Arany János (1817- 1882) a példásan becsületes életű, tiszta szívű, nagy epikus költő.

Öleljük meg egymást, szívesen, meghitten,
És szeressük egymást: úgy áld meg az Isten.

Szegénynek drága kincs a hit.
Tűrni és remélni megtanit.

Gyönge az a lélek, mely az élet súlyát
Nem bírva, leroskad a pálya felén.

Nem mindig ember, aki sorsot intéz;
Gyakran a bölcs is eszköz, puszta báb.

Nyugszik immár csendes rög alatt,
Nem bántja többé az “Egy gondolat”.

Isten a jó tettet jóval koronázza!

Istenem,
Istenem,
Mért nem adál szárnyat,
Hogy utol-
Érhetném
Az anyai vágyat.

~~~~~~~~~~~

Mi a tűzhely rideg háznak,
Mi a fészek kis madárnak,
Mi a harmat szomjú gyepre,
Mi a balzsam égő sebre;
Mi a lámpa sötét éjben,
Mi az árnyék forró délben,
S mire nincs szó, nincsen képzet:
Az vagy nekem, ó, költészet!

Vágyaid elérhetetlen
Tartományba vonzanak;
Az, mi után futsz epedve,
Csalfa, tünde fényalak.

Költő hazudj, de rajt ne fogjanak.

Itt a különbség: hogy e látszatot
Igaz nélkül meg nem csinálhatod.

Csakhogy nem ami rész szerint igaz,
Olyan kell, mi egészben s mindig az.

Nem a való hát: annak égi mása
Lesz, amitől függ az ének varázsa
Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba welszi bárd:
De egy se bírta mondani
Hogy: éljen Eduárd.

Az életet már megjártam;
Mit szívembe vágyva zártam,
Azt nem hozta,
Attól makacsul megfoszta.
Egy kis független nyugalmat,
Melyben a dal megfoganhat,
Kértem kérve:
S ő halasztá évrül-évre.

Letészem a lantot. Nyugodjék.
Tőlem ne várjon senki dalt.
Nem az vagyok, ki voltam egykor,
Belőlem a jobb rész kihalt.
A tűz nem melegít, nem él:
Csak, mint reves fáé, világa.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjúsága!

Ollyá lettem, mintha már földön se járnék.

Kél és száll a szív viharja
Mint a tenger vésze;
Fájdalom a boldogságnak
Egyik alkatrésze.

Álmaim is voltak, voltak.
Óh, én ifjú álmaim!
Rég eltűntek, szétfoszoltak,
Mint köd a szél szárnyain.

Istenem, istenem, mily jó volna ennyi
Gyötrelmes valóból szebb álomra kelni!
Ha álom ez élet: mért nem jön az óra,
Mely fölébresszen egy boldogabb valóra?

Ha a fa élte megszakad,
Egy percig éli túl virága.

Mi vagyok én? Senki Pál,
Egy fájó gép, mely pipál.

A tölgyek alatt
vágynám lenyugodni,
Ha csontjaimat
Meg kelletik adni;
Nyolcvan év
Ritka szép;
Hetven év
Jó, ha ép;
Hatvannégy esztendő:
Untig elegendő.

Életem hatvanhatodik évébe`
Köt engem a jó Isten kévébe,
Betakarít régi rakott csűrébe,
Vet helyemre más gabonát cserébe.

~~~~~~~

Kit érdekel a más sebe?
Elég egy szívnek a magáé,
Elég, csak azt köthesse be.

Vásár az élet: a földnek lakosa
Lót-fut, könyökli egymást, és tapossa.

Közönyös a világ, az ember
Önző, falékony húsdarab,
Miképp a hernyó, telhetetlen,
Mindég előre mász s – harap.

Boldogságot
Irigy nélkül még ki látott?

A hír, ha kivált rossz, mint levegő, terjed,
Nehéz kikerülni, hogy bé ne lehelljed.

Keserű, mert vízzé csak nem válik a vér,
Csak testvér marad az, aki egyszer testvér.

Mindenki gyanús nekem, aki él!

“No hát, no!” így kiált, “én uram isten!
Csak rajta! hadd lám: mire megyünk ketten!”

Szó bennszakad, hang fennakad,
Lehellet megszegik. –

“Fegyver csörög, haló hörög,
A nap vértóba száll,
Vérszagra gyűl az éji vad:
Te tetted ezt király!

S kinek ő azt mondja: kár!
Nagy baj éri és nagy kár.
Hess, madár!

“Lélek az ajtón se be, se ki!…”

“Egyszer volt egy leány,
Ki csak úgy játszott a legénnyel,
Mint macska szokott az egérrel!”

~~~~~~~
Nekem áldott az a bölcső,
mely magyarrá ringatott.

S mi vagyok én, kérded. Egy népi sarjadék,
Ki törzsömnek élek, érette, általa;
Sorsa az én sorsom.

Nem elég csak emlegetni:
Tudni is kell jól szeretni,
Tudni bölcsen a hazát

Hallottad a szót: “rendületlenül ”
Oh, értsd is a szót, és könnyelmű szájon
Merő szokássá szent imád ne váljon!

Rossz időket érünk,
Rossz csillagok járnak.
Isten ója nagy csapástól
Mi magyar hazánkat! –

“Szeresd a magyart, de ne faragd le” – szóla,
“Erejét, formáját, durva kérgét róla:
Mert mi haszna simább, ha jól megfaragják?
Nehezebb eltörni a faragatlan fát.”

Ha megromlik a nép régi jó erkölcse:
Mit ér a világnak csillogó kenőcse?

Hajt az idő gyorsan – rendes útján eljár –
Ha felülünk, felvesz, ha maradunk, nem vár;
Változik a világ: gyengül, ami erős,
És erős lesz, ami gyenge volt azelőtt.

Ha minket elfú az idők zivatarja:
Nem lesz az istennek soha több magyarja.

Az ember tiszte, hogy legyen
Békében, harcban ember.
Méltó képmása istennek,
S polgára a hazának,
Válassza ott, válassza itt
A jobbik részt magának.

Előtted a küzdés, előtted a pálya,
Az erőtlen csügged, az erős megállja.
És tudod: az erő micsoda? – Akarat,
Mely előbb vagy utóbb, de borostyánt arat.

Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben,
Ember lenni mindég, minden körülményben.

Nem hal meg az, ki milliókra költi
Dús élte kincsét, ámbár napja múl;
Hanem lerázván, ami benne földi,
Egy éltető eszmévé finomul,
Mely fennmarad, s nőttön nő tiszta fénye,
Amint időben, térben távozik;
Melyhez tekint fel az utód erénye:
Óhajt, remél, hisz és imádkozik.

Oh, remélj, remélj egy jobb hazát!
S benne az erény diadalát:
Mert különben sorsod és e föld
Isten ellen zúgolódni költ.

Bízvást! Mi benn vagyunk a fősodorban:
Veszhet közülünk még talán nem egy:
De szállva, ím, elsők között a sorban,
Vásznunk dagad, hajónk előre megy!

Visszanéz a magyar, sóhajtva néz vissza,
Te dicső hajdankor, fényes napjaidra;
Szomorú tallóján ősi hírnevének,
Hej! Csak úgy böngész már valamit – mesének.

Nem mese ez, gyermek!

Mire az óra egyet üt:
Üres a híd, – csend mindenütt.

Oh! Irgalom atyja, ne hagyj el.

~~~~~~~

Csillag esik, föld reng: jött éve csudáknak!
Ihol én, ihol én pörölye világnak!

Egy, csak egy legény van talpon a vidéken,
Meddig a szem ellát puszta földön, égen.

Rémlik, mintha látnám termetes növését,

Mint komor bikáé, olyan a járása.

Ez volt ám az ember, ha kellett, a gáton.

“Hé, paraszt! Melyik út megyen itt Budára?”

Repül a nehéz kő: ki tudja, hol áll meg?
Ki tudja, hol áll meg, s kit hogyan talál meg?

Ég a napmelegtől a kopár szik sarja,
Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta.

Őszbe csavarodott a természet feje.

Hullatja levelét az idő vén fája.

Este van, este van: ki-ki nyugalomba
Feketén bólingat az eperfa lombja.

Öleljük meg egymást, szívesen, meghitten,
És szeressük egymást: úgy áld meg az Isten.

To’Piro

(illusztráció: Antalffy Yvette)

Hozzászólások