Vajda János (1827- 1897) a márciusi ifjak egyike. Magyar költő, hírlapíró, műfordító, a Kisfaludy Társaság rendes tagja. Írói, publicista álnevei: Arisztidesz, Quintus, Homonnai Béla; vadászírói álneve: Cserszilvásy Ákos.
Vajda János életműve sokoldalú, gazdag. Kortársai szemléletét meghaladta, ezért verseit, tanulmányait értetlenség, közöny fogadta. Mindaz, ami annak idején idegenkedést kelthetett, útkeresése, vívódása ma erényének bizonyul.
Száll a hegyre barna felhő,
Zúg alatta már az erdő,
Észrevétlen langy lehellet
Rázza a faleveleket.
Elég volt a gyász, a dal.
Ami megholt, föl nem támad.
Haszontalan minden bánat!
Haj rá étel, dal, ital.
Ki legtöbbet örökölt,
Annak van a legjobb kedve;
Ott van a múlt elfeledve,
És eladva az a föld.
Mit nevettek, ti gazdagok?
Tán a honért csak ti haltok?
Önző volt és lesz az ember,
Haszon nélkül halni sem mer.
S a halál nem hasznotok.
Nem cselszövény szerezte e hazát, E hazáért nem csalni – tenni kell!
Hát aki lát, remél, hát aki érez,
Kétségbeessék e veszély fölött?
Ki a hazáért ontaná el vérét,
Bánatba haljon el – gyávák között?!
Ugyanis megtámadott nemzetiségünk kétségbeeső féltésében annyira belebújtunk magyarságunk földalatti bástyáiba, cifraszűrünket úgy a fejünkre húzzuk, hogy az ember alig látszik a – magyartól.
Az egész csupán három szóból áll: Művelődés, magyarosodás, szaporodás. Nemzeti nagy lételt, jövőt csak e három tényező alapján remélhetünk. De tulajdonképpen csak az első a fő dolog, mert a két utóbbi mégsem egyéb, mint a két elsőnek természetes és kimaradhatatlan következése.
Adjon isten, ami jó nincs,
Vegye el azt, ami rosz!
Verje meg, ki a hazának
Veszedelmet, kárt okoz!
Adjon isten a hazának
Sok jó hazafiakat!
~~~~~~~~~~~~
Odabenn a mély vadonban,
A csalános iharosban,
Félreeső völgy ölében,
Sűrű árnyak enyhelyében;
Oh milyen jó volna ottan,
Abban a kis házikóban,
Élni, éldegélni szépen,
Békességben, csöndességben.
Körültem csillagmiriád
Versenyt kacérkodik, ragyog,
Fejemre szórja sugarát;
Azért még föl nem olvadok.
Ledér pillangó a betelt vágy;
Hálátlan és hamar feled.
De néha csöndes éjszakán
Elálmodozva, egyedül –
Múlt ifjúság tündér taván
Hattyúi képed fölmerül.
És akkor még szívem kigyúl,
Mint hosszú téli éjjelen
Mont Blanc örök hava, ha túl
A fölkelő nap megjelen.
A múltból fölmerül egy pillanat,
Mint óceánból elsüllyedt sziget:
És látom újra ifjú arcodat,
mikor még másért nem dobbant szíved.
Nem vész el innen semmi, semmi,
Csak ami nem bírt megszületni.
Mint a Mont Blanc csúcsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél,
Csöndes szívem többé nem ég;
Nem bántja újabb szenvedély.
Szomorú csillag, életátkom képe,
Sugár ecset, mely festi végzetem,
Akárhová mégysz a mérhetetlen égbe,
Te mindenütt egyetlen, idegen!
Mi megyünk-e vagy a felhő,
Vagy a lenge déli szellő,
A szelíden rám lehellő?
Hátha minden e világon,
Földi életem, halálom
Csak mese, csalódás, álom?
Igy ül a hold ádáz vihar után
Elcsöndesült nagy, tornyos fellegen,
És néz alá a méla éjszakán,
Bánatosan, de szenvedélytelen,
Hallgatva a sírbolti csöndességet
A rémteli sötét erdő alatt,
Amig a fákról nagy, nehéz könnycseppek
Hervadt levélre halkan hullanak.
Ezért születünk hát, ez az életi cél?
Csak eddig a pálya, semmit se tovább,
Vagy itten az ember csak öltözik át?
Mi itten örök: a halál-e vagy a lét?
Hol itten a kezdet, hol és van-e vég?
Mi itt a csalódás, hol itten az álom,
Vajh innen-e, avagy túl a határon?
~~~~~~~~~~~~~
Az állatokban is, ha nyár, ha tél,
Hozzánk az Isten példákkal beszél.
Nincs is édesb lelki élvezet,
Mint megfigyelni a természetet,
Tanulni tőle filozófiát:
Mienk, míg elfeledjük, a világ!
Ami él, mind elmúló.
Csak maga a mulandóság,
Az az örökkévaló.
Gyülemlik a holló, varjú kavarogva.
A cinege fázik a tüskebokorba`.
A kerti haraszton zokogja a szél:
Elhervad a rózsa, lehull a levél.
Földi lét – tűnő árnyjáték.
~~~~~~~~~~~~~~
Midőn ajkak csókban egybeforrnak,
Égő szívek egymáson dobognak,
S elfeledjük, hogy van mulandóság:
Az ilyen perc: örökkévalóság!
Énnekem már nem fáj semmi,
És örömet semmi nem ád.
Csak emléked fáj még, óh hogy
Örökké emlékezem rád!
Hamis bálványt imádtam. Hittem,
Hogy szemed fénye a napé;
Oh, égető, vakító szégyen!
Hisz az csupán csak – aranyé.
Öröklét, elmúlás, istenség
Rejtélyeit mind ismerem.
Mind, mind együtt van, semmi kétség.
Egyetlen szóban: szerelem.
Vége van, mindennek vége.
Be oda a sűrűségbe –
Leborulva, elfeledten
Megsiratni, hogy születtem!
Szerelem – örök nap,
Öröme mindennek –
Egyedül szívemben
Ostora istennek!
Ha eljövend a búcsúóra,
Ha majd e szív végsőt dobog,
A percben, mely létem kioltja,
Majd akkor is rád gondolok.
Sajgó szegény szív! Ím, hogy cserben hagy
Erőlködő, vergődő emberagy!
A végtelen világ, az egyetem
Hallgat közömbösen, részvéttelen.
S valami fáj mindkettőnknek,
Neked a bűn, nekem a vád.
Pásztoróra kéje helyett
Szellemóra! Isten hozzád!
Adtál mézet, virágot is;
Megátkozzalak-e téged?
Hogy te sem adsz ingyen semmit;
Ernyőd ára: kígyó, méreg.
S én elhagyni mégse tudlak!
Hozzád járok és rád nézek
Szótalan és iszonyún, mint
Gyilkosára a kísértet.
Szerelem – örök nap,
Öröme mindennek –
Egyedül szívemben
Ostora istennek!
Öröklét, elmúlás, istenség
Rejtélyeit mind ismerem.
Mind, mind együtt van, semmi kétség.
Egyetlen szóban: szerelem.
~~~~~~~~~~~~~~~
El nem gondolhatom,
Mivel érdemeltem;
Csak szenvedtem eddig
Ebben az életben.
Csak a testet nem öltött ábránd,
Be nem telt vágy, el nem lobbant láng,
Az elszalasztott meddő óra
Nem fordul itten vissza jóra;
Csak az van halva itt örökké,
A múlt nem hozza vissza többé.
Soha többé!
Teljesen ártatlan nincs a földön semmi,
A vízzel is lehet jót vagy rosszat tenni.
Mit lelkem eddig félve sejtett,
Előttem áll a nagy titok,
Hogy csak az halt meg, ami nem lett,
S az él örökké, ami volt.
Minden szépség annyit ér csak,
Mire becsüli magát,
Ne add magad egy világért,
S többet érsz, mint egy világ.
Fönn az égen, lenn a földön
Semmi sincs tökéletes.
Hitvány volt és lesz az ember.
Mit lelkem eddig félve sejtett,
Előttem áll a nagy titok,
Hogy csak az halt meg, ami nem lett,
S az él örökké, ami volt.
Ez a világ, e földi élet
Mi más az ifjúnak s a vénnek!
Előbb arany, utóbb csak talmi,
S a vége az, hogy meg kell halni.
Ami él, mind elmúló.
Csak maga a mulandóság,
Az az örökkévaló.
A Breviárium sorozat eddigi alakjai voltak: Kaffka Margit, Szepes Mária, Csoóri Sándor, Fekete István, Kemény Zsigmaond, Kazinczy Ferenc, Latinovits Zoltán, Tamási Áron, János Evangéliuma, Lukács Evangéliuma, Márk Evangéliuma, Máté Evangéliuma, Mikes Kelemen, Déry Tibor, Karinthy Frigyes, Nemes-Nagy Ágnes, Krúdy Gyula, Berzsenyi Dániel, Apáczai Csere János, Balassi Bálint, Mikszáth Kálmán, Németh László, István király, Móra Ferenc, Madách Imre, Arany János, Vörösmarty Mihály, József Attila, Széchenyi István
To’Piro
(illusztráció: Antalffy Yvette)
