Vajda János (1827- 1897) a márciusi ifjak egyike. Magyar költő, hírlapíró, műfordító, a Kisfaludy Társaság rendes tagja. Írói, publicista álnevei: Arisztidesz, Quintus, Homonnai Béla; vadászírói álneve: Cserszilvásy Ákos. 

Vajda János életműve sokoldalú, gazdag. Kortársai szemléletét meghaladta, ezért verseit, tanulmányait értetlenség, közöny fogadta. Mindaz, ami annak idején idegenkedést kelthetett, útkeresése, vívódása ma erényének bizonyul.

Száll a hegyre barna felhő,
Zúg alatta már az erdő,
Észrevétlen langy lehellet
Rázza a faleveleket.

Elég volt a gyász, a dal.
Ami megholt, föl nem támad.
Haszontalan minden bánat!
Haj rá étel, dal, ital.

Ki legtöbbet örökölt,
Annak van a legjobb kedve;
Ott van a múlt elfeledve,
És eladva az a föld.

Mit nevettek, ti gazdagok?
Tán a honért csak ti haltok?
Önző volt és lesz az ember,
Haszon nélkül halni sem mer.
S a halál nem hasznotok.

Nem cselszövény szerezte e hazát, E hazáért nem csalni – tenni kell!

Hát aki lát, remél, hát aki érez,
Kétségbeessék e veszély fölött?
Ki a hazáért ontaná el vérét,
Bánatba haljon el – gyávák között?!

Ugyanis megtámadott nemzetiségünk kétségbeeső féltésében annyira belebújtunk magyarságunk földalatti bástyáiba, cifraszűrünket úgy a fejünkre húzzuk, hogy az ember alig látszik a – magyartól.
Az egész csupán három szóból áll: Művelődés, magyarosodás, szaporodás. Nemzeti nagy lételt, jövőt csak e három tényező alapján remélhetünk. De tulajdonképpen csak az első a fő dolog, mert a két utóbbi mégsem egyéb, mint a két elsőnek természetes és kimaradhatatlan következése.

Adjon isten, ami jó nincs,
Vegye el azt, ami rosz!
Verje meg, ki a hazának
Veszedelmet, kárt okoz!

Adjon isten a hazának
Sok jó hazafiakat!

~~~~~~~~~~~~

Odabenn a mély vadonban,
A csalános iharosban,
Félreeső völgy ölében,
Sűrű árnyak enyhelyében;

Oh milyen jó volna ottan,
Abban a kis házikóban,
Élni, éldegélni szépen,
Békességben, csöndességben.

Körültem csillagmiriád
Versenyt kacérkodik, ragyog,
Fejemre szórja sugarát;
Azért még föl nem olvadok.

Ledér pillangó a betelt vágy;
Hálátlan és hamar feled.

De néha csöndes éjszakán
Elálmodozva, egyedül –
Múlt ifjúság tündér taván
Hattyúi képed fölmerül.
És akkor még szívem kigyúl,
Mint hosszú téli éjjelen
Mont Blanc örök hava, ha túl
A fölkelő nap megjelen.

A múltból fölmerül egy pillanat,
Mint óceánból elsüllyedt sziget:
És látom újra ifjú arcodat,
mikor még másért nem dobbant szíved.
Nem vész el innen semmi, semmi,
Csak ami nem bírt megszületni.

Mint a Mont Blanc csúcsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél,
Csöndes szívem többé nem ég;
Nem bántja újabb szenvedély.
Szomorú csillag, életátkom képe,
Sugár ecset, mely festi végzetem,
Akárhová mégysz a mérhetetlen égbe,
Te mindenütt egyetlen, idegen!

Mi megyünk-e vagy a felhő,
Vagy a lenge déli szellő,
A szelíden rám lehellő?
Hátha minden e világon,
Földi életem, halálom
Csak mese, csalódás, álom?

Igy ül a hold ádáz vihar után
Elcsöndesült nagy, tornyos fellegen,
És néz alá a méla éjszakán,
Bánatosan, de szenvedélytelen,
Hallgatva a sírbolti csöndességet
A rémteli sötét erdő alatt,
Amig a fákról nagy, nehéz könnycseppek
Hervadt levélre halkan hullanak.

Ezért születünk hát, ez az életi cél?
Csak eddig a pálya, semmit se tovább,
Vagy itten az ember csak öltözik át?
Mi itten örök: a halál-e vagy a lét?
Hol itten a kezdet, hol és van-e vég?
Mi itt a csalódás, hol itten az álom,
Vajh innen-e, avagy túl a határon?

~~~~~~~~~~~~~

Az állatokban is, ha nyár, ha tél,
Hozzánk az Isten példákkal beszél.

Nincs is édesb lelki élvezet,
Mint megfigyelni a természetet,
Tanulni tőle filozófiát:
Mienk, míg elfeledjük, a világ!

Ami él, mind elmúló.
Csak maga a mulandóság,
Az az örökkévaló.

Gyülemlik a holló, varjú kavarogva.
A cinege fázik a tüskebokorba`.
A kerti haraszton zokogja a szél:
Elhervad a rózsa, lehull a levél.

Földi lét – tűnő árnyjáték.

~~~~~~~~~~~~~~

Midőn ajkak csókban egybeforrnak,
Égő szívek egymáson dobognak,
S elfeledjük, hogy van mulandóság:
Az ilyen perc: örökkévalóság!

Énnekem már nem fáj semmi,
És örömet semmi nem ád.
Csak emléked fáj még, óh hogy
Örökké emlékezem rád!

Hamis bálványt imádtam. Hittem,
Hogy szemed fénye a napé;
Oh, égető, vakító szégyen!
Hisz az csupán csak – aranyé.

Öröklét, elmúlás, istenség
Rejtélyeit mind ismerem.
Mind, mind együtt van, semmi kétség.
Egyetlen szóban: szerelem.

Vége van, mindennek vége.
Be oda a sűrűségbe –
Leborulva, elfeledten
Megsiratni, hogy születtem!

Szerelem – örök nap,
Öröme mindennek –
Egyedül szívemben
Ostora istennek!

Ha eljövend a búcsúóra,
Ha majd e szív végsőt dobog,
A percben, mely létem kioltja,
Majd akkor is rád gondolok.

Sajgó szegény szív! Ím, hogy cserben hagy
Erőlködő, vergődő emberagy!
A végtelen világ, az egyetem
Hallgat közömbösen, részvéttelen.

S valami fáj mindkettőnknek,
Neked a bűn, nekem a vád.
Pásztoróra kéje helyett
Szellemóra! Isten hozzád!
Adtál mézet, virágot is;
Megátkozzalak-e téged?
Hogy te sem adsz ingyen semmit;
Ernyőd ára: kígyó, méreg.

S én elhagyni mégse tudlak!
Hozzád járok és rád nézek
Szótalan és iszonyún, mint
Gyilkosára a kísértet.

Szerelem – örök nap,
Öröme mindennek –
Egyedül szívemben
Ostora istennek!

Öröklét, elmúlás, istenség
Rejtélyeit mind ismerem.
Mind, mind együtt van, semmi kétség.
Egyetlen szóban: szerelem.

~~~~~~~~~~~~~~~

El nem gondolhatom,
Mivel érdemeltem;
Csak szenvedtem eddig
Ebben az életben.

Csak a testet nem öltött ábránd,
Be nem telt vágy, el nem lobbant láng,
Az elszalasztott meddő óra
Nem fordul itten vissza jóra;
Csak az van halva itt örökké,
A múlt nem hozza vissza többé.
Soha többé!

Teljesen ártatlan nincs a földön semmi,
A vízzel is lehet jót vagy rosszat tenni.

Mit lelkem eddig félve sejtett,
Előttem áll a nagy titok,
Hogy csak az halt meg, ami nem lett,
S az él örökké, ami volt.

Minden szépség annyit ér csak,
Mire becsüli magát,
Ne add magad egy világért,
S többet érsz, mint egy világ.

Fönn az égen, lenn a földön
Semmi sincs tökéletes.
Hitvány volt és lesz az ember.

Mit lelkem eddig félve sejtett,
Előttem áll a nagy titok,
Hogy csak az halt meg, ami nem lett,
S az él örökké, ami volt.

Ez a világ, e földi élet
Mi más az ifjúnak s a vénnek!
Előbb arany, utóbb csak talmi,
S a vége az, hogy meg kell halni.

Ami él, mind elmúló.
Csak maga a mulandóság,
Az az örökkévaló.

 

A Breviárium sorozat eddigi alakjai voltak: Kaffka Margit, Szepes MáriaCsoóri Sándor,  Fekete István,  Kemény ZsigmaondKazinczy Ferenc Latinovits Zoltán, Tamási ÁronJános Evangéliuma,  Lukács EvangéliumaMárk EvangéliumaMáté EvangéliumaMikes KelemenDéry Tibor,  Karinthy Frigyes,  Nemes-Nagy ÁgnesKrúdy GyulaBerzsenyi DánielApáczai Csere JánosBalassi Bálint, Mikszáth KálmánNémeth LászlóIstván királyMóra FerencMadách ImreArany JánosVörösmarty MihályJózsef AttilaSzéchenyi István 

 

To’Piro

(illusztráció: Antalffy Yvette)

Hozzászólások