Nagy László (Felsőiszkáz, 1925. július 17. – Budapest, 1978. január 30.) Kossuth-díjas magyar költő, műfordító, grafikus, a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja. Pályája kezdetén F. Nagy László néven jegyezte publikációit.

nagy laszlo

Nagy László a XX. század ezerhúrú lírikusa. Különös fénye volt az arcának, a tekintetének, a mosolyának. Költészete népi és urbánus, villódzó és filozofikus.

Legyen vállalható
aki átlátható.

Puszta világra
jön a tél,
árvaságomra
nincs födél.

Szerelem, jaj te szerelem,
dadogást hoztál, tébolyt,
életem, telivér életem:
jég alatt alvó vérfolt.

Én lélegzek benned,
élsz bennem, te bátor,
vagyunk mi egymásnak
fölvirágzott sátor.

Szerelem, arannyal
befújt hársfa-teknő,
rengess minket, födj be
tüzes bárányfelhő!

 

Idesodródtam,
aranyba, hőbe,
ide az áldott mezőbe.

Az én szívem játszik,
ingemen átlátszik,
másik szívvel tündérkedik
hajnalhasadásig.

Ez a világ ellobban
Ölelj engem mégjobban
Hajamtól a sarkamig
Hajnalig, de hajnalig
Nem hajnalig, örökig
Szakadatlan örömig.

Levert a mindenség szele,
mint őszi fának harmatát,
megtudtad, hogy a két karom
köre az egyetlen hazád.

Nélküled hol laknék?
– megborzong a lélek –
Hajnaltüzes hajlék
a te közelséged.

Te szivárvány-szemöldökű,
Napvilág lánya, lángölű,
Dárdának gyémánt-köszörű,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Felragyog az én udvarom,
Megdicsőül a vér s korom,
Galambok búgnak vállamon,
Gyönyörűm, ha segítsz engem.

Szeretni tehozzád szegődtem,
te sírkövet faragsz belőlem!

Köröttem kusza az élet, kusza a sorsom.
Vértezz hittel, hűséggel állig,
akkor én a halálos ágyig
beléd fogódzom.

Létem, ha végleg lemerült,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
A Szerelmet a túlsó partra!

~~~~~~~~~~~~

Nyílhat a virág
Jöhet a féreg

Ó, halál, te örök telhetetlen,
gyűlöletes, mégis győzhetetlen,
engem mindig zaklató fehérség!
Bár tudom, hogy egyszer el kell esnem,
ellenséged vagyok rendületlen,
embereknek kell ez a merészség.

S rázkódhat a siratók háta,
a Mindenség nem borul gyászba!

Nyakak, ha nem hajlottak másnak,
megbicsaklanak a halálnak.

Jó utam az lenne már, mert egyetlen bajtalan út,
egyetlen vértelen út, ha nem éri a láb a földet
s megnémul a száj a földnek.

Harangok, harangok – számontartanak engem is. Jönnek a harangok értem.
Holtak felkelőben.

Október ága vállaimra
palástot levélből terít,
harangok zúgnak álmaimban,
nyelvükkel szívemet verik.

Adjon az Isten
fényeket,
temetők helyett
életet –
nekem a kérés
nagy szégyen,
adjon ugyis, ha
nem kérem.

A reményt nem szabad feladnunk, hiszen a legnagyobb tragédiából, katasztrófából csak a remény segít kilépnünk.

A csillagok égnek,
ablakon benéznek,
vak szemei vannak
a szelíd reménynek.

~~~~~~~~~~~~
Versben bujdosó haramia vagy,
fohászból, gondból, rád szabott sorsból
hírhedett erdőt meg iszalagos
bozótot teremtesz magad köré.

Becsületed romló pénz lett,
s gyönyörű vagy, mint az ének.

Létem ha végleg lemerűlt,
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?

Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?

Műveld a csodát, ne magyarázd.

Tűz,
te gyönyörű,
dobogó, csillag-erejű
ne tűrd, hogy vénhedjünk sorra
lélekben szakállasodva,
hűlve latoló józanságban,
ahol áru és árulás van,
öltöztess tündér-pirosba,
röptess az örök tilosba,
jéghegyek fölé piros bálba,
ifjúság királya,
tűz!

József Attila!
Mért játszott a szíved, te szerencsétlen,
rombolva magad szüntelen télben,
építve dalra dalt,
Tudtad, tudom én is:
a nagy: te vagy,
s te, a Mindenség summáslegénye,
részt se kaptál, pedig az egészre
futotta érdemed.
Érdemes volt-e ázni, fázni,
csak a jövő kövén csírázni,
ha ráment életed!

Hogy el ne jussak soha ama síkra:
elém te állj.
Segíts, hogy az emberárulók szutykát
erővel győzze a szív,
szép szóval a száj!

Márvány az ég alja,
nincs repedés rajta,
az én erős szívem
csak meg ne hasadna!

Bíztam a tavaszban
én fagyos szegény,
s míg fölmagasodtam
kést dobott belém.

Így is ember, se bölcs, se büszke,
égi, földi virágzás tükre,
rügytől gyümölcs-rogyásig látó,
enyészeten is átvilágló –
csonthártya-dobja minden kínnak,
vagyok a legkomolyabb csillag.

Dolgozik minden,
nincs kegyelem.
Fény zaklatja a földet,
szűköl a táj,
de terem.

Szakad az ember veséje,
de az űrt álma belengi,
muszáj dicsőnek lenni,
nincs kegyelem.
Ez itt a szárnyak zenéje,
ne feledd.
Soha nem feledem.

Szomjamra tiszta vizet
éhemre tiszta eledelt
ha adtok
megköszönöm szépen.

~~~~~~~~~~~~
Ifjúság, sólyommadár,
Tiéd a világ, és teérted van a világ,

Ha neked emberi a mértéktartás, az igénytelenség, nekem emberi a magasra csavart láng. Emberek vagyunk, s meghalunk mindenképpen. De jobb, ha az asszonyok hajsarlója vágja el a torkom. Jobb, ha alvadó kokárdát üt számra a veszély, mintsem lepecsételt szájjal járjak. Mert lezárva megromlik bennem a szerelem, kő lesz a szeretet, értéktelen a bánat. Ebben az átmeneti korban.

Múlik a drága idő, gyorsabb mint a sólyommadár,
de előttünk mindig a nappal, mögöttünk az éj,
mögöttünk mindig az éj, pedig pöröl a sötéttel
a fehérvirágú almafaerdő, a fellángoló
virágfa, tulipánfa, rengeteg tavaszi lámpa,
a láng és vér szivárványa, az ábrándok kohótüze.

Lefokozott élet ez, kohol már olyan ideát,
hogy végképp lebontsa magát.

Kívül kerekek, láncok, tűzcsövek, sebek, trombiták,
tébolyda – lángolnak gyűrük, tajtékosak, nyergek, igák.
Belül maradék éden, világa világosságnak,
levelei szívalakúak, örökké hallelujáznak.

Nem vagyok jó, nem vagyok jó senkinek
Rámugatnak égiek és földiek
Táncra lábam, kutya a föld, eb az ég
Jó lennék majd, ha égetőn kellenék.

Kutya a föld, eb az ég
Sehol semmi menedék

Ne is akarj menedéket
amíg benned zeng a lélek

Oda menjünk, ahol kellünk
Ahol nekünk öröm lennünk

Ördög már veletek, ti álszent hivatalok,
hites uraságok csipkegallérban, csuhában,
kik arcomat dongva a kárt örvenditek rajtam,
dongók, a szentlélek dühödt pirosa kitilt.

Kockázatnak elég is ennyi,
minek a sebeket fölvakarni,
minek akarni,
fényesen hasítani bizonytalanba!

De ki látja, hogy rohadttá ért a szégyen?
Hogy ekkora alázat már gyalázat?

Versben bújdosó haramia vagy,
szemed, a szemed is tünedező,
levelek rése ahogy tágul,
ahogy szűkül, de mindig másutt,
szüntelen célzó, de célozhatatlan,
kintről ordasi tűz s fegyelem.

Adjon az Isten
szerencsét,
szerelmet, forró
kemencét,
üres vékámba
gabonát,
árva kezembe
parolát,
lámpámba lángot,
ne kelljen
korán az ágyra
hevernem,
kérdésre választ
ő küldjön,
hogy hitem széjjel
ne düljön.

Nagy László

 

A Breviárium sorozat eddigi alakjai voltak: Katona József, Kodály ZoltánKányádi SándorFazekas MihályMóricz ZsigmondKölcsey Ferenc Zrinyi MiklósHamvas BélaJókai AnnaJókai MórWeöres SándorCsokonai Vitéz MihályAdy EndrePilinszky JánosNemeskürty IstvánSík Sándor,Wass AlbertCs. Szabó LászlóBabits MihályBálint SándorSzenczi Molnár AlbertHeltai GáspárSzilágyi DomokosBessenyei GyörgyBatsányi JánosJuhász GyulaFüst MilánBorsos MiklósKosztolányi DezsőReviczky GyulaDsida Jenő,  Vajda jánosKaffka MargitSzepes MáriaCsoóri Sándor,  Fekete István,  Kemény ZsigmondKazinczy Ferenc Latinovits Zoltán, Tamási ÁronJános Evangéliuma,  Lukács EvangéliumaMárk EvangéliumaMáté EvangéliumaMikes KelemenDéry Tibor,  Karinthy Frigyes,  Nemes-Nagy ÁgnesKrúdy GyulaBerzsenyi DánielApáczai Csere JánosBalassi Bálint, Mikszáth KálmánNémeth LászlóIstván királyMóra FerencMadách ImreArany JánosVörösmarty MihályJózsef AttilaSzéchenyi István 

Nagy László: Versek és versfordítások

To’Piro

(illusztráció: Antalffy Yvette)

Hozzászólások