Kányádi Sándor (Nagygalambfalva, 1929. május 10. – Budapest, 2018. június 20.) a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas erdélyi magyar költő. A Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja. Írói álneve Kónya Gábor.

kanyadi sandor


Kányádi Sándor gondolataiból válogattunk:

végzem, ha kell százszorozva!
Hinni kell csak, s följutunk mi,
föl a fényes csillagokba!

Szívvel – lélekkel.
Tűzzel – vassal – s majd újra
szívvel – lélekkel.

Az igazi költő esetében csak halála után derül ki teljes bizonyossággal, hogy az volt-e, aminek hitték őt, aminek hitte olykor maga is magát. Akkor derül ki, hogy az unokák, dédunokák érdemesnek tartanak-e valamit kézbe venni.

Ahogyan a gyerekek plüssállatokkal játszanak, plüssfilmeket, plüsshősöket néznek a televízióban, meg mindenféle vizuális eszközökön, ugyanúgy eljött a plüssversek igényének, gyártásának, forgalmazásának korszaka is. Ezek a plüssversek puhák, simák, ártalmatlanok, szőrből készültek! Nem okoznak fájdalmat, nem okoznak problémát, nem karcolnak, nincs titkuk, egyáltalán nincs is belsejük.

Vers az, amit mondani lehet.

A gyerekeknek minden javakból a legjobbat szoktuk juttatni – a versekből, az irodalomból is azt kellene.

Nincs kicsiknek meg nagyoknak szóló vers; csak vers van és nem-vers.

A vers olyan, mint a lábbeli: mindenki a maga lelki lúdtalpa szerint taposhatja.

Az igazi vers nemcsak sorokból áll, hanem igazságokból is.

A költő költsön otthon, mint a tyúk, ne kóricáljon udvarról udvarra.

Badarság lenne azt mondani, hogy nem esik jól az elismerés. A legnagyobb díjnak és elismerésnek mégis azt tartom, hogy vannak olvasóim.

~~~~~~~~~~
Kívánhat-é ember többet:
derékaljnak szülőföldet
s két cserefa tömött árnyát
szemfedőnek.

Vannak vidékek gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül.

Szaporodjon ez az ország
Emberségbe`, hitbe`, kedvbe`,
s ki honnan jött, soha-soha
ne feledje.

Bölcsen rendelé az úr
amikor kőbe vésette a törvényeket
a kövek persze elföldelhetők
mint bármely más veszélyes hulladék
de a köveknek nincs felezőidejük
elég egy ítéletidő
isten ments egy földindulás
a kövek bármikor felszínre kerülhetnek
és akkor bizony mondom néktek
kő kövön nem marad.

Csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott

Nem az utcákon, bennünk száguld
veszettül szirénázva, mibennünk vált a lámpa
sárgára, zöldre; tágult pupillánk transzparense
int legelőször szabadot
megkönnyebbülten, látva, hogy
nem minket ért a balszerencse.

A számlacsúsztató, pénzéhes falusi turizmust régen még vendégszeretetnek hívták.

Csínján bánj a múlttal!
Részeg lehetsz tőle, de
jóllakott soha.
A legárvább akinek
még halottai sincsenek
bora ecet könnye torma
gyertyájának is csak korma
álldogálhat egymagában
kezében egy szál virággal

~~~~~~~~~~~~
Tudod,
soha nem bántam meg,
hogy megszerettelek,
pedig felbolygatta ez a szeretet
az egész életem.

Szellőm vagy, ki megsimogatsz,
viharom, ki szerteszaggatsz,
Szellőd vagyok, ki simogat,
viharod, ki szétszaggatlak.

Virágillatod
volt csak enyém, gyümölcsöt
másnak teremtél.

Egyszer majd szép lesz minden,
a telet s az őszi félelmet, hidd el,
szerelmünk levetkőzi.

Én sohasem rád haragszom,
de kit bántsak, ha nem téged,
az én vétkem, a te vétked.

Ne szólj hát, minek oda szó, hol egy tekintet,
egy mozdulat többetmondó.

Bántani én nem akarlak,
szavaimmal betakarlak,
el-elnézlek, amíg alszol.

Vagyunk ketten két szép nyárfa,
s búvunk egymás árnyékába.

Én sem volnék, ha nem volnál,
ha te hozzám nem hajolnál,
Te sem volnál, ha nem volnék,
ha én hozzád nem hajolnék.

Már csak magamat benned és
magamban téged óvlak
ameddig célja volna még
velünk a fönnvalónak.

~~~~~~~~~~~
Rigófüttynek volna jó,
Lenni bár egy hangnak,
Jönni-menni volna jó,
Akárcsak a harmat.

Ne hagyd kihunyni a tüzet
a százszor szétrúgottat
szítsd a parazsat nélküled
föl újra nem loboghat.

Építsd föl minden éjszaka
építsd föl újra s újra
amit lerombol benned a
nappalok háborúja

Megalázkodni
vénen se szeretnék ha
eddig kibírtam.

Az egyenes beszéd,
nekem csak az a szép.

Legelső a nemzet, második a család, és csak harmadsorban nézd a magad javát!

Mi tehát egy nemzetnek a célja? Hogy az Isten által csak számára kiválasztott nyelvet az emberiség, az emberi lét legvégső határáig továbbvigye, gazdagítsa, gyarapítsa, éljen vele és benne, mindannyiunk örömére és Isten nagyobb dicsőségére. Addig vagyunk magyarok, amíg magyarul beszélünk, magyarul gondolkodunk, magyarul tanulunk.

Nekünk egyetlen hazánk van: ez a magyar nyelv. Mi ebbe a nyelvbe csomagolva jöttünk több évezreden át, és érkeztünk meg ide. Elkezdtük fölvenni a hitet, hogy beilleszkedjünk ide Európába. De úgy, hogy már-már a nyelvünk is ráment. És akkor egy vagy több szerzetes nekiállt lefordítani egy temetkezési beszédet, mert különösen temetkezés alkalmával sajdult bele ezekbe a fiatal papokba az, hogy az Úristennek se lehet tetsző, hogy olyan nyelven ajánljuk a magyar halott lelkét az Egek Urának, amit a végtisztességtevők nem értenek.

És olyan csodálatos, hogy a Halotti beszédet, amely lassan ezer éves lesz, még mindig értjük.

Egyetlen batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv. Batyu, melyet őseink hoztak magukkal, s mi visszük tovább. A bot, amire támaszkodhatunk, és amivel védekezni is lehet. És a fegyverrel is védekezünk. Ez mind az anyanyelv.

De ráférne a nyelvújítás a nyelvre ma is. Óriási dolog volt a 18–19. század fordulóján a nyelvújítás. Ilyen nyelvi beavatkozás nem volt Európában, mint a miénk. És az ősi szavakból újítottunk. Például az ipar szó: mindenki más azt mondja, hogy industria. De itt van egy ember, aki iparkodik. Ebből az igéből lett az ipar szavunk. A tudásból a tudomány. Most is kellene. Mondtam, hogy ne szörfözzenek a neten, hanem a pók mintájára póklásszunk a hálón. Ne bóklásszunk, hanem póklásszunk.

Addig vagyunk magyarok, amíg magyarul beszélünk, magyarul gondolkodunk, magyarul tanulunk.

Minden magyar szó szép. Ahogy a virágok gyönyörűek. Hányféle bokrétát lehet kötni belőlük!

Be kell hordanunk, hajtanunk mindent.
A szavakat is. Egyetlen szó,
egy tájszó se maradjon kint.
Semmi sem fölösleges.

Felköltöztek a szavak
a mennybe
csönd van
csak az úr léptei
kongnak az űrben

Kányádi Sándor

 

A Breviárium sorozat eddigi alakjai voltak: Fazekas Mihály, Móricz ZsigmondKölcsey Ferenc Zrinyi MiklósHamvas BélaJókai AnnaJókai MórWeöres SándorCsokonai Vitéz MihályAdy EndrePilinszky JánosNemeskürty IstvánSík Sándor,Wass AlbertCs. Szabó LászlóBabits MihályBálint SándorSzenczi Molnár AlbertHeltai GáspárSzilágyi DomokosBessenyei GyörgyBatsányi JánosJuhász GyulaFüst MilánBorsos MiklósKosztolányi DezsőReviczky GyulaDsida Jenő,  Vajda jánosKaffka MargitSzepes MáriaCsoóri Sándor,  Fekete István,  Kemény ZsigmondKazinczy Ferenc Latinovits Zoltán, Tamási ÁronJános Evangéliuma,  Lukács EvangéliumaMárk EvangéliumaMáté EvangéliumaMikes KelemenDéry Tibor,  Karinthy Frigyes,  Nemes-Nagy ÁgnesKrúdy GyulaBerzsenyi DánielApáczai Csere JánosBalassi Bálint, Mikszáth KálmánNémeth LászlóIstván királyMóra FerencMadách ImreArany JánosVörösmarty MihályJózsef AttilaSzéchenyi István 

 

Kányádi Sándor egyberostált versei

 

To’Piro

(illusztráció: Antalffy Yvette)

Hozzászólások