Nemes Nagy Ágnes életét kijelöli az 1922. január 3-tól 1991. augusztus 23-ig tartó idő. Jeles költő, műfordító, esszéíró, pedagógus. Lengyel Balázzsal alapították az Újhold folyóiratot.

Gyere, s valld be, hogy nem szeretsz,
úgy elhiszem, hogy rég szerettél.
S ha érzem már, hogy elmehetsz,
majd megtudom, hogy itt lehettél.

Fáj, fáj. Mi fáj? Nem is tudom.
Oly réteges a fájdalom,
s egymás fölé gyűrűzve gyűlik.
Mit számlálgassam magamon
a szomorúság évgyűrűit?

Tanulni kell magyarul és világul,
tanulni kell mindazt, ami kitárul,
ami világít, ami jel:
tanulni kell, szeretni kell.

Szerelempárti vagyok. Hogy mi a különbség a szerelem nemisége és a puszta nemiség közt, azt annak, aki nem tudja, úgyis hiába magyaráznám. Ha angyaloknak nyelvén szólnék is, akkor sem értené. Az a különbség, ami a marharépa és a manna, a rossz vers és a jó vers között.

Mindig is boldog szerelemben kívántam élni, békés, nyugodt, extatikus, eltéphetetlen kötelékben – hogy azzal foglalkozhassam, ami a dolgom volna. A boldog szerelem létfeltétel és munkafeltétel, mint a kenyér, a toll, a szabadság.

Jövendőnk: akárcsak a gyász,
amely már régen megesett,
ismerjük s helyrehozhatatlan.
Mint levelét az ág a fagyban,
számlálgatjuk a perceket.

Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.

Hova lesz a szerelem, hova lesz? Tegnap még szeretlek mindörökre (és ez igaz), holnap már nem szeretlek. Tegnap életemet adnám, börtönbe mennék helyetted, tegnap te vagy a hazám – ma más. Ki ez a más? Egy új én? Bárki? Új mulatság? Miért mulatság? Meguntalak? Hogy unhatom meg az életem? Ha úgy váltogatnád hited, elved, politikádat, mint szerelmeidet, ripők volnál, mocskos, jellemtelen. Így nem vagy az? Miért, hogyan hajlik, csúszik, hamuhodik a szenvedély, hogyan rongyosodik, roskad le egy égbolt? Hát hová lesz a szerelem, hová lesz?

~~~~~~~~~~~~~~~
“Mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” Nem, nem olyan könnyű, néha lehetetlen. A megbocsátás nem pusztán lelki diszpozíció, erősen függ a körülményektől. Könnyebbé válik, ha a károsodás következményei életünkben megszűntek. Könnyebbé válik akkor is, ha sikerült másban, máshol kárpótolni magunkat. Boldog ember könnyen megbocsát. Ha pedig ehhez a két lehető körülményhez egy harmadik is járul – most már csakugyan lelki tényező -, az úgynevezett lelkiismeret, a jóvátétel szándéka és cselekvése a vétő részéről, akkor a megbocsátás természetessé válik. Megkönnyebbüléssé, majdnem örömmé, mintha valami fájdalmas betegségből, keserű fekélytől szabadultunk volna meg.

Szenvedés nélkül nincs emberi ember, anélkül nem tud semmit. Buddha is a szenvedés által lett Buddha. De: szenvedésben sose volt hiány. Inkább azt kell kérdezni: mi a még elviselhető szenvedés?

Magam után húzom magam, mint egy csapzott esőköpenyt a földön.

Irgalmazz, Istenem! Én nem hiszek Tebenned,
Csak nincs kivel szót váltanom.
S lám, máris megadod azt a végső kegyelmet,
Hogy legalább imádkozom.

A rend élteti éltető szemem,
s egymásba-fonva, ágbogas virágként
isteneit megtermi majd a szándék.
Te székesegyház! Csupa ámulás!

Sok fodros angyal! Széptekintetű!
S a kupolán fent széttáruló díszlet,
nagy oszlopok közt festett ég tüzel:
mit ér nekem, ha vagy és mégse hiszlek,
s mit ér, ha hiszlek és nem létezel?

Mit kéne tennem? Nem tudom.
A kezem összekulcsolom.
Ülök az ágyon szótalan.
Hová is ejtettem magam?

Összefonom ujjaimat.
Ennyi maradt: a mozdulat
A hitből, és gályára vont
Őseimből maradt a csont.

Amikor én istent faragtam,
kemény köveket válogattam.
Keményebbeket, mint a testem,
hogy, ha vigasztal, elhihessem.

~~~~~~~~~~~~~~

Hajamban ősz szál. A világ
haját tavaszi szél zilálja.
Hiába – mondom – mindhiába,
de mégis moccan, kél a vágy,
hogy élni, lélegzettelen,
hogy élni étlen, egyedül –
méláz az ég: borul, derül –
nem akarok meghalni, nem.
Hová forduljon hát az ész?
Pedig jó volna szégyenét
A szóval, mely megsejteti,
Kimondani, s elrejteni.

Utálatos a szüntelen
panasz, ringy-rongyot túrva szét.
Ahol a dudva-kín terem,
az enyhülés is gyöngeség.

Botol a láb holt ágakon,
küszködve ringy-rongy, semmi gazzal.
A tölgy-magasnyi fájdalom
önnönmagában megvigasztal.

Ez a zuhogó némaság
nem is tudom hogy hallom-e
ez a homályos hófehér
nem is tudom hogy látom-e
Csak egy marad meg, semmi más:
a tiszta ismeret.

Nem ismeret, csak szomjúság,
mely mind felé vezet.
Nem szomjúság, csak rettegés,
mely oldalamba kap –
rettenthetetlen rettegés!
Hegyezd lándzsáidat.

A rettegés s az ismeret közt
mint hídbolt görnyedek,
rendítenek, eleven eszközt,
a tárgyak, szellemek.
A félelem sötét öléből
egy hídra vetve rá,
fut rajtam nemzet, álom, élő,
de mind hová, hová?

~~~~~~~~~~~~~~~~~
Úgy gondolom, az irodalom, a költészet éppen gyöngeségeiben, sokoldalú romlékonyságában rokon igazán azzal, aki létrehozza, és él vele a saját hasznára. A költészet (mint művészet) nem tiszta. De hát – attól tartok – az ember sem az.

A formátlan, a véghetetlen.
Belepusztulok, míg mondatomat
a végtelenből elrekesztem.
Homokkal egy vödörnyi óceánt
kerítek el a semmi ellen.

Valahányszor kezembe vettem egy lefordítandó verset, mindjárt első pillantásra láttam, hogy soha ebben az életben nem fogom tudni lefordítani. Ezen a kezdeti lámpalázon nem segítettek az évek, nem segített a már lefordított ötezer, tízezer sor, nem segített, ha szerettem a fordítandó költőt, és nem segített, ha nem szerettem.

Mindenki kétségbe vonja a mestersége értelmét egyszer-kétszer életében. Azt hiszem, aki ír, állandóan kétségbe vonja. De persze ír tovább, mert mit tehetne mást, azért ír, amiért a szél fúj. Hiszen nem célból ír az ember, hanem okból.

Korunk gyönyörű természettudományának van egy kellemetlen mellékzöngéje. Nem a közismert veszélyekre gondolok, a természetpusztításra vagy az atomháborúra. Hanem egy, látszatra sokkal szerényebb jelenségre, holmi apróságra. Ez az elbűvölő, ez a megrázó tudomány leszoktat bennünket arról, hogy higgyünk a saját szemünknek.

Tanulni kell. A nyári felhőt. A lobbanásnyi égi-erdőt. Tanulni kell mézet, diót, jegenyefát és űrhajót, a hétfőt, keddet, pénteket, a szavakat, mert édesek, tanulni kell magyarul és világul, tanulni kell mindazt, ami kitárul, ami világít, ami jel: tanulni kell, szeretni kell.

Mesterségem, te gyönyörű,
ki elhiteted: fontos élnem.
Erkölcs és rémület között
egyszerre fényben s vaksötétben,
erkölcs és rémület között,
vagy erkölcstelen rémületben,
mesterségem, mégis te vagy,
mi méred, ami mérhetetlen.

Engedj, zászlórúd! Mért markolsz vissza a széltől? Rongy lennél egyedül. Így lobogó, lobogó.

A Breviárium sorozat eddigi alakjai voltak: 

Krúdy GyulaBerzsenyi DánielApáczai Csere JánosBalassi Bálint, Mikszáth KálmánNémeth LászlóIstván királyMóra FerencMadách ImreArany JánosVörösmarty MihályJózsef AttilaSzéchenyi István 

To’Piro

(illusztráció: Antalffy Yvette)

 

Hozzászólások