Csanádi Imre egy zámolyi parasztcsaládban látta meg a napvilágot kereken száz esztendeje, 1920. január 10-én. 18 éves korában már érett költő: akkori lektora, Weöres Sándor is így látja. Csanádi a katona-, majd a hadifogolyévek után újságíró, kiadói lektor. Kedvtelésből ifjan inkább festészettel, pályája delétől szorgos irodalom- és kultúrtörténeti búvárlással foglalkozik.

Mindez kapcsolatban van azzal a kötődéssel avagy affinitással, amelyet neves kritikusai, egyáltalán a költészetéről értekező kortársai hitelesen észrevételeznek. Rónay György még a 60-as években ekként látja költőnket:

Csanádi Imre tudatosan kapcsolódik a maga modern, mai, legmaibb élményeivel a kifejezés, verselés, nyelv régi magyar hagyományaihoz, mindahhoz, ami a romantika és a nyelvújítás előtt volt, s ez utóbbival ̶ ami természetesen nem pusztán csak nyelv-újítás volt ̶ jórészt megszakadt, elmerült, legföljebb az „irodalom alatt” élt s hagyományozódott tovább a népi ponyván és szóbeliségben.

Ez a tudatos kapcsolódás mindjobban nyomon kísérhető pályája során, nyelvi-ritmikai kísérleteiben is, melyek mind efelé tartanak: aktuálissá tenni a hagyományos régit, modern élmények hordozására, kifejezésére alkalmassá tenni a hajdanit. …

Nemeskürty István ̶ mindössze hat évvel Csanádi halála, 1991 előtt ̶ így summázza költőnk életművét egy lexikoncikkben:

… Költészete a reneszánsz és barokk irodalomban gyökerezik. Arany János óta az első magyar költő, aki nem csupán ihletért vagy példázatért fordul a magyar irodalmi múltba, hanem egész életművét meghatározza a régi magyar irodalom. Költészete korszerűségét nem formai leleményei, hanem realista életképei, társadalombolygató közéleti indulat biztosítja. …

Mindezeket ̶ és több más recenzense ilyetén meglátását ̶ maga Csanádi is helyesli. Erről tanúskodnak az egyik interjúban elhangzott mondatai:

Grafomán hajlamok bennem is tombolnak, de azok másképp és másutt törnek ki. Az önkéntes filoszkodásban. Régi szerelmem és szenvedélyem ez. Úgy vélem, a népek, nyelvek, eszmék alakulásának bogozása a detektívregények izgalmával vetekedhet, ha jól csinálják. … A XVIII. század már csak azért is szívemhez melegedett, mert azt látom, hogy ott a versalkotás az emberi tevékenységnek egyik része csupán, illik, sőt szükséges mellette akár füvészettel, grammatikával, széptudományokkal bíbelődni.

… Az édesszavú Csokonai a halálos ágyon egy frissen meghozatott mathézist lapozott, „hogy szoktassa előre képzelődését azon véghetetlenhez, melybe menendő vala”.

Mindezek előrebocsátása után nem csodálkozunk azon, hogy Csanádi Imre a maga költészetében is gyakorta nyúl azon nyelvi-stiláris, sőt verselési módszerekhez, eljárásokhoz, amelyek épp a XVIII. vagy az azt követő század jeles poétáira voltak jellemzőek.

Ki gondolta volna, épp disztichonban kell íródnia 1953-ban egy ilyen című költeménynek: „A londoni Hat-Három közvetítésekor”?! Márpedig ő így gondolta, Csanádi Imre ekképp öntötte ezen archaikus versmértékbe egy egész nép lelkesedését:

Á, nem légiveszély, nem ugat jajgatva sziréna,
vágtat mégis a nép, áll le a taxi, a busz,
ugrik szét az utas, valahány, szalad ám a sofőr is,
srácok üvöltenek és szatyros, ezüst nagyanyák.
Aztán csend: megakad gyárakban a munka, ̶ takarmányt
vet barmának a pór, iszkiri, házba siet.
Már az egész ország fülel, egy ember kiabál csak,
egyszál ember a brit ködfalon át, Szepesi.
Mondja is, aprítván-szaporázván, dördül az éter
hullámán: Öcsi, most! vidd, Öcsi! vágd, Öcsi, rá!
Aztán ̶ Gól! Gól! Gól! Recseg attól mikrofon, ablak.
Tombol öreg, fiatal. ̶ Most bele! ̶ bőg, aki él.
Gól! Gól! Gól! ̶ szilajon csattog szét. Végtire: Győztünk!
Győz-tünk! ̶ tárul a kar, járja bolondul a csók.
Mámort habzik tar medrében a pőre November,
partról partra riog: EGY A MA- EGY A MAGYAR!

Lám, hirdeti a lelkes költő, ebben tehát van egység! És hogy miben nincs? Épp hatvan éve /akkor negyvenévesen/ írta. Ám sorai, szavai ma még aktuálisabbak lehetnek!

Nyelvművelés

Fejek főnek az Akadémián.
Mi mián? A helyesírás mián!
Merthogy ̶ aszongyák ̶ nincsen abban egység.
Nyesik hát, nyírják, csakhogy egyengessék.
Addig gyomláltok, addig nyelvmíveltek:
remekeltek erdőből ̶ francűz kertet.

Csanádi mintha nem tartozott volna a szállóige-teremtő megnyilatkozók közé… Cáfoljuk most meg, olykor akár hasonlóan csípős-epés sorokkal! Hátha ez az évforduló elindítja őket a „repülő szavak” országútján! Például ilyen lehetne az „Udvar, télen” vége:

… suhog, fortyog, sziszeg a világ,
ontja csikorogva tüzes iszonyát;
egymásnak feszülve, hol fönt, hol alul,
hánytorog jövő, múlt megváltatlanul.

Vagy két szép sor a Másodvirágzó-ból:

Fogyni tilos virágnak vagy dalnak,
Így szép lenni, mindig fiatalnak.

A meghasonlás ciklus Záporocska részének a végét idézzük:

Ó, te megrekedt világ,
most tanulj fantáziát:
csak az agyrém a való,
tény csak az absztrakció.

„A száz éve halott Vörösmarty emlékezetére” írta 65 évvel ezelőtt a „Húzd rá, cigány!”-t. Ennek a legvégével zárjuk mi is megemlékezésünket:

Fogytán az erszény és a bor,
a gúnya leszakadt ̶
Húzd rá! zengesd a fekete
kigyúló szavakat!

Csanádi Imre ezzel önmagát is buzdította. Centenáriumán pedig bennünket is sarkall nyelvünk ápolására és szép verseinek olvasgatására…

 

Holczer József

 

(Holczer József rendszeres szerzőnk, irodalmi-nyelvészeti írásokkal jelentkezik. Ebben a cikkében például Déry Tiborra emlékezik. A szerk.)

 

 

Hozzászólások