,,Te jól tudod, a költő sose lódít:/ az igazat mondd, ne csak a valódit,/a fényt, amelytől világlik agyunk,/ hisz egymás nélkül sötétben vagyunk. (József Attila)

Mara 2007-ben nyert felvételt a 7torony on-line irodalmi magazin tagjai közé. Ekkor egyetlen mondattal mutatkozott be: „Nagy változások közepén vagyok – az írás ad erőt, az íráshoz pedig a zene.”

jozsamara4

Kedves Mara, kíváncsian várjuk, hogy kinyisd a lelked kapuját és bemutatkozz nekünk.

A Heves megyei Csány községben születtem 1949. július 16-án. Csány a vándordinnyések faluja volt még akkor, az én szüleim is dinnyetermesztéssel foglalkoztak, ami egyben meghatározója volt a gyermekkoromnak. Egyetlen szóval jellemezhetem ezt az időszakot: mesés. Bővebben kifejtve azt jelentette, hogy évről évre, tavasztól kora őszig más vidéken éltünk, legtöbbször a falunktól jó távol, s ez idő alatt a dinnyeföld szélére épített kunyhóban laktunk. Nehéz, küzdelmes élet volt a dinnyéseké („Vadvirágként nőttem fel” című regényem erről szól), de apám azt akarta, hogy sokáig gondtalan gyerekek maradjunk a húgommal, és bár be-besegítettünk a könnyebb munkákba, ez a fajta élet számunkra a teljes szabadságot, a természettel való egybeolvadást jelentette.

jozsamara3

Szüleimmel és húgommal 1957-ben

Mivel majdnem minden évben máshová vitt a jó sorsunk, egy-egy tanévet három különböző iskolában jártam: ősszel három-négy hetet a „dinnyésségiben”, aztán hazaköltözésünk után a csányiban, majd tavasztól ismét egy újban. Ez a „sehol gyökeret nem eresztés” felnőtt koromban egyfajta nyugtalanságban jelentkezett. Sokáig nem bírtam egy helyen maradni, értendő ez munkahelyre, lakásra – a kivételt az emberi kapcsolatok jelentik, azokban nagyon ragaszkodó vagyok.

jozsamara2

Szüleimmel és húgommal 1981-ben

Mi a végzettséged és a foglalkozásod?

Nem lehet „vándormadárnak” minősíteni, de kezdetben három-négy évnél tovább nem maradtam egy munkahelyen sem. Dolgoztam irodában, többféle munkakörben, voltam bábszínházi kellékes, kenyérgyári segédmunkás, takarító egy benzinkútnál… Postai alkalmazott a legtovább… Ott, miután elvégeztem a segédtiszti iskolát, a Csillebérci Úttörőposta hivatalvezetője lettem. Nagyon érdekes, összetett munka volt ez, mert minden nap három-négy úttörővasutas pajtás jött hozzám postai szolgálatra. Voltak kizárólagosan általuk végzendő feladatok, délelőtt a küldeményeket kézbesítették az úttörőtábor területén, délután pedig begyűjtötték a levélszekrények tartalmát. A nap végén osztályoznom kellett a teljesítményüket.

Számomra ez azért volt ideális munkakör, mert eredendően tanár szerettem volna lenni, matematika-kémia szakos. Hogy miért nem lettem? A kitűnő érettségi után az Egri Tanárképző Főiskolára jelentkeztem, de a felvételi írásbeli része után úgy éreztem, hogy elrontottam a feladatokat és hazautaztam. Másnap jött a távirat, hogy sikeres volt az írásbelim, várnak szóbelizni. Elmentem, de olyan izgatott voltam, hogy semmi nem jutott eszembe az igazán könnyű tételről, a paralelogrammákról, amit húztam. Így végül mégsem nyertem felvételt a főiskolára, és miután dolgozni kezdtem, már nem is próbálkoztam, hogy továbbtanuljak.

jozsamara5

18 évesen

Csillebércen viszont mégis belekóstolhattam a tanárságba, mivel részben pedagógusi munkát láttam el. (A táborban töltött idő a magánéletemben is változást hozott, ott ismertem meg a férjemet. 27 év házasság után 2011-ben elváltunk.) A gyerekeim érkezéséig dolgoztam a postán, azután nem nagyon voltam állásban. A fiam 1984-ben, a lányom 1986-ban született. Miattuk olyan elfoglaltságot kerestem, amely mellett otthon lehetek velük. Akkor még Hatvanban laktunk, s több újság helyi tudósítójaként tevékenykedtem.

Mióta írsz? Mi váltotta ki belőled?

Tízéves korom óta írok, vagy mondjam inkább úgy: firkálgatok. De ezekből alig maradt meg valami, szigorúan kiselejteztem őket. Vagyis az „ösztönből” írás szinte az egész életemben jelen volt, de 2006 volt a fordulópont, amióta elmélyülten írok. Lehet, hogy nem ez az oka, de úgy gondolom, ekkor kaptam meg hozzá azt a pluszt, amely „kinyított” bennem valamit. Ez a plusz pedig egy különleges zene: Roger Hodgson dalai olyan mélyről hozták fel belőlem a mondanivalómat, hogy sokszor visszaolvasva magam is meglepődtem: „De hát ez honnan jött?!”.

jozsamara09

Tehát eljött egy nap, amikor úgy érezted, hogy el kell mondanod valakinek örömöd, bánatod…

Vagyis inkább az a nap jött el, hogy meg mertem mutatni másoknak, amit írtam, és 2006-ban beneveztem a Nők Lapja Café regénypályázatára. Igazán jó ötlet volt! A „vesztesekből” összeverbuválódott egy lelkes csapat, ez volt az Olvasda, és két évig nagyon sikeres műhelymunka folyt a keretein belül. Azt hiszem, mindannyian, akik benne voltunk, sokat köszönhetünk az Olvasdának. A 2007-es Gyermeknapra sok-sok mesét írtunk és ajánlottuk fel ingyen, abban az évben készült az első Adventi Mesekalendáriumunk, született egy zenés CD és még egy irodalmi naptárra is futotta – nagyon sikeres év volt. S nem mellesleg itt gyűjtöttem a bátorságot ahhoz is, hogy jelentkezzem a Héttoronyba és a bajai Sugó-körbe, amely az Ady Endre Könyvtár irodalmi csoportja (sajnos, már csak) volt.

Kinek mutattad meg első írásodat? Ki biztatott, hogy ne hagyd abba az írást?

Az egyik próbálkozásomat az irodalom tanárnőmnek, aki elújságolta a tanári szobában, hogy egy tizenegy éves kislány színdarabot ír… Utána kicsit csodabogárként kezeltek… Gimnazistaként pedig az igazgató úrtól az egész iskola előtt kaptam dicséretet, amikor egy írásommal könyvet nyertem… Ezek szárnyakat adtak ugyan, de még nem tudtam igazán „repülni”!

jozsamara6

A Héttornyos találkozóra 2012-ben egy különleges szoknyát varrtam

Milyen típusú prózai műveket írtál?

Leginkább a dráma vonz, egyet bemutattak, nagy élmény volt. Több novellámat jutalmazták díjjal, de a legnagyobb örömöm mindig az, amikor kisgyerekek szüleitől érkezik visszajelzés. Hiszem, hogy aki olvas (arra pedig egészen pici korban kell szoktatni a gyerekeket), az jobb ember lesz, mert másképpen szemléli a világot, értelmezi összefüggéseit, s több szépséget, értéket tudhat magáénak.

Mitől függ az, hogy mi születik: novella, mese, színdarab vagy regény? Vagy nincs is rá magyarázat?

Sokszor írok kérésre, főleg meséket, ilyenkor adott, hogy kinek és miről szóljon a történet. De az ihlet az egészen más! Arra tényleg nincs magyarázat! Elindul egy parányi gondolat, vagy csak egy töredéke, megkapaszkodik, és elkezd burjánzani… És jön egy csodálatos időszak, egy „másállapot”, amikor az ember benne él egy másik világban, amelyet saját maga teremt, változtat, alakítgat, hogy végül másoknak elmondhasson vele valami fontosat. De nemcsak szép, egyben nehéz is, mert közben folynak a hétköznapok, s egyszerre „két helyen” lenni igen erőt próbáló, főleg ha hozzáteszem, hogy vannak olyan szakaszok is, amikor a fél éjszakát azzal töltöm, hogy lejegyezgetem a hirtelen jött gondolatokat, ötleteket. Márpedig le kell, mert különben reggelig minden elszáll. Hogy miből mi készül, adja magát az első gondolattól. De azért volt olyan is, amikor egy ideig vívódtam: novella legyen vagy színdarab? Vonzott mind a két lehetőség, végül novellát írtam, mert fontosnak éreztem, hogy ne csak sejthető legyen, de konkrétan leírjam a lélek rezdüléseit.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A lányom a BGF-en szerzett diplomát 2012-ben

Kérlek, mesélj arról az időszakról, amikor tollforgató barátaiddal készítettél interjút. Mit jelentett ez számodra?

Köszönöm ezt a kérdést! Az interjúk elkészítése életem egyik legjobb döntése volt. Azt mondjuk ugyan, hogy nem mi vagyunk a fontosak, hanem az alkotásaink… De oly nagyon kívántam közelebb hozni azokat az embereket, akiknek az írásait nagyra becsülöm! És – mint kiderült – szerzőtársaim szívesen vallottak magukról, alkotási szokásaikról, a sikerekről és buktatókról. A többiek pedig örömmel fogadták ezeket az interjúkat, s pár év távlatából úgy gondolom, ezek által a megnyilatkozások által is sikerült jobban összekovácsolódnia a Héttorony alkotógárdájának.

jozsamara8

Interjú Benkő Gyula színművésszel

Mostanában kevesebb írást találok tőled.  Vagy a 7tornyon kívül van még más fórum is, ahol megjelennek az írásaid?

Igen, valóban ritka vendég vagyok mostanában ott… Ennek több oka van… Egyrészt (egyéb elfoglaltságok miatt) nem sok új írás született, ugyanezért olvasóként is kevesebbet nézek be a Toronyba… Másrészt – mivel a dráma a szívügyem – egy éve létrehoztam egy Drámaműhelyt, amelyhez egy Felolvasószínház is kapcsolódott. A műhelyben pályázatot írtunk ki, a terv az volt, hogy a nyertes darabokat a színház bemutatja, arról felvétel készül, és egy Net-Színházban bárki megnézheti. Nos, első nekifutásra csak a pályázatok sikerültek, a bemutatók szereplőhiány miatt nem valósultak meg.

Fájó pont ez nekem, mert minden nagyon biztatóan indult, az első darabhoz éppen hogy megvolt a szükséges tagunk, aztán a címszereplő – hála Istennek! – munkát kapott, emiatt nem tudott részt venni a próbákon. Helyette még sikerült egy beugrót találni, aki viszont nem sokkal később megbetegedett. Nem adtam fel, januárban újra indítom a szervezést, ezúttal nem a falumban, hanem Baján, remélve, hogy ott több érdeklődő lesz. És van még egy ok, hogy kevesebbet időzök a Toronyban: tavaly februárban nyitottam egy blogot, ahol a saját írásaim mellett „vasárnapi vendégként” helyet adok szerzőtársaimnak is.

jozsamara011

Hány könyved jelent meg eddig?

Hm! Egy sem! Néhány újságban hagytam nyomot, és a neten vagyok jelen. Azt vallom, éljenek inkább a fák! Tényleg őszintén mondom, nem vágyom arra, hogy kötetben lássam az írásaimat. A dráma az más! Nagy igényem lenne további bemutatókra, de… Majd meglátjuk!

Ha – mint a mesében – lenne egy jó tündér, mi lenne a három kívánságod?

Megkérném a jó tündért, hadd vonjam össze eggyé a hármat, és azt kívánnám, legyen egészséges az SM beteg fiam! (Sclerosis Mupltiplex)

Drága Mara, a magam és a szerkesztőségünk nevében kívánok neked erőt, egészséget, töretlen alkotókedvet. Írjál még nagyon sokáig mindenki nagy-nagy örömére!

 

Józsa Mara: Zene, amely nélkül nem élhetek

Ez a zene boldoggá tesz – szól hozzám, a mindenség üzenetét hozza; kitágítja a teret és az időt.
Naponta hallgatom, főleg amikor írok, így benne van minden mesémben, novellámban, regényemben. A szavak, amelyeket leírok, tovább visznek valamit ebből a zenéből, s közvetve eljut azokhoz is, akik olvassák a műveimet.
Hogyan kezdődött Roger zenéje iránti rajongásom?
Nagyon fájt a fejem! Nem volt kedvem semmihez – 2000-ben, egy estén, augusztusban. Leültem a rádió mellé, egy új CD-t mutattak be. Sosem hallottam még az előadót. A zene marasztalt, megfogott, felemelt, repített – teljesen megbabonázott.
Annyira koncentráltam, nehogy egyetlen hangot elveszítsek, hogy a fejfájásom is elmúlt! Egy este – két csoda!
Felírtam a művész nevét, és: Open The Door – újra hallani akartam.
Rossz nyomozó vagyok!
Hat évig kerestem! Közben minden évben az új naptáramban az első bejegyzés ez volt: Open The Door, és reménykedtem.
Véletlenül derült ki, hogy hibásan írtam le a nevet, nem Hudson, hanem Hodgson. Bocsánat, Roger!
Hat év! Kimosta a zenét a fülemből, az emléke is halvány volt, de a lelkemben nem szűnt a vágyakozás, hogy újra hallhassam.
Hat év után! A kezemben a CD! Mint régóta visszavárt kedvest, úgy fogadtam.
Különös élmény volt! Némi tétovázás után a zene megtalálta az utat a lelkemhez, és elvarázsolt újra.
Ez a zene most a mindennapjaim öröme; a Dalok… hangulatok… álmok… című novellámat az Open The Door album inspirálta.
2006

Józsa Mara: Téves hívás

Nem jött álom a szemére. Lámpát nem gyújtott, üldögélt az ágya szélén a sötétben. A felismerés, hogy a férje ma már nem jön, semmit nem csillapított izgatottságán. Mezítlábasan kibotorkált a konyhába, a hűtő ajtaját csak résnyire nyitotta, hogy minél kisebb legyen a kiszűrődő világosság. Egy pohár tejjel és pár darab keksszel a konyhaasztalhoz telepedett. Egykedvűen rágcsált; a hideg tej megnyugtatta.
Révedezéséből a telefon hangja rezzentette fel. Idegesen nyúlt a készülék után, de nem a férje hívta, egy ismeretlen számot látott a kijelzőn. Tétován lenyomta a gombot, de nem szólt, lélegzetét visszafojtva hallgatózott. A hívó fél is néma maradt.
– Halló! – nyögte végül az asszony elgyötörten.
– Felébresztettelek, kedves? – hallott válaszul egy kellemes férfihangot. – Nem tudok elaludni, mert rád gondolok. Hallgasd csak!
A telefonban tisztán kivehetőek voltak a szívdobbanások; szaporábbak a normálisnál, de szabályos ritmusúak.
Megbabonázva figyelte, miközben érezte, tudta, jeleznie kellene, hogy ő nem a “kedves”, ezek a dobbanások nem miatta, s nem neki szólnak. De hallgatott. Egy pillanatra elképzelte, hogy igen, megtörtént a csoda, valakiben érdeklődés ébredt iránta. Érdeklődés vagy több? Vágyta ezt a gyengédséget. Az esze, a szíve is kész volt a játékra, belemenni, elképzelni a folytatást.
Aztán megrettent. Mégse! Összerázkódva elhessegette a kísértő gondolatokat, és a készüléket az asztalra tette. Egy idő után elmosódott hangokat hallott:
– Jó éjszakát, kedves!
Hajnalig ezen a híváson járt az esze, annyi mindent a felszínre hozott. S ahogy reggel kialvatlanul, kábán elkezdte az új napot, megszeppenve tapasztalta, hogy lelkifurdalása van. Tolvajnak érezte magát, mert ellopott egy másik nőnek szánt szerelmes üzenetet. Egész délelőtt gyötrődött; hol szégyellte magát, mert két ember közé állva megbontotta az érzelmek áramlását, hol elnéző volt önmagával szemben, mert feltámadó elégedetlensége nyomán úgy ítélte meg, ő semmiképpen nem hibázott, s nem is vonható felelősségre. Még a lelkiismerete által sem.
Délutánra sikerült megkötnie belső alkuját; elhatározta, felhívja az ismeretlen férfit, és megmondja neki, véletlenül hozzá futott be a hívása. Nem ment könnyen, az utolsó pillanatban mindig visszahőkölt.
Már egész testében remegett, s ott tartott, hogy inkább törli a számot, amikor megérkezett a férje. Egy napos késéssel, kocsmabűzzel, piszkosan. Egy szó nélkül lefeküdt.
Az asszony megvetően nézett rá, aztán kiment az udvarra, és minden dühét, minden keserűségét beleadva, lenyomta a hívó gombját.
A második csengetésre vették fel.
– Igen! – szólt bele vidáman a tegnapi hang, és lehalkította a háttérben szóló slágert.
– Jó napot! Ne haragudjon, az éjjel valaki telefonált erről a számról, egy nagyon személyes, meghitt hívás volt… Nem tudom, kinek szólt, de hozzám érkezett… Elnézést, hogy akkor nem szóltam: téves…
– Nem volt téves! – mondta a férfi fojtott hangon. – Egy ideje sokat gondolok rád… Először csak sajnáltalak… De most már jóval több, amit irántad érzek…
Az asszonyt az ájulás kerülgette az izgalomtól. Úgy érezte, nem bírja tovább hallgatni, és megszakította a hívást. De a következő pillanatban már tolakodott elő a kérdés: ki lehet? Próbálta visszaidézni a hangot: kié lehet? Talán a szám alapján megtudakolható, ki a férfi. Képtelen gondolat! Nem! És szinte eszelősen törölte ki a hívásokat.
Másnap reggel a postaládában találta a férje készülékét. Ki volt a becsületes megtaláló, aki így tudhatta meg az ő telefonszámát?
Egy ideig üzeneteket kapott rejtett feladótól: “Ne légy szomorú!”, “Jól áll ez a piros ruha!”, “Boldog névnapot!”. Aztán egyszer: “Nem találkozhatnánk?” Ez volt az utolsó.
Az asszony időnként bánta, hogy törölte a számot. Máskor megnyugtatta, hogy így történt, de még sokáig fürkészte az arcokat, merült el kérdésével a férfiszemekben: “Te voltál?”
Ám a választ egyre inkább magába temette a végtelen időbe simuló múlt.
2007

Nagy L. Éva

Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet

Hozzászólások