Fekete Istvánnak, aki igazából nem készült szépírónak, 70 esztendő adatott meg. Idén január 25-én volt 120 éve, hogy született, június 23-án pedig halála 50. évfordulóján emlékezünk rá. Azt írta, ami a szívében volt…

ami a sziveben volt

Gazdász, gazdatiszt, az erdő-és a mezőgazdaság, valamint a vadászat neves szakértője 37 évesen egy pályázatot nyert művével lépett be a szépirodalom területére. A címe ez volt: „A koppányi aga testamentuma”; ebből később film is készült. Ettől fogva fonódott össze Fekete István két nagy szenvedélye: a természet és az írás. Igazi műfaja a természetleíró elbeszélés és az állatregény lett.
Legnépszerűbbek talán ma is az állatregényei: a Kele egy gólya regénye, a Lutra vidraregény, a Bogáncs egy juhászkutyáról szól, a Vuk hőse egy rókakölyök, a Hu pedig egy bagolycsalád életét örökíti meg. A Tüskevár, a Téli berek a gyermekek körében ma is népszerű. De felnőttek is szívesen veszik kezükbe egy-egy elbeszéléskötetét. Munkái számos kiadást értek meg.

Az imént lényegében már meg is jellemeztük a Fekete István-i stílust. Ehhez már csupán Pilinszky János észrevételét kell hozzátennünk: ő abban látta az író nagy titkát, hogy:
a kicsiben láttatja meg a nagyot, a részlegesben érezteti az egyetemeset, és amikor az állatvilágról mesél utolérhetetlen egyszerűséggel, mindnyájunkban jobbá teszi a legnagyobb tévelygőt: az embert.”

ami a sziveben volt

Tüskevár

Fekete István lebilincselő nyelvében mindig gyönyörködhetünk. Rónay Lászlónak mégis akadt pesszimista megjegyzése, immár három évtizeddel ezelőtt. És e jóslatára ma már érdemes odafigyelnünk:

Elképzelhető, hogy nem is olyan sokára magyarázó jegyzetekkel kell majd ellátni (Fekete István) könyveit — amint tesszük ezt olyan klasszikus alkotásokkal is, mint Arany Toldija. Könnyen előfordulhat, hogy unokáinknak elmesélve egy-egy bűbájos történetet, el kell magyaráznunk, hogy valaha tényleg kék volt az ég, és inni lehetett a folyók, patakok vizéből.

Fekete István a szép, élvezetes nyelvét szülőhelyének, a somogyi Göllének köszönheti. itt töltötte élete legboldogabb időszakát. Műveiben gyakran írt a gölleiekről. A „Ballagó idő” című életrajzi regényében például ezt írja:

Ha mélyen magamba nézek, szeretetem határtalan határát egyetlen szó fejezi ki. Egyetlen régi-régi szó, amiben élők és holtak benne voltak, s ez az érthetetlen, de nekem mindent jelentő szó mondta ki, hogy : Gölle.”

Az író szinte valamennyi művében tetten érhető a gyermekkor nagy élménye, a mindennapos környezet: a rét, a nádas, az erdő, a tavaszi hajnalok vagy épp az őszi ködök. Ez a vidék, azaz maga a természet nevelte őt, ő pedig megértette a táj csendjét, szótlan beszédét. Így vall erről:

A kísértés és a vágy nem hagytak el soha: életet, színt, csillogást, muzsikát adni a szavaknak, hogy a könyv kitárt lapjain ott legyen az ősz, a tavasz, a bánat, az öröm és szólaljon meg az írás magától, mint amikor a szél megzendül a nyárfák sudarában.

ami a sziveben volt

Fekete István – örömünkre — még a nyelvészet asztalára is tudott letenni figyelemre méltót. Természetesen gazdasági szakíróként ragad tollat 1935-ben, ám tagadhatatlanul érdekes témához nyúl: „Múltunk és nyelvünk” címmel. Végighalad a halászat és vadászat párhuzamos történetén. Ez utóbbi kapcsán, minthogy maga is gyakorlott vadász, így mutatja be a vadászat nyelvének immár közelmúltját:

„…A vadászat nyelvének magyarosodása akkor indul meg igazán, amikor elszaporodnak az intelligens magyar középosztálybeli vadászok, vadásztársaságok, és mindinkább érezhető a vágy, hogy a vadászati műszavak idegen, félig idegen, rossz magyar káoszában végre rendet teremtsenek. Ennek a vágynak kielégülést az első magyar vadászlapok hoznak. …
A vadászlapok gyomlálgatása nyomán folyton kevesbedik az idegen szó, és vadászati szakíróink néha szinte erőszakos kanyarodásokat tesznek, csak azért, hogy idegen szavakat kikerüljenek. A magyar vadásznyelvi öntudata felébredt a nemzeti öntudattal együtt, s ettől kezdve beszélhetünk tulajdonképpen a még nem egységes, de egységesedő, tisztuló magyar vadászati nyelvről. …
A túlzott jóindulat helyenként azonban erőszakosságokra, kapásból gyártott, sántító újításokra is vezetett. Az újítók ugyanis elfeledték, hogy nyelvet „csinálni” nem lehet, mint ahogy nem lehet percek alatt órákat élni. …

Vadászati nyelvünk alapja: maga a vadászat. Ennek gazdagságán épült és épül nyelvünk, és hiába minden nyelvújítás, ha ezen ősi tornánk, lelket üdítő időnkénti foglalkozásunk nem nő naggyá lelkünkben, erkölcsi és anyagi erősségünkben, törvényeink védelmében. Erős, szabad, független vadász, múltját ismerő, jövőjét féltő, nyelvére és nemzetére büszke, törvényeink felett őrködő vadásztársaságok, s a jelenhez simuló igazságos, okos törvények kellenek ahhoz, hogy vadászati nyelvünk nagy legyen, magyar, mintha a Volgától a csonka Tiszáig nem is tűntek volna el gyötrően hosszú századok. És még valami: magyar szív és a magyar nyelv tökéletes tudása.

Az Amerikában/Kanadában élő ifjabb Fekete István, maga is íróember, így emlékezett vissza szülei évődő pengeváltására:

Anyám folyton azt kérdezgette: „Miért ír mindig ilyen szimpla dolgokról, amikor maga egy nagy tudású ember? Apám erre azt válaszolta: „Hányszor mondjam még magának, hogy én azt írom, ami a szívemben van, s nem azt, ami az agyamban.” Azóta mindig apám szavait hallom a fülemben, amikor leülök írni.

Valóban: Fekete István azt írta, ami a szívében volt. Ezért is hiteles az ő nem elhanyagolható lírája, vagyis időnkénti verses megszólalása is. Ennek gyönyörű és megható bizonyítéka a Búcsú is:

Elmegy lassan a berek, az erdő
El a nádas, a tél, meg a nyár
A hegy, a völgy, a nappal s az éjjel
A szememlátta egész határ.
Elmegy? De talán mégsem egészen
Meglátom tán az örök vízen,
Hiszen a Szépség: maga az Isten
Lelkemben ott lesz, hiszem, hiszem!

Ilyen hívő, hiteles embernek és írónak érdemes ápolnunk az emlékét. Ebben – és művei olvasására buzdítva – erősítsen meg bennünket halálának félszáz éves évfordulója…

 

Holczer József

 

Kapcsolódó cikkünk Fekete Istvánról:

Fekete István író gondolatai – Breviáriumok

 

 

Hozzászólások