Kaffka Margit, teljes nevén Kaffka Margit Emília Johanna (1880-1918) író, költő. Ady Endre a „nagyon-nagy író-asszony”-nak nevezte a magyar irodalom egyik legjelentősebb női íróját, a Nyugat nemzedékének fontos tagját.

Kaffka Margit a Nyugat első nemzedékének tagja. Költői indulását Ady és Kiss József, íróként A Hét íróköre és – saját vallomása szerint – Szabolcska Mihály is befolyásolta. 1912-ben jelent meg első fontos nagyregénye, a Színek és évek, amely az értékeit vesztett dzsentrikkel foglalkozik. Másik nagy sikert aratott regénye, a Hangyaboly a zárdában töltött éveket idézi föl.

Hallottam egyszer, hogyha az ember hegyes vidéken jár – néha csak egypár lépést megy odább, és egészen megváltozik szeme előtt a tájkép; völgyek és ormok elhelyezkedése egymáshoz. Minden pihenőhelyről nézve egészen más a panoráma. Így van ez az eseményekkel is talán; és meglehet, hogy amit ma az élettörténetemnek gondolok, az csak mostani gondolkodásom szerint formált kép az életemről. De akkor annál inkább az enyém – és érdekesebb, tarkább, becsesebb játékszert ennél el sem gondolhatok magamnak.

Milyen jó volna mindent visszakeresni; ifjúságunk tarka perceit, szavaink dallamát, ruhánk, hajunk régi színét s az akkori napsugárét, mely szökdelt és fényesedett rajtunk! És minden velünk történtnek elfeledett, nem is tudott okait, melyek ott rejtőznek bizton e kiveszett vagy begubózott napok szürke mélyén, a lelkünk valami titkos redője mögött. Jó volna most – mert minden dolog közül e nagyvilágon magamnak mégis én vagyok a legérdekesebb -, ha itt egyszer színét hagyja minden, és elszürkül körülöttünk a tájék; csak azokat a napokat vesztettük el igazán, amelyekre nem emlékszünk.

Mióta csak megszülettem, elfoglaltam és lefogtam egy másik embernek, az anyámnak az egész életét. Mikor még kicsiny voltam, maga öltöztetett, ő fürdetett meg este, és míg el nem aludtam, ruhástul mellém dőlve a kis ágyamba suttogott, mesélt és dalolt nekem. Azt hittem, hogy ő egészen és csupán ennyi, – nincs rajtam kívül más élete, vagy vágya, vagy joga. Énnekem nem maradt adósom soha egy jó szóval, egy karácsonyi aranydióval sem; azt hittem, követelhetem, hogy az én kedvemért ne élje az önmaga életét.

– Tip-top! Megindult. Petike jár! / Már ideér. Most nyújtja a karját. / – Csak lassan, okosan, Peti fiam! S megered szaporán, – elesni nem ér rá, / Előre hajlik – s az ölembe van.

Tűnnek az évek. Megöregedtem. / Egyedül lakom ócska szobán. S ím néha erős lépés zaja hallik, / Jön egy daliás, ifjú legény. – “Te vagy? Mit adjak? Kávét-e? Kalácsot?” – / Tip-top! Öregesen járom körül én. S míg sok vidám csínyjét, nagy küszködését / Sorra beszéli, kacagva, vígan, – Reszketve, ijedten suttogom én el: – Csak lassan, / Csak lassan, okosan, Peti fiam!

Ahogy így újra meg újra végigélem, végigcsinálom gondolatban a rég elmúlt dolgokat, néha össze is fut a szemem előtt sok összefüggés. Mindennek, ami történik, oly sokféle oka van; nem tudom, mindig a legigazabbat találom-e meg, ha egy okot keresek – és nem tudom, minden apróság éppen úgy történt-e, vagy csak sokszor gondoltam és mondtam úgy el azóta, és már magam is hiszem.
Csak az merjen ítélve és kutatva végigemlékezni a múltján, aki már úgy teheti, mintha kívülálló második személyről volna szó.

Szégyen, hogy még mindig próbálom szépítni kudarcos múltam, Menteni régi hitem, alkudni gyengén, nyomorultan, S a festett bálvány tört cserepeit reszketve illesztgetem!

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

A csupa szavakból táplálkozó szerelem csődbe jut időnként, egyre önmagán kérődzik, és kínlódva keresi a megfrissülést. Vannak felhangolt, lüktető, eksztázisos órák és az édes, kínos epedések becses percei; de ezeket a csúcsokat csak valami görcsös egységet kereső szándék köti össze.

Álmodtam én már sokszor égi szépet / És mindig fájó szívvel ébredék. Elég! Álmodni nem akarok többet, / Se hunyt reményeket siratni még.

Minden szerelem testiség! – mondják ma -, de éppúgy lelkiesnek is lehetne mondani a leghitványabb kalandot is, mert amíg van, nem lehet képzelet és megindulás nélkül. Hisz egészen hazudni olyan fáradság és áldozat volna, amilyenre nem is képes férfi.

A férfiaknak meg kell adni a küzdés és a nagy áron elérés illúzióját.

A házasságban egy kis ravaszság a főtudomány. Elsiklani a dolgokon, kicsit nyájaskodni, aztán tehetsz, amit akarsz. Nem az a fő, hogy felül maradjunk a szóvitákban, hanem hogy belsőleg szabadok maradjunk, és simán éljünk.

Az ember könnyen lesz önző, ha nagyon szeretik.

Amerre járok, nő virág elég: csak szaggatom, te jutsz eszembe még. A legszebb rózsát küldeném neked. Hiába – messze vagy te, nem lehet -, Míg odaérne, elhervadna rég!

Csobogó, teli korsóm, Friss, hajnali harangszóm, Csendes, nyugalmas álmom, Napfényes délutánom!
Te vagy a virágok virága, madárdal, tavasz és felleg. Csak messziről áhítlak vágyva, tudom, sohse ölellek. Mégis, – ha nézlek, nem bánok madárt, lepkéket. Hogyha meglátlak, felejtem a tavaszt, a fákat, a virágot, földet, eget: és nem irigylem a boldog isteneket.

Hittel és emberséggel / Első te, kit vállallak, / Kit szívvel, szóval vallak / És álmomba se csallak. Kit bántani nem hagynék, / Kiért tán ölni tudnék, / Te édes-kedves társam, / Miféle szerződés ez? Micsoda Isten írta?

Ez puha, fehér párnám, / Min nem nyugodtam eddig. / Lelkem szép muzsikája, Mit nem hallottam eddig. / Bizalmad, – álló, déli verőfény / Felitta szívem régi homályát; Most látszik minden benne, mi szép volt: / úgy mondok mindent most, úgy merek, Mint gyerek, ki volt már százrétű-vén, / De visszajött, mert meghívta az Isten.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Ahogy a gyerek azt mondja: boltocskát játszom vagy papát vagy tengeri vihart – úgy játssza belé magát a felnőtt ember is a célra törő, a szorgos, a léha, a szenvedélyes vagy a gyűlölködő szerepébe. Valamivel ki kell tölteni az időt; el kell hitetni magunkkal egy s más dologról egy időre, hogy az fontos. Mert különben egybekulcsolt kezekkel ülnének az útszélen, és talán ez volna a természetes. Minden egyéb csak magahitető fontoskodás.

Kiszóródott belőlem az oktalan homokszemek szerével minden tétlen, álmatag, szavakba nem köthető gondolat.

Én nem felelhetek ma annak a valakinek a tetteiről, akit húsz esztendővel ezelőtt az én nevemen hívtak.

Élet: vérző sebbel dallás. – De ha szív-véreddel élted: Sorsod oldott, mély hitvallás.

Eljön-e az Úr majd, ha hívom? – Ha felhőkben, vizek sodrán, föld hűsén keresek Két óriás, merítő, lágy, nyitott, örök tenyeret, Mely csak kitárul se adva, se kérve, / Lehajthatom-é egyszer fejemet? Feszült lelkem belesimulhat-e végre / Az Isten óriás köd-tenyerébe?

Érthetjük-e rendjét forgásnak, ütközésnek? Tekéznek-é velünk ismeretlen, nagy kezek? – S hova ejtenek, ha leejtenek?

Most leválnak rólam a szívek nem-fájva, Mint érett gyümölcsről magburka leválik; Mi lehet még hátra, mit kell még akarnom? Talán ezentúl már várás nélkül várok.

 

A Breviárium sorozat eddigi alakjai voltak: Esterházy Péter, Szepes MáriaCsoóri Sándor,  Fekete István,  Kemény ZsigmaondKazinczy Ferenc Latinovits Zoltán, Tamási ÁronJános Evangéliuma,  Lukács EvangéliumaMárk EvangéliumaMáté EvangéliumaMikes KelemenDéry Tibor,  Karinthy Frigyes,  Nemes-Nagy ÁgnesKrúdy GyulaBerzsenyi DánielApáczai Csere JánosBalassi Bálint, Mikszáth KálmánNémeth LászlóIstván királyMóra FerencMadách ImreArany JánosVörösmarty MihályJózsef AttilaSzéchenyi István 

 

To’Piro

(illusztráció: Antalffy Yvette)

 

Hozzászólások