Úton lenni misztikus dolognak is tűnhet, ám valójában minden pillanatunkban életutunkon haladunk. Valahonnan tartunk valami cél felé.

 

“Az ösvény egyre keskenyebb,
Jövök – ki tudja már, mióta.
S megyek – ki tudja, meddig még.
A célom Isten tudja csak,
Talán a Semmi, tán az Ég.”
(Reményik Sándor)

A görög hodosz jelentése: út, mód(szer), eszköz, életmód, életvitel. Ady az Álmom: az Isten című versében az életútról szól:

“Utam: a nagy Nihil, a Semmi,
A sorsom: menni, menni, menni”; az Úr Illésként-ben pedig az égi mezők fényét láttatja:
S jég-útjukat szánva szórja be
Hideg gyémántporral a Nap;
Nagy László is arrafelé tekint a Medvezsoltár-ban:
“gyökerestől kiszakíts innen úsztatva égi fátylak közé:
jó utam az lenne már, mert egyetlen bajtalan út,
egyetlen vértelen út, ha nem éri a láb a földet”.

A magyar értelmező szótár mintegy 18 féle konkrét és átvitt jelentését sorolja az út-lexémának, például vízi út, félórai út, Rákóczi út, a bűn útja, már útban van a születendő gyermek, kiadja az útját stb. Petőfi így lelkesedik hortobágyi utazásakor:

“Mennyivel hosszabb utat tesz itt a nap, mint máshol! …Az útfélen itt-ott egy-egy pacsirta emelkedik fölfelé dalán, mint fonalán a pók.”

Úton lenni soha nem csak külső utazás, mindig belső is. Csokonai Az én vagyonom-ban a léthelyzetét idézi vele:

“Ha sétálok, szép útamon / Liliomon sétálok,
S kevélykedve a Salamon / Dicsőségén járkálok”.

Hétköznapi életünkben alapvetően két mintát követünk. Az egyik szerint napjaink hasonlóan telnek, és mi ügyelünk is, nehogy bármi megbontsa szokásaink ismétlődését. Ez az állandóság és a biztonság illúzióját kelti: Járt utat a járatlanért el ne hagyj. A másik minta szerint új és új élményeket hajszolunk. Janus Pannonius Búcsú Váradtól című versének a refrénje vezet egyre tovább:

“Utunkban, te nemes lovag, segíts meg.
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk”. (Áprily Lajos fordítása)

A középkorban csak az válhatott mesteremberré, aki megtette a tanulásért a megfelelő vándorutat. Apáczai Csere János A magyar logikácska (1654) 5 tanácsában ezt is javasolja:

“Minekutána az tudományoknak summáját megtanultad, minden esztendőnként keress más-más lakóhelyt. Mind mezőn, mind erdőn, mind városon, falun találsz valami olyat, kit azelőtt nem tudtál”.

Akár a kiszámíthatóságot, akár folyton a friss irányt választjuk, a szenvedés állandó kísérőnk lesz, mert vágyaink új igényeket támasztanak – még a szokott úton is. Talán ez indokolja, hogy Krúdy Gyula Álmoskönyve szerint utcával álmodni kellemetlenséget jelent. Pál Feri atya így fogalmaz: Ha valaki hiánymotivált, akkor minden áron a cél elérésére törekszik, ám csak azokért a célokért tud küzdeni, melyek eredményét gyorsan megkaphatja. Ha megszerezte, maga sem tudja, miért is akarta annyira. Maslow szerint pedig fenyegetettnek érzi még azt is, ami az övé. Aki növekedésmotivált, nem kívánja mindenáron elérni a céljait, hanem egyszerűen csak halad az úton, és ha eléri menet közben a céljait, még motiváltabb lesz, örömmel tölti el az érték létrehozása. Többek közt erre vonatkozhat Jézusnak a mondata:

“Akinek van, annak még adnak, akinek nincs, attól azt is elveszik, amiről azt gondolta, hogy az övé”.

A Tao Te Kingben –, vagyis Az Út és Erény könyvében Lao-ce legfontosabb üzenete a teremtő őserő törvényei szerinti életmód megvalósítása, valamint a követendő úttal, a taóval való harmónia keresése. A tao egy olyan ösvény, amiről voltaképpen nem is lehet letérni, mert ez maga a világ működésének a folyamata, a megnyilvánult világ eredendő oka:

“A legfőbb jó a vízhez hasonló: / a víz az út-hoz hasonló.
Az őskor útját birtokolva / s a jelenkort általa megragadva
rálátni mindennek eredetére: / ez az út vezető-fűzére.” ( Weöres Sándor ford.)

Természetesen az úton levés a művészeket is ihleti. Csupán szemezgethetünk a mérhetetlen számú alkotásból. A világdrámákra figyelve, a lehető alsó és fölső világokon vezeti át az “ember útjának feléhez érkezett, az igaz utat nem lelő” hősét Dante a La Divina Commediában. Goethe Faustja az alapkérdésekre keresi a választ égi, földi, pokoli útján, lényege annak hite, hogy „Az igaz ember bárhogy is hibázik, Nagyon jól tudja, mely az igazi út”. Az emberi lét terein és idő-ösvényein jár a lehetséges megismerésért, a “Megy-é előbbre majdan fajzatom” kételyét oszlató feleletért Madách Ádám és Évája Az ember tragédiájában.
A legtöbb mesénk is egy utat beszél el, ahol a főhős útravalóval, úttalan utakon bolyongva jut el céljához, netán mellékutakra is tévedve. Vörösmarty mesedrámája, a Csongor és Tünde hőseinek a hármas út is megmutatkozik. Homérosz Odüsszeiája is egy király csaknem 10 évig tartó vándorútja otthona, Ithaka felé. Arany Toldija már talán sejti, hogy az útmutatás majd önmagának is irányt szab:

„Hé, paraszt! melyik út megyen itt Budára?”
Kérdi Laczfi hetykén, csak amúgy félvállra;
De Toldinak a szó szívébe nyilallik,
És olyat döbben rá, hogy kívül is hallik…
Azzal a nehéz fát könnyeden forgatja,…
Hosszan, egyenesen tartja fél kezével,
Mutatván az utat, hol Budára tér el.”

Petőfi az Úti jegyzetekben bár igen lelkesen, hol tréfálkozva, hol keserű humorral, hol ámuló örvendezéssel számol be felső-magyarországi utazásáról, mégis megjegyzi: “Minden lépésem, mely ez útban messzebb, messzebb vitt Pesttől, egy-egy kötéllé vált, mely visszahúzott, hatalmasan.”

A két 20. századi kultregény, Salinger Zabhegyezője és Kerouac Útonja a fiatalok útkeresése és menekülése; Fellini La Strada, Országúton című filmje a céltalanság és a tehetetlenség útelágazásait élesíti képsorokba. A Road movie-ban, mint Hopper Szelíd motorosokja az épp úton lévőktől tanulhatunk, Antonioni Zabriskie Point-ja a tévutak zavarait ábrázolja. Mortensen Az út posztapokaliptikus képsorai is a magunk útjával szembesítenek. A magyar filmek közt emlékezetes a Sose halunk meg, Koltai Róbert vállfaárusának története, és Palásthy György nyugdíjasa-világa a Retúrban.

A vándorlás titka – a Szentírás szava:

“Te balga! Ma számon kéri az Isten lelkedet! Kié lesz, amit gyűjtöttél?” (Lk 12,20)

Ezért jó néha vándorútra kelni, hogy bele ne gubancolódjunk a birtoklás, a megszokás, az önérdek, a közepesség hálójába. És mind együtt utazunk a “Föld” nevű űrhajón valahonnan valahová. Lehet, mi is a damaszkuszi úton találjuk magunkat, lelki változást remélve, hogy újra kezdhetjük a “jézusi szoros úton”:

„Igen, Saul voltam, de Pál lettem”. Krisztus Urunk már születése idején vándor volt, “Mária azokban a napokban Júdának városában beméne és köszönté Erzsébetet”, majd három hónap múlva “felméne József is, Júdeába, hogy beírattassék Máriával, és betelének az ő szülésének napjai”.

Növekvő ifjúként szintén vándor, szabad, de határozott iránnyal: az Atyától az emberekhez, majd a keresztút, a via dolorosa 14 stációja után az emberekkel az Atyához:

„Én vagyok az út, az igazság és az élet.” (Ján, 14.6.)

 

To’Piro

(illusztráció: Antalffy Yvette)

 

Hozzászólások