Szilágyi Domokos (Nagysomkút, 1938. július 2. – Kolozsvár, 1976. november 2.) erdélyi magyar költő, író, irodalomtörténész és műfordító. Életművében korunk valamennyi lényeges kérdése megjelenik, lírai forradalmával modernizálta és visszakapcsolta az erdélyi költészetet a progresszív európaiságba.

szilagyi domokos iro kolto

Idézetek Szilágyi Domokos műveiből:

Naggyá nőttem erényeimben, hibáimban is nagy vagyok. Ha lassabban is, mint szeretném, de csak előre haladok.

Sajnálhatod a hímnős fajokat – kettős: tehát kettőzött magányukért, kik sosem tudják fölfogni, hogy az élet, – mert hisz meghalunk – a reménytelenül szeretett: egymásra-utaltság, s az egymásra-utaltság legmagasabb fokon szervezett formája a szeretet.

Gondolataim rakétasebességgel száguldanak, kiszállok a végtelenbe, hogy megtaláljam magamat.

Tessék fölcsatolni a biztonsági övet, gyúl ki a fölirat, tessék fölcsatolni a biztonsági övet a gondolatokra, szándékokra.

Aki alkot, visszafele nem tud lépni – s ha már kinőtt minden ruhát, meztelenül borzong a végtelen partján, míg fölzárkózik mögé a világ.

Semmi sincs hiába: a természet nem pazarol, s ha pazarol is: szükségszerűen.

Add, hogy a szemem szép tágra, kerekedjék a világra, s legyen szavam oly könnyű s oly éles, mint a tavaszi fű.

Azzal, hogy létezem, kiszolgáltattam magam a tagadásnak? Ma-napomat letagadja a más-nap?

Akit sorsa meg akar tartani: síriglan – reményben ég el. Akit sorsa el akar veszteni: megveri tehetetlenséggel.

Boldog lehetek, hogy törődhetem veletek, mert magammal is így törődöm; viszonylag sokat tehetek, ha fölismerem bennetek mindazt, mi jó s mi rossz e földön; viszonylag biztos igazam innen orzom minduntalan -: a világ léptéke a lélek.

Viszonylag jól dolgozhatom, míg példátokból tudhatom: a lélek léptéke a munka.

Viszonylag ékes szavakon csak így, csak így indíthatom önmagamat felétek útra.

Viszonylag boldog lehetek s elégedett: hogy tehetek, hogy eme gyönyörű kínomnak élhetek, s hogy ti értetek láthatok én és érthetek, s ti érettem -: mert így lehet elejét vennem az iszonynak, hogy boldog lehessek viszonylag.

~~~~~~~~~~~~~~~~

Nem szép a szép, ha csak magam gyönyörködöm benne.

Gyűlöllek, mert ÉN sosem lehetek TE, gyűlöllek, mert nem vághatom szemedbe, hogy ne szeress, mert gyűlöllek, eressz el, hagyj magamra ádáz gyűlöletemmel – gyűlöllek, mert a szerelmeddel ölsz. Gyűlöllek addig, amíg meggyűlölsz.

Mondjak neked újat magadról? Tudod, hogy tisztelnek a lelkes kövek? Tudod, hogy a Nap a szíved? Tudod, hogy a Nap nélkül nincs élet? Hogy a sötétség a rettenet, és nem él, aki retteg? Mondjak újat rólad? Szeretlek.

Mert egyre inkább bennem vagy: mindjobban fáj, ha nem vagy itt. Félszív, félszem, félszó – a fájás egész csak, s a félsz, hogy a világ nélkülem vidít-szomorít.

Megismertem a holnapot: terád hasonlított, terád, miránk – lobogott, és nyugodt volt, mint a láng, – s mint a mi éjszakánk, amelyen megéreztük forró és röpítő és egybeforró embersorsunkat, a szerelmet.

Én azt, hogy hiába ölellek, te azt, hogy hiába ölelsz, ha nincsen más, csak ez a perc, hogyha mögötte meg nem érzed, és meg nem érzem az egészet.

Várlak, mert tudom: visszajössz; visszajössz, mert tudod, hogy várlak.

Tudjál álmokra várni, ahogy ők tudnak várni rád, az éber csak így nem csalja meg magát.

Mint a bonyolult óramű, ha elvész egy alkatrésze, s tiktakja kihagy, olyan lennék nélküled; és csak akkor, csak akkor tudnám igazán: ki vagy.

Vállalja gyönge vállad, amit vállam elvállal?

Mit el nem mond egy mozdulat, Ha kezeddel a búcsút inted; Mit el nem árul mosolyod: Azt mind kimondja egy tekintet!

Két ember közt a legrövidebb út az egyenes beszéd.

Síppal-dobbal-nádihegedűvel, irányzékolt szemmel, ózonos tüdővel, szerelem-vadászni, nem léppel, nem loppal: nádihegedűvel-síppal-dobbal.

~~~~~~~~~~~~~~

Az elképzelhető világ hamar a képzelet fölé nő, ámuldoztatja fiait.

Ó, alacsony a magas ég, nem fél, hogy besározza magát, nem fél a sáros földtől, mert sáros földben csirázott ki minden, ami magasra tör.

Az intés, hívás, drága jel: az emberiségé és a lét értelméé.

Itt nem a végtelen, hanem a véges az, ami föl nem fog- ható.

A felnőttek elkészítették a világot, és kusza ábrákkal rótták tele, mert csak annak van tekintélye, ami érthetetlen.

Nem vagyok jogász, nem tudom, hány ezer év szükséges, hogy elévüljenek az emberiség eddigi bűnei.

Sietni, sietni, sietni – harsányak a napok, és sietősek, és mi feledékenyek vagyunk – oly hamar, oly könnyen, oly szívesen feledjük a megbánnivalót.

És nincsen, aki megtanítson a fájdalomra, nincsen aki megtanítna a türelemre, nincsen aki a tehetetlenségre megtanítna, nincsen.

Minden többet jelent, mint ami: a jelen jövővel vemhes, s ez ad erőt mindannyiunknak a sietséghez és a türelemhez.

A semmiből a fájdalom üzenget, kése torkomon, – megtornyozott keserűség – föld alatti délibáb.

Ki szűknek érzi a mindenséget: teremt. Így szokik a föld rendhez, Földhöz a Rend.

Űzött néha a vágy, megundorodván a földitől: ismerkedni az égi renddel.

Megtartóra van szükségünk, jobban, mint bármikor.

És istenség is kell. Istenség, aki harmóniaként gondolta el az értelmet, s a harmóniát értelemként. S valahol itt keresendő a Lélek.

A lélek anatómiája ismeretlen, szervei átültethetetlenek, mert megváltoznak minden pillanatban, s a változás, a gyógyító is: fájdalom.

Hogy lehet, ó, hogyan is lehet úgy vigasztalódni, hogy azért ne felejtsünk? Hogy el ne fakuljon, de azért – de azért ne fájjon az emlék. Hogy hulljon a múlt, de ne haljon, hogy fájdalom is csak energiaforrás, ó, soha más ne legyen.

Bontsd ki szívedben – legalább! – nem-hervadó, tiszta virágod: a vérvörös alázatot.

Én Tudtam a szót, az Igét, s nem volt kivel megosztanom, s ha meg nem oszthatom, mit ér?

Szégyen a szó, ha nem vigasz, szégyen a vers, ha nem igaz; igaz vagyok, s szégyentelen, akárcsak a történelem.

Merre sodor az idő? Eljutok oda, ahol az anyag létformája a mosoly?

Én nem akarok menekülni, nem akarok menekülni, miért nem lehetek menedék.

Egymás tetteinek oka vagyunk, oka és célja.

A beteljesülés ne vég legyen – kezdet, új vágyé, küzdelemé, tovább, tovább, hogy önmaga elől világgá ne bujdoshasson a világ.

A Breviárium sorozat eddigi alakjai voltak: Bessenyei György, Batsányi JánosJuhász GyulaFüst MilánBorsos MiklósKosztolányi DezsőReviczky GyulaDsida Jenő,  Vajda jánosKaffka MargitSzepes MáriaCsoóri Sándor,  Fekete István,  Kemény ZsigmaondKazinczy Ferenc Latinovits Zoltán, Tamási ÁronJános Evangéliuma,  Lukács EvangéliumaMárk EvangéliumaMáté EvangéliumaMikes KelemenDéry Tibor,  Karinthy Frigyes,  Nemes-Nagy ÁgnesKrúdy GyulaBerzsenyi DánielApáczai Csere JánosBalassi Bálint, Mikszáth KálmánNémeth LászlóIstván királyMóra FerencMadách ImreArany JánosVörösmarty MihályJózsef AttilaSzéchenyi István 

 

ÉLNEM ADJATOK  Vers, próza, esszé (1956-1976) kötete online

To’Piro

(illusztráció: Antalffy Yvette)

 

Hozzászólások