Mikszáth Kálmán (1847-1910) anekdotázó-ironikus elbeszélő, realista regényíró, Palócföldről jött kritikus elme, megbecsült politikus. Gondolkodjunk el üzenetein. 

A jogállam, barátom. Úgy kell elhelyezkednünk, hogy mindenkinek egyenlő joga van, s mindenkié meg legyen teljes épségben óva. Süssétek meg az ilyen állapotot. Az én időmben csak egy személyt kellett respektálni: a királyt, s már az is kényelmetlen volt, de tizenhat millió emberre lenni tekintettel, hisz ez teljesen tűrhetetlen. Ez maga a pokol.

Aki egyszer mandátumhoz jutott, az végképp elszokik a munkától úgy, hogy abból nem lehet többé semmi, csak képviselő.

Minden új miniszter olyan, mint a fölvágatlan dinnye. A külső kérgéről alig lehet megítélni, hogy jó lesz-e.

A rossz országgyűléseket is jóvá teszik – a rosszabbak.

S míg az állatokról előre tudhatni, mi van a begyükben, s jönnek nyíltan, ösztönük által hajtva, addig a legveszedelmesebb ember alattomban, álnok ravaszsággal közelít.

Az igazság szép dolog, jó dolog, de akinek hatalma van, nem szorul rá.

Semmi, még a pénz se fogy oly villámgyorsan, mint a tisztelet és tekintély, ha egyszer az ember költeni kezd belőle.

Az elhallgatott botrányok ingerlik a közönséget; követeli őket, beszél róluk, csügg rajtuk, szörnyülködik fölöttük, a tíz körmével szeretné kiásni.
A megírt botrányokat nem toldja-foldja, nem is terjeszti, hiszen ott vannak az újságban. A kiírt botrányok nem élnek, csak egy napig, ameddig az újság.

De a ki nem írottak halhatatlanok, ezeknek hirdetőjévé szegődik mindenki, élnek az emberek ajkain és izgatják a szíveket, forralják a vért és megtüzesítik a halántékot.

Beteg a társadalom, és nem is fog fölgyógyulni egykönnyen. Ez a szomorú való. A nagy rothadás rettentő tragédiája, mint késpengén a lehelet, gyorsan terjed. Mindig újabb és mindig veszedelmesebb szimptómák mutatkoznak. Csalás, hazugság, kétszínűség, hitszegés, elvtagadás vannak napirenden.

És nem tudjuk megfejteni, a politika volt-e oly erkölcstelen, s fekélyesítette el a társadalmat vagy megfordítva.

A kötelesség nálunk csupán zavart fogalom, melyet ki-ki másképp magyaráz és másképp követ. A legtöbb elhanyagolja, vagy ellenkezőjét teszi, hisz szabad akarata van! Ez a legnagyobb visszaélés a szabadsággal.

A régi magyar nemesi élet kedvező talaj volt a játéknak. Egy félmillió unatkozó úr, szellemiekre nem gondol, mert azokat nem ismeri, a nemzet összes évi irodalmát megveszi nyolc garason a kassai kalendáriumban, s elolvassa egy fél nap alatt; már aki tud olvasni.

A szenvedélyes játékost, ahelyett, hogy megvetnék mint veszedelmes mételyét a társadalomnak, még a kedélyesség dicsfényével övezik.

A gondolatok szemtelenek, és nem engedik magoknak azt mondani: ’Takarodjatok innen!’

Isten rosszul teremtette az embert, ki kellett volna mérnie a szavakat, mint a búzakalászba a szemeket, hogy ennyi és annyi jut egy-egy emberi nyelv számára, például egy milliárd szó, ha ezeket ledarálta az utolsóig, megdermedne a nyelv, és meg nem mozdulna többé, akkor aztán jobban meggondolnák az emberek, hogy mit beszélnek, s nem pazarolnák a szókészletüket üres, valótlan fecsegésre.

Mikor a magyar ember világra jön, akkor is isznak, mikor a világból kimegy, akkor is isznak; hát miért legyen ő aztán közbül józan?

~~~~~~~~~~

Nem okos ember az, aki olyan fának nyesegeti ágait, melynek árnyékába húzódott.

Aki az erdő fáitól, a sziklától, a zuhogó pataktól és a vándorló felhőktől kéri kölcsön a gondolatokat, az nem is fogy ki soha belőlük.

A természet az egyedüli, melyet a fantázia nem szépíthet, nem nagyíthat, csak törpíthet.

A folyamok is úgy mennek, ahogy mennek, és nem úgy, amint az emberek szabályozzák őket.

A vizek mélye esetleg nyugodt. Alul a tenger semmit sem tud arról, hogy nehéz gályák járnak rajta, vagy hogy fürge csónakosok evezőlapátja barázdákat vág a hátán.

Elég nagy baj háramlott a világra, hogy Éva evett az almából és Ádámot megkínálta, de hát még milyen lett volna, ha teszem azt, Ádám eszik belőle és Évát meg nem kínálja?

Én nem hiszem például, hogy a paradicsomban a kígyó tanította volna meg Évát az almaevésre, de élek azzal a gyanúperrel, hogy Éva tanította meg a kígyót a sziszegésre és marásra.

A nők értenek hozzá ugyanazon pillanatban sírni, gyűlölni, haragudni, szeretni, ábrándozni és mosolyogni.

A tükör nem hazug. De hazug a szem, mely a tükörbe tekint.

Nem olyan pályát kell választani, amelyik most jó, hanem amelyik jó lesz.

Két nyergen ülni, mindenütt tetszeni, sok bajjal jár.

A házasság olyan, mint a koszt: aki kocsmai koszton van, házi kosztra kívánkozik, aki házi koszton van, annak a kocsmai után fut a nyála.

Nem a póráz teszi a kutyát hűségessé.

Mert gyönyörű dolog az, kedves olvasóm, ahogy most a vendéglői étlapok készülnek. Az aktuális étlap mindig hű fotográfiája az előző nap időjárásának. Ha almásrétes vicsorgatja rád a fogát júliusban, akkor tudd meg, hogy a környéken tegnap vihar volt, és az éretlen almákat lerázta a gallyakról.

A dzsentri gazdagon termeli a tehetségeket még a szépművészetek mezején is. Azaz termelné. Mert föl-fölcsillanik itt is egy, ott is egy, fénylik egy percig, mint a szentjánosbogár a falevélen, aztán lemossa talán egy-két esőcsepp, és vége van.

A politikus műve csalhat, a művészé nem. A beszéd lehet hazug, az ecset soha.

Az író is lehet őszinte.

A legbölcsebb ember is húzza meg magát szerényen. Mert miből áll a nagy bölcsessége? Talán abból, hogy legfeljebb egy félrőffel tovább lát a másiknál, a közönséges eszűnél, egy félrőffel, egy olyan horizontba, amely egy billió mérföldre terjed. Az egész mély látás csak egy valamivel kisebb vakság.

A fájdalom színe fekete. S a fekete színnek nincsenek fokozatai.

Megy az idő, forog a világ, kopik az ember.

Milyen csodálatosan szövi az emberek életútját a gondviselés!

Az isten kamrájában a remény áll a legnagyobb zsákban, s mindig ki van a madzagja oldva, hogy mindenki belenyúlhasson.

A Breviárium sorozat eddigi alakjai voltak: 

Németh LászlóIstván királyMóra FerencMadách ImreArany JánosVörösmarty MihályJózsef AttilaSzéchenyi István 

 

To’Piro

(illusztráció: Antalffy Yvette)

 

Hozzászólások