Reményik Sándor (1890. augusztus 30. – 1941. október 24.) költészete és élete szorosan összefonódik az erdélyi magyarsággal.

Kortársai szenvedését sajátjaként élte meg, példaértékű élete és munkássága, kristálytiszta gondolatai a mai ember számára is hordozzák az egyetemes mondanivalót, az élet és Isten szeretetét, még akkor is, amikor hinni és élni is nehéz.

A világ Isten-szőtte szőnyeg,
Mi csak visszáját látjuk itt,
És néha – legszebb perceinkben –
A színéből is – valamit.

Mindenkinek több, nagyobb a gondja,
Égőbb keresztje, semhogy azt kimondja.

Megtanultam: soká bír fennmaradni
A hajótörött is egy deszkaszálon.

Jövevények és vándorok vagyunk
És nincsen itt senkinek maradása.

Egy lángot adok, ápold, add tovább.

És imára is kulcsolom kezem,
Úgy esedezem szívetlenül – szívért,
Szárazon adom Istennek magam,
Hátha reám bocsátja harmatát,
És kinyílik a kőből egy virág.

Én már tudom: csak azt nem vesztem el
Amiről sose mondhatom: enyém.

Lelkem tavába kövek hullanak,
A fájdalomnak nehéz kövei,
A felviharzó tompa csobbanást
Sok apró hullámgyűrű követi.

Ha könny a gyöngy:
A fagyöngyök az erdő könnyei,
Parányi könnyek, mozdulatlanok,
Fák sudarára fagyott sóhajok,
Az erdő gyöngybefagyott bánata.

Jelek, jelek.
Ember embernek adhat egyebet?
S a jelek mögött egy egész világ van,
Mindentől elrekesztve, önmagában.

A szeretet erő,
Ha kihűl, visszasugárzik a napba, –
És szeretteink lelke érkezik
Sugárhajón
Mindennap reggeliző asztalunkra.

~~~~~~~~~~~~~~~

Istenem, add, hogy mind halkabb legyek –
Versben, s mindennapi beszédben
Csak a szükségeset beszéljem.
De akkor szómban súly legyen s erő
S mégis egyre inkább símogatás:
Ezer kardos szónál többet tevő.
S végül ne legyek más, mint egy szelíd igen vagy nem.

Istenem, add, hogy ne bíráljak:
Erényt, hibát és tévedést
Egy óriás összhangnak lássak –
A dolgok olyan bonyolultak
És végül mégis mindenek
Elhalkulnak és kisimulnak
És lábaidhoz együtt hullnak.
Mi olyan együgyűn ítélünk
S a dolgok olyan bonyolultak.

Nevessek a világ
Játékai felett,
De ez a nevetés
Legyen egy ölelés,
Amellyel mindenkit
Magamhoz ölelek.

Magamhoz vonnék néha valakit
Közel, közel,
Közel hozzám a félelmes magányba.
De szegett szárnyként visszahull a két kar,
És visszahull a nagy ölelés vágya.

Szeretni csak szabadon lehet.
Egyenlő méltósággal.

Egyformának lenni mindenkihez:
Emberfeletti nagy szív kell ehhez.

Külön világ, szemben külön világgal.
Az eggyé olvadásuk: csoda, ünnep.
De nincs embernek emberen hatalma.
És semmi nincsen, amit követelhet.

Akit szeretsz, annak
Egész lelket áldozz.

Ki vehet el éntőlem valamit,
S szegényebbé ki tehet engemet?
Mindenemet magammal hordozom,
Ha nem vesztettem el a lelkemet!

~~~~~~~~~~~~~~

Mikor a bűntől meggyötörten
A lelkem terheket hordozott,
Egyszer csak könnyebb lett a terhem,
Valaki értem imádkozott.

Utánam honvággyal tekintenének
Az ajtók mind, és mind a pitvarok,
Szeretnék mindent, mindent magammal vinni –
És mindent itt hagyok.

A holtom után ne keressetek,
Leszek sehol – és mindenütt leszek.

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtáig maradék-erőd.
Akarsz, eget ostromló akarattal
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Aztán elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.

A legszörnyűbb lavinák, úgy lehet,
Indulnak egy elejtett szó nyomán,
Mit elhallgatni – véltük – nincs miért,
S mit elhallgatni jobb lett volna tán.

S mikor egy gyötrődő szív úgy eped
Egy szónkért, mely meg tudná váltani,
S virágoskertből sivataggá lesz,
Mert azt az igét nem mondottuk ki.

Ha úgy látod, hogy minden elveszett,
Menj őserdőkön, tengereken túlra
Ajánlani fel két munkás kezed.
Menj hát, ha teheted.

Itthon maradok én!
Károgva és sötéten,
Mint téli varjú száraz jegenyén.
Még nem tudom:
Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
De itthon maradok.

Egy fecske nem tavasz,
Egy fűszál nem mező,
Egy vízcsepp nem patak,
Egy sír nem temető.

~~~~~~~~~~~~~~~~

Az életednek van egy titkos csúcsa,
Mely rejtve őrzi boldogságod,
Egy sziklafok, ahonnan Te az élet
Töretlen teljességét látod,
Hol imádkoznál hosszan, térden állva,
Mert onnan végtelen a panoráma.

Hiába pazaroltad meleged.
Mert adni, adni csak annak lehet,
Ki elfogadni bírja lelkedet.

Ha menni kell, magammal sokat vinnék,
Az egész édes, megszokott világot.

Ha akarsz lenni kicsit boldogabb:
Tartsd kicsit távolabb a dolgokat
Magadtól – s nem fognak gyötörni.
Nem fogsz a percek rejtett zátonyán
Boldogtalan hajó Te, összetörni.

Mint víz tükrét a fecske szárnya
Legyintvén – pár csillogó csöppet
Visz magával a magasságba:
Úgy szeretném legyintni én is
Lélekszárnnyal az életet,
S ragadni fel a végtelenbe,
Viharzó zsoltárt énekelve,
A megmentett szépségeket.

Minden lélekben van egy kis szivárvány,
Kis csapóhíd, amelyet lebocsát,
Hogy egy más lélek átjöhessen rajta, –
Ennek a hídnak hídpillére nincsen,
Ezt a hidacskát csak az Isten tartja.
Az Isten, aki a szívekbe lát.

Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, – minden könny, – vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő leng utána.

Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj,
Hidegen hagy az elhagyott táj,
Hogy eltemettük: róla nem tudunk,
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindig búcsúzunk.

Mondom néktek: mi mindig búcsúzunk.
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek.

Istenem, add, hogy ne ítéljek –
Mit tudom én, honnan ered,
Micsoda mélységből a vétek,
Az enyém és a másoké,
Az egyesé, a népeké.
Mi olyan együgyűn ítélünk
S a dolgok olyan bonyolultak.

Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák.
Rajtuk át Isten szól: jövök.

Nem a mi dolgunk igazságot tenni
A mi dolgunk csak: igazabbá lenni.

Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindig enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.

Akarom: fontos ne legyek magamnak.
A végtelen falban legyek egy tégla,
Lépcső, min felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
Ám a kalász nem az ő érdeme.

 

Reményik Sándor

A Breviárium sorozat eddigi alakjai voltak: Géher István, II. Rákóczi Ferenc, Örkény IstvánPetőfi SándorDeák FerencNagy LászlóKatona JózsefKodály ZoltánKányádi SándorFazekas MihályMóricz ZsigmondKölcsey Ferenc Zrinyi MiklósHamvas BélaJókai AnnaJókai MórWeöres SándorCsokonai Vitéz MihályAdy EndrePilinszky JánosNemeskürty IstvánSík Sándor,Wass AlbertCs. Szabó LászlóBabits MihályBálint SándorSzenczi Molnár AlbertHeltai GáspárSzilágyi DomokosBessenyei GyörgyBatsányi JánosJuhász GyulaFüst MilánBorsos MiklósKosztolányi DezsőReviczky GyulaDsida Jenő,  Vajda jánosKaffka MargitSzepes MáriaCsoóri Sándor,  Fekete István,  Kemény ZsigmondKazinczy Ferenc Latinovits Zoltán, Tamási ÁronJános Evangéliuma,  Lukács EvangéliumaMárk EvangéliumaMáté EvangéliumaMikes KelemenDéry Tibor,  Karinthy Frigyes,  Nemes-Nagy ÁgnesKrúdy GyulaBerzsenyi DánielApáczai Csere JánosBalassi Bálint, Mikszáth KálmánNémeth LászlóIstván királyMóra FerencMadách ImreArany JánosVörösmarty MihályJózsef AttilaSzéchenyi István 

 

To’Piro

(illusztráció: Antalffy Yvette)

 

Hozzászólások