A felejthetetlen színész nyilatkozta: a színpadon lenni kivételes öröm. Mintha az ember a világ egy kis pontján rendet csinálna. Latinovits Zoltán egész maradandó, a színházi életet megújítani óhajtó életműve ezt sugározza. 45 évesen, 1976-ban tért örök honába, de a Színészkirály lázas akarásai velünk vannak.

Latinovits Zoltán nagyszerű gondolatai:

Szomorú őszi, öreg gyereknek születtem, én nem tudtam úgy örülni, mint a többiek. Most kezdek lassan fiatalodni, érzem az őszben a ficánkoló tavaszt, a napsugár utolsó fölényes magasságait, ahogy átugrálja az ősz buckáit. Mindenütt könyörgő füstoszlopok kapaszkodnak az ég felé, a tűz, a víz könyörög a hosszú napsugárért.

Lefekszem a csillagok alá a pilleágyra, és ámulva bámulom az éji eget. A Göncöl is itt van még. Gyerekkorom óta félek, hogy lebocsájtják a Földre, és autót csinálnak belőle, vagy buszt.

Naponta húzom fel a múlt kútjából az emlékvödröket. Vödörnyi szépet, csigát, kacskaringót, kéket, sárgát, hajnalt, alkonyt, a régi szelet és a régi színeket.

Az egyéniség olyan sokszögű kristályhoz hasonlítható, mely mozdítva minden oldaláról másképp töri a fényt, ezáltal sokszínű, sokfényű tükröző tükör, csillogó és tört felületek összessége.

Aki harcol, aki keres, aki hisz, mindig hibaszázalékkal teszi mindezt.

Elismerem, hogy néha rossz a modorom. Természetesen ennek kiküszöbölésére is van mód. Ehhez viszont közösségi légkör szükséges. És szeretet. És humor.

Igazságomból nem engedtem soha. Káros szenvedélyem a dohányzás, meg az, hogy tehetségtelen, ezért rosszakaratú emberekkel összeférhetetlen vagyok.

A hazugság, a tudatlanság és a mulasztás természeti törvénybe ütköző cselekedetek.

Jobb, ha az ember önmagába zárkózik, tanul és készül a jövőre. Csak a hitet élesztgetem magamban, hogy nem vezethetnek ostobák, és a jó végül győzelmet arat, mint a mesékben, mint a természet örökös harcában, megújulásában és eltipró energiájában.

Az életet minden ellen-akció ellenére éljük, és reméljük, látván a vizek vízszintes bizonyosságát, a hegyek és fák hites függőlegesét. Éljük, belehalunk, mégis reméljük és érezzük a létet és a reményt, tudjuk az összefüggések boldog tudományos bizonyosságát: vagyunk, és közösségben élünk.

Isten dramaturgiája kifürkészhetetlen.
……

A szenvedés újraszüli a szép lehetetlent.

Jó lenne csöndet teremteni magunkban.

Érzem és tudom, hogy van a világot átfogó szeretet-kör, láthatatlanul gyűrűzve, határokon átnyúlva. A magányosok érzékeny kis antennákkal bolyongva-fogódzva-kerengve egymást keresik.

Az élet azért jó, mert újra lehet kezdeni. Tetszés szerint többször is.

Emlékszem a röpülés boldogságára. Hiszem, hogy szárnyaim újra nőnek.

Az éveink messze szálltak, bennünk nem hoztak változást. Én most is oly szépnek látlak, mert a szívemmel nézek rád.

Töltsük meg a házat szeretettel. Rakjuk újra a kályhát, újra a tüzet. Éljük egymásnak a napokat. Költözzön vissza az ölelés, valamely késői józanabb, de maradóbb szerelem. Költözzünk vissza egymásba.

……

A semmiből valamit csinálni: ez minden alkotó, teremtő folyamatban közös.

A művészet a szellem szabálytalan játéka.

A művész csak kompol Ég és Föld között föl s alá, föl s alá.

Szükségem van az elismerésre, annak a bizonyságára, hogy jelen vagyok.

A vers az ember legtöményebb megnyilvánulása, leganyagtalanabb röpülése és legforróbb vallomása a létről.

Versről, a legkedvesebbekről kellene beszélnem, de lehet-e a csillagos égi mezőről a legkedvesebb csillagot kiválasztani, a tengerben a legszebb vízcseppről, a legszebb hullámról beszélni. Lehet-e választani a megfoghatatlanból, amit csak érzékeinkkel érzünk, rá lehet-e tapintani belső érzéseink közt a legszebbre, a legkedvesebbre?

Aki nincsen tisztában a tartalommal, vagy képtelen azt átélve kifejezni, mindig a formákhoz menekül.

A formákkal mindig az törődik, akinek fogalma sincs az igazságról.

Rendezőink többsége álújító. Nincsenek felvértezve a klasszikus színházi tudással: hagyományainkat, legjobb tanítómestereinket elhagyva, hit és megszállottság nélkül dolgoznak, mint uralkodó hivatalnokok. Világnézetük toldott-foldott szitára emlékeztet, amelyből kihullnak a gondolatok, eszmék, szenvedélyes érzelmek.

A színház azért örök, mert titka az együtt lélegzésben van. Az előadással együtt lélegzik, együtt lüktet a közönség. Az emberteremtésben részt vesz az előadás összes szereplője és a közönség is. Ez a varázslat, ez a titok. Ez a színház: szintézis.

A színház az emberi lélek műhelye.

A színész rendkívül összetett ember. Sokféle én-gén rejtőzik benne, és szangvinikusabban, nagyobb lázzal, nagyobb hőfokon ég és él, mint a többi ember, hiszen foglalkozása folyton égést, folyton gondolkozást, földúsított érzelmi világot kíván tőle. Következésképpen kevésbé fegyelmezhető, rendszerezhető, kevésbé kollektivizálható. Akkor értékes, ha minél egyedibb, minél több “én” van benne.

……

A társadalomban összefogásra, összesegítésre, tiszta szemű és tiszta lelkiismeretű emberek okos optimizmusára, jogos hitére és őszinte önismeretére van szükség.

Ha mindenki úgy cselekedne, úgy beszélne, mint életveszély idején, akkor jobban egymásra találnánk.

A beszéd a legnagyobb csalás. Önmagunk és mások állandó megcsalása.

Minden szó körül mennyi legszemélyesebb rezgés járja át észlelő és érzékelő rendszerünket.

Ha valaki kiejti a lenyomtatott szót, egyben vall önmaga eredetéről, származó tájékáról, a vidékről, ahol ezek a szavak születtek és élnek ma is, mint tegnap.

Az egyszerűség csak az átélt bonyolultságból születhet. Az egyszerűség évtizedek alatt születik. Aki nem volt összetett, komplikált, alaktalan, sokszögű, sokízű, az nem lehet egyszerű, csak együgyű. Mert miből egyszerűsítene?

Ma már tudom, hogy ha nem is vagyok minden részben az első, a végén akkor is nyerhetek.

Nem bántam meg semmit, igyekeztem szomorúságom fölött mindig egy darabka kék eget tartani. Megmaradtam embernek, szigetnek, csodálkozónak, reménykedőnek, győzelemre törőnek, gondolkodónak.

Hiszek az Emberben, aki szívével és eszével együtt a jobb jövőért harcol és szenved. A vér és a könnyek soha nem hullanak hiába. A világ – úgy tetszik, jó felé halad, a tisztulás és az Igazság felé. Az út nagyon nehéz, göröngyös és meredek, de föl kell jutni egyszer a csúcsra.

Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán – Hol van az a nyár

A Breviárium sorozat eddigi alakjai voltak: 

Tamási Áron, János Evangéliuma,  Lukács EvangéliumaMárk EvangéliumaMáté EvangéliumaMikes KelemenDéry Tibor,  Karinthy Frigyes,  Nemes-Nagy ÁgnesKrúdy GyulaBerzsenyi DánielApáczai Csere JánosBalassi Bálint, Mikszáth KálmánNémeth LászlóIstván királyMóra FerencMadách ImreArany JánosVörösmarty MihályJózsef AttilaSzéchenyi István 

 

To’Piro

(illusztráció: Antalffy Yvette)

 

 

Hozzászólások