Tamási Áron (Farkaslaka, 1897. szeptember 20. – Budapest, 1966. május 26.) Kossuth-díjas írónk, az epika minden műfajában jellegzetesek székely hősei.

Elgondoltam, hogy milyen titkos teremtmény is az ember! Nappal küszködik azzal, ami van; s éjjel pedig küszködik azzal, ami nincs. És ha elmúlik a nap és elmúlik az éjjel, akkor az, ami volt, egészen egyforma lesz azzal, ami nem volt.

Töltse bé hát mindenki, és töltsék bé a nemzetek is a szellem törvényeit, amelyek az igazság, a jog és a tudás. S legfőképpen az erkölcs!

Tiszta és nagy dolgokhoz csak tiszta és egyenes úton lehet eljutni.

Minden ember legnemesebb öröme, ha valami olyant cselekedhetik, amelynek tisztaságában nem kételkedik. Sem a cselekedet idején, sem a cselekedet után.

Ki a becsületes? Aki életének utolsó órája szerint él.

Amiképpen az állatnak a körmeivel és a fogával kell harcolnia, azonképpen az embernek az eszével.

Hallgass, akire éppen akarsz, de a legjobb örökké az volt, ha az ember magára hallgatott.

~~~~~~~~~~~~

Az ember sohasem tudja, hogy mire végzi.

A szegénység nyomorult állapot, melyben a szerelem még úgy is elfogyna, ha a tengernél nagyobb volna.

A szerelem húsvéti dolog, szenvedéssel és hozsannával; a két szerelmes olyan, mint két piros tojás. Csakhogy nem mint a valódiak, hanem csalóka és bolond piros tojások, mert ha folyton koccannak és ütődnek is egymáshoz, nem törnek el. Mihelyt azonban valaki más megfogja az egyiket, akkor a másik összetörik.
Nincs több ember a világon, csak ők ketten. A levelek puha szavakat sugdostak a föld ölére hajlóknak, a madarak énekkel virágoztak fel minden fát, és a csend még mélyebbre szállott, hogy messzibb hangozzék a szeretet himnusza.

~~~~~~~~~~~~~
Nem is lehetünk más célra ebben az életben, mint hogy megismerjünk mindent, amennyire lehetséges: a tarka és zegzugos világot, a megbocsátandó embereket, az egymásra morgó népeket; s amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk.

Az ember a szíve mélyén örökké oda való, ahol született.

A madárnak szárnya van és szabadsága, az embernek pedig egyetlen szülőföldje és sok kötelessége.

Az esti fátyolon keresztül csak derengve látszik a szülőfalum tornya. De ahogy a száját sötétben is megkapja az ember, olyan pontosan tudom én is, hogy hol van a derengésben. Ilyenkor nyűgbe ver valami különös érzés, melyhez hasonlót soha semmi nem ébreszt bennem. Csak a föld, ahol ringott a bölcsőm.

Nem öröm és nem fájdalom ez az érzés; nem szárnyalás és nem is megenyhülés. Kehely talán, amiben e földi élet levének kivonata van. Az a titokzatos, egyetlen ital, amelybe a kerek földnek minden fűszere egybefőzetett. Ízében mind ott találom az édes és keserű fűszereket, a mérgezőket és a gyógyítókat, nemkülönben a kábítókat és a józanító fűszereket.

Bilincsbe vert. És nem tehetek egyebet, hordom ezt az örökös, láthatatlan bilincset, mely egymagában is elegendő volna ahhoz, hogy az ember szabad soha ne lehessen. S még úgy a legjobb, ha megadással hordom, és a rozsdáit magam takarítom, mert aki lázadva összetöri ezt a kelyhet, szülőföldjét temeti el. Vagyis a hegyeket egyenlővé teszi a sík földdel, hogy magának zugot sehol ne találhasson.

Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.

Igaza van: késedelem nélkül haza fogok menni, hogy otthon lehessek valahol ezen a világon! Igaza van: nem is lehetünk más célra ebben az életben, mint hogy megismerjünk mindent, amennyire lehetséges: a tarka és zegzugos világot, a megbocsátandó embereket, az egymásra morgó népeket; s amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk.

~~~~~~~~~~~~~~
Emberibb a szellem, mint a test, és a művelődés is inkább lényege az emberiség fogalmának, mint a javak.

Forradalom volt ez is. Egy új korszaknak, a megpróbáltatás új korszakának forradalma. A munka, a bizalom, az újrakezdés forradalma. A megcsalt, de a háború kapujából visszafordult ember forradalma. Sőt, forradalma a rokkant falunak, amely mélységbe taszítva is élni akart. És egy népnek a forradalma, amely a háború kialudt tűzhelyén felemelte komor fejét.

A különböző nyelvek melegéből keltek ki a különböző népek, melyeket az atyafiság és az együttes érdek alapján a közös szó szervezett nemzetekké. Velünk is ez történt. A magyarságot is az atyafiság és az együttes érdek alapján a sors verte egybe; hazát a bátorsággal irányított életösztön szerzett neki, de nemzetté a magyar szó teremtette. Mint jelképes hatalom, a magyar szó nekünk a legnagyobb ereklye. Kegyelet, hűség és becsület illeti őt.

Aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan.

Olyanok a szavak, mint a hírnökök: mindazt a jót vagy rosszat elbeszélik, ami ott honol abban az országban, ahonnan jöttek.

Manapság már nemigen van olyan ember, akit a régi szokás szerint vándornak lehetne nevezni. Ha mégis volna, mutatóba egy legalább, vándorútjából az az egy sem hagyná ki Erdélyt bizonyosan. S nem is bánná meg, hogy kiváncsi volt odamenni, mert ritka földet s nem közönséges lakosságot ismerne meg. Bandukolhatna olyan országúton, melyet csoda tartósra még a rómaiak építettek volt, aludhatnék olyan ősízű várhegyek tövében, vagy avatag és gyűrűs vadhelyeken, amelyek a hunokat és az avarokat is látták. Megtalálhatná Szent László nyomait és eleven hírét, elgondolkozva üldögélhetne omladék várfalakon, amelyeket szabadságunk védelmére emeltek volt szegény emberek.

Erdély mindig egyes-egyedül állott, mint egy hatalmas, szomorú fenyő, amely csodát cselekszik a viharban. Emberei is egyedül állottak és állanak, mig a világ világ lesz. A kincs pedig, ami nálunk rajta ül a levélen is, csak az erdélyi ember megbabonázására született, s valahogy van, ez a kicsi, búbánatos ország szívét soha ki nem tárta, csak a fiának.

Virágok itt sokan nőttek, de fél szeme valakinek, aki nem mi voltunk, mindig rajta volt, s így szakasztódtak le a mi virágaink mindig kinyilás előtt.

Mindnyájunkat két tenyér tart és hordoz ebben az életben. Az egyik tenyér az Istené, a másik pedig az ördögé. De olyanformán kell kormányoznunk az életünket, hogy apránként átalhúzódjunk az Isten tenyerébe, s onnét röppenjünk el aztán, amikor megriaszt a halál.

A Breviárium sorozat eddigi alakjai voltak: 

János Evangéliuma, Lukács EvangéliumaMárk EvangéliumaMáté EvangéliumaMikes KelemenDéry Tibor,  Karinthy Frigyes,  Nemes-Nagy ÁgnesKrúdy GyulaBerzsenyi DánielApáczai Csere JánosBalassi Bálint, Mikszáth KálmánNémeth LászlóIstván királyMóra FerencMadách ImreArany JánosVörösmarty MihályJózsef AttilaSzéchenyi István 

 

To’Piro

(illusztráció: Antalffy Yvette)

 

Hozzászólások