Arany János (1817- 1882) a példásan becsületes életű, tiszta szívű, nagy epikus költő.
Öleljük meg egymást, szívesen, meghitten,
És szeressük egymást: úgy áld meg az Isten.
Szegénynek drága kincs a hit.
Tűrni és remélni megtanit.
Gyönge az a lélek, mely az élet súlyát
Nem bírva, leroskad a pálya felén.
Nem mindig ember, aki sorsot intéz;
Gyakran a bölcs is eszköz, puszta báb.
Nyugszik immár csendes rög alatt,
Nem bántja többé az “Egy gondolat”.
Isten a jó tettet jóval koronázza!
Istenem,
Istenem,
Mért nem adál szárnyat,
Hogy utol-
Érhetném
Az anyai vágyat.
~~~~~~~~~~~
Mi a tűzhely rideg háznak,
Mi a fészek kis madárnak,
Mi a harmat szomjú gyepre,
Mi a balzsam égő sebre;
Mi a lámpa sötét éjben,
Mi az árnyék forró délben,
S mire nincs szó, nincsen képzet:
Az vagy nekem, ó, költészet!
Vágyaid elérhetetlen
Tartományba vonzanak;
Az, mi után futsz epedve,
Csalfa, tünde fényalak.
Költő hazudj, de rajt ne fogjanak.
Itt a különbség: hogy e látszatot
Igaz nélkül meg nem csinálhatod.
Csakhogy nem ami rész szerint igaz,
Olyan kell, mi egészben s mindig az.
Nem a való hát: annak égi mása
Lesz, amitől függ az ének varázsa
Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba welszi bárd:
De egy se bírta mondani
Hogy: éljen Eduárd.
Az életet már megjártam;
Mit szívembe vágyva zártam,
Azt nem hozta,
Attól makacsul megfoszta.
Egy kis független nyugalmat,
Melyben a dal megfoganhat,
Kértem kérve:
S ő halasztá évrül-évre.
Letészem a lantot. Nyugodjék.
Tőlem ne várjon senki dalt.
Nem az vagyok, ki voltam egykor,
Belőlem a jobb rész kihalt.
A tűz nem melegít, nem él:
Csak, mint reves fáé, világa.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjúsága!
Ollyá lettem, mintha már földön se járnék.
Kél és száll a szív viharja
Mint a tenger vésze;
Fájdalom a boldogságnak
Egyik alkatrésze.
Álmaim is voltak, voltak.
Óh, én ifjú álmaim!
Rég eltűntek, szétfoszoltak,
Mint köd a szél szárnyain.
Istenem, istenem, mily jó volna ennyi
Gyötrelmes valóból szebb álomra kelni!
Ha álom ez élet: mért nem jön az óra,
Mely fölébresszen egy boldogabb valóra?
Ha a fa élte megszakad,
Egy percig éli túl virága.
Mi vagyok én? Senki Pál,
Egy fájó gép, mely pipál.
A tölgyek alatt
vágynám lenyugodni,
Ha csontjaimat
Meg kelletik adni;
Nyolcvan év
Ritka szép;
Hetven év
Jó, ha ép;
Hatvannégy esztendő:
Untig elegendő.
Életem hatvanhatodik évébe`
Köt engem a jó Isten kévébe,
Betakarít régi rakott csűrébe,
Vet helyemre más gabonát cserébe.
~~~~~~~
Kit érdekel a más sebe?
Elég egy szívnek a magáé,
Elég, csak azt köthesse be.
Vásár az élet: a földnek lakosa
Lót-fut, könyökli egymást, és tapossa.
Közönyös a világ, az ember
Önző, falékony húsdarab,
Miképp a hernyó, telhetetlen,
Mindég előre mász s – harap.
Boldogságot
Irigy nélkül még ki látott?
A hír, ha kivált rossz, mint levegő, terjed,
Nehéz kikerülni, hogy bé ne lehelljed.
Keserű, mert vízzé csak nem válik a vér,
Csak testvér marad az, aki egyszer testvér.
Mindenki gyanús nekem, aki él!
“No hát, no!” így kiált, “én uram isten!
Csak rajta! hadd lám: mire megyünk ketten!”
Szó bennszakad, hang fennakad,
Lehellet megszegik. –
“Fegyver csörög, haló hörög,
A nap vértóba száll,
Vérszagra gyűl az éji vad:
Te tetted ezt király!
S kinek ő azt mondja: kár!
Nagy baj éri és nagy kár.
Hess, madár!
“Lélek az ajtón se be, se ki!…”
“Egyszer volt egy leány,
Ki csak úgy játszott a legénnyel,
Mint macska szokott az egérrel!”
~~~~~~~
Nekem áldott az a bölcső,
mely magyarrá ringatott.
S mi vagyok én, kérded. Egy népi sarjadék,
Ki törzsömnek élek, érette, általa;
Sorsa az én sorsom.
Nem elég csak emlegetni:
Tudni is kell jól szeretni,
Tudni bölcsen a hazát
Hallottad a szót: “rendületlenül ”
Oh, értsd is a szót, és könnyelmű szájon
Merő szokássá szent imád ne váljon!
Rossz időket érünk,
Rossz csillagok járnak.
Isten ója nagy csapástól
Mi magyar hazánkat! –
“Szeresd a magyart, de ne faragd le” – szóla,
“Erejét, formáját, durva kérgét róla:
Mert mi haszna simább, ha jól megfaragják?
Nehezebb eltörni a faragatlan fát.”
Ha megromlik a nép régi jó erkölcse:
Mit ér a világnak csillogó kenőcse?
Hajt az idő gyorsan – rendes útján eljár –
Ha felülünk, felvesz, ha maradunk, nem vár;
Változik a világ: gyengül, ami erős,
És erős lesz, ami gyenge volt azelőtt.
Ha minket elfú az idők zivatarja:
Nem lesz az istennek soha több magyarja.
Az ember tiszte, hogy legyen
Békében, harcban ember.
Méltó képmása istennek,
S polgára a hazának,
Válassza ott, válassza itt
A jobbik részt magának.
Előtted a küzdés, előtted a pálya,
Az erőtlen csügged, az erős megállja.
És tudod: az erő micsoda? – Akarat,
Mely előbb vagy utóbb, de borostyánt arat.
Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben,
Ember lenni mindég, minden körülményben.
Nem hal meg az, ki milliókra költi
Dús élte kincsét, ámbár napja múl;
Hanem lerázván, ami benne földi,
Egy éltető eszmévé finomul,
Mely fennmarad, s nőttön nő tiszta fénye,
Amint időben, térben távozik;
Melyhez tekint fel az utód erénye:
Óhajt, remél, hisz és imádkozik.
Oh, remélj, remélj egy jobb hazát!
S benne az erény diadalát:
Mert különben sorsod és e föld
Isten ellen zúgolódni költ.
Bízvást! Mi benn vagyunk a fősodorban:
Veszhet közülünk még talán nem egy:
De szállva, ím, elsők között a sorban,
Vásznunk dagad, hajónk előre megy!
Visszanéz a magyar, sóhajtva néz vissza,
Te dicső hajdankor, fényes napjaidra;
Szomorú tallóján ősi hírnevének,
Hej! Csak úgy böngész már valamit – mesének.
Nem mese ez, gyermek!
Mire az óra egyet üt:
Üres a híd, – csend mindenütt.
Oh! Irgalom atyja, ne hagyj el.
~~~~~~~
Csillag esik, föld reng: jött éve csudáknak!
Ihol én, ihol én pörölye világnak!
Egy, csak egy legény van talpon a vidéken,
Meddig a szem ellát puszta földön, égen.
Rémlik, mintha látnám termetes növését,
Mint komor bikáé, olyan a járása.
Ez volt ám az ember, ha kellett, a gáton.
“Hé, paraszt! Melyik út megyen itt Budára?”
Repül a nehéz kő: ki tudja, hol áll meg?
Ki tudja, hol áll meg, s kit hogyan talál meg?
Ég a napmelegtől a kopár szik sarja,
Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta.
Őszbe csavarodott a természet feje.
Hullatja levelét az idő vén fája.
Este van, este van: ki-ki nyugalomba
Feketén bólingat az eperfa lombja.
Öleljük meg egymást, szívesen, meghitten,
És szeressük egymást: úgy áld meg az Isten.
To’Piro
(illusztráció: Antalffy Yvette)