgató bácsit ugyanis Lőrincz Bélának hívták, Lőrinc – Lőrincz. Egyremegy!

A tetszésnyilvánítás tehát az iskolavezetőnek is szólt! A vers azóta is bennem élt. Vitatható szerzősége ellenére is az épp 125 éve, 1900. március 31-én született költő, műfordító alkotásának tartom. Igaz, több gyűjteményes kötetéből hiányzik. Van, aki rámondja: apokrif munka. Akad, aki azt is föltételezi, hogy Szabó Lőrinc írta ugyan, de – az ifjabbik, azaz a gyakorta megverselt, „óriássá leendő” Lóci, aki maga is próbálkozott versfaragással. Ám tagadhatatlan, hogy létezik ez a vers, és neves irodalmárok mégiscsak Szabó Lőrinc nevével vették be az idestova négy évtizede megjelent „Innen és túl” antológiába. Innét idézem, mert érdemes!

"Sokat tudott a keze, sokat tudott ujja..." - 125 éve született Szabó Lőrinc

„Sokat tud az én kezem,
sokat tud az ujjam,
benne mindenféle régi
s mindenféle új van.

A régi a lecke,
s én gyártom az újat,
hogy megnőve szép hazámnak
segíteni tudjak.

Festek, írok, építek
tornyot, hidat, embert,
papíron sok a ház és
csak úgy nyit a sok kert.

Betű gurul, neve ó,
arca, mint a holdé;
szeme nő és farkat ereszt:
most úgy hívják, hogy gé.

Rajz, betű és száz tudás
van az én ujjamban,
bennem is nő, szépül, épül,
aki odakinn van.

Jó szerszám az én kezem,
az eszem se rosszabb,
gyönyörű ma a világ, de
gyönyörűbb lesz holnap.”

Az 57 esztendőt élt Szabó Lőrinc maradandóan beírta nevét a XX. századi magyar irodalomba, nem csupán azért, mert egyidős volt a századdal. Mivel versei sokaságából is kimagaslik a „Tücsökzene” című sorozat, mely 370 darabból áll. Igaza van egyik legértőbb kritikusának, Rónay Györgynek:

„Szabó Lőrinc világába behatolni, Szabó Lőrinc fejlődését nyomon követni, Szabó Lőrincet megérteni nem lehet a Tücsökzene nélkül. […] Szabó Lőrinc megbízható és szavahihető, mert a saját élete fölé is azzal a tárgyilagos és aprólékos érdeklődéssel hajlik, ahogyan a lét minden jelensége, ténye és dolga fölé. A Tücsökzenét nem kell egyvégtében olvasni, mint egy regényt; ízlelgetni, szemelgetni kell, újra meg újra elővenni, s új meg új szépséget találni benne…”

Ehhez óhajtunk kedvet ébreszteni a ciklus két, nyelvvel kapcsolatos gyöngyszemével.

„10. Nefelejcs

A virágokból először a kék
nefelejcs tetszett: azt a szép nevét
külön is megszerettem, hogy olyan
beszélgetős és hogy értelme van:
szinte rászól az emberre vele,
úgy kér (s nyilván fontos neki, ugye,
ha kéri?), hogy: ne felejts! Többnyire
jól hallottam, egész világosan,
égszín hangját, néha meg én magam
súgtam, vagy nem is súgtam, csak olyan
nagyon vártam már, hogy tán a szívem
szólt helyette vagy éppen a fülem:
ilyenkor nem tudtam, képzelem-e
vagy tényleg csalok, neki, a neve
mondásával? … De még ha csalok is,
nyugtassam meg magamat, az a kis
segítség semmi, hisz úgy szeretem;
s dehogy felejtem, nem én, sohasem!”

„317. A neved

Kiáltani szeretném, s nem lehet,
még súgni sem szabad a nevedet,
még gondolni se – jaj, elárulom,
pedig belül csak azt visszhangozom,
a hangos titkot, mely életemet
úgy édesíti, édes nevedet:
nevedet, édes, a pár szótagot,
mely tündéri burkoddá változott,
röpítő közegeddé, nevedet,
mely körém gyújtja az emlékedet,
fűszerként csendít a nappalon át,
s beillatosítja az éjszakát
s úgy tapad a számba, tüdőmbe, hogy
már majdnem te vagy, amit beszívok,
már majdnem te: minden lélegzetem
veled itat és zsongat édesen:
édes neved betölti szívemet
s csak titka, te, vagy nála édesebb.”

És már ennyi után is bizonyára igazat adunk a prózában valló Szabó Lőrincnek, aki így ír a „Szavak kémiája és a kimondott világ” című esszében:

„Lelkes lény minden szó, hangulatai vannak: és minden pillanatban más erő lehet ugyanaz a szó. Szavaink, amiket adunk vagy kapunk, mint rétrejáró méhek megrakodnak mézzel és hímporral, hogy rájuk sem ismerünk. Olyan fényburok veszi őket körül, mintha meteorok volnának, vagy nyargaló lámpák a képzelet zűrzavarában.”

Még a 40-es években megkérdezte egy riporter: „Mi a legjobb szórakozása?” Rövid, tanulságos válaszával talán minket is eredménnyel buzdít Szabó Lőrinc a kitartó olvasásra:

„[…] Az írók mind barátaim, három-négy nyelven van valami kulcsom a világunkhoz. Rajtuk keresztül próbálom megérteni az életet és magamat. Ők az emberiség emlékezete.”

 

Holczer József

Kapcsolódó cikkeink