Szép volt az éj… A lombját hullató juhar ott állt a halkuló éjben, ahol könnyed felhők vonultak észak felé. A vadszőlő indái már nem futottak széjjel, piros-bordón hervadozva a föld felé néztek. Sokan pihentek ott a levéltestvérek közül. A szél a vadrózsa piros bogyóit ringatta, s ahogy el-elillant mellettük és megrezdítette őket, oly meseszép volt ez a kép. Téli életképek – Lám, van és lesz csoda!

Lent a fák tövén, a zöld mohán kristályszemek csillogtak. Felragyogtak e titkon jövő kőd előtt: ők így hódoltak a Természetnek. Közben aranysárgában tündökölve nyugodott le a nap. Az erdő mindig sejtelmes titkai elhallgattak, csak a szél suttogott az alvó rét és mező ölén.

Az est így érkezett. Csendet hozott és hókristályokat a fellegek, amikor aztán lassan-lassan hullni is kezdtek. Majd mindent betakart a tiszta illatú hó a falutól a városon át a mezőt, a rétet, az erdőt. Az útszéli már korhadt fakeresztet is befödte fehér lepellel…

Ezen az éjjelen nem ragyogtak fel a csillagok, s mégis oly szép volt ez az éj! Szép, mert a percek betakarták fáradt óráimat, és mert akaratlanul is felragyogtatták álmaimat a pillanatok valóságot sejtető selyemfátylain…

S lám, van és lesz csoda, annyi mindenben jelenítve, csak várni kell és bízni a jövő kellemének bármikori elérkezésében. Hiszen az ÉLET maga a teljesség, az örök varázs, melynek éje így is, úgy is szép lesz… szép lehet…

******

Képek a télről… Téli életképek…
Hűvös szelek simogatták a kopasz ágakat, dér hullt hangtalan, és minden csillag hófehér köntösben, halvány fényben nyújtózkodott a hajnal.

A tegnap még lágyan ringó tó vize is befagyott, s tükörként csillogott. A nádas alig zizzent, fagyottan álltak a sárgás-barna levelek. Némelyik itt-ott, mint egy kis csokor, ahogyan a dér rájuk telepedett; így díszítette őket.
Szép volt ez a nagy fehérség, s élveztem a tél illatát, tisztaságát, a természet megismételhetetlen téliségét.

A napok rövidebbek lettek, és egyre fehérebb minden. A téli szél időnként fel-felkapta a kis levéldarabokat, s vágtatott velük hét határon át. Az ágak fájón, lázzal táncoltak, miközben a szél tépte, cibálta őket.
De hát ez a dolga! – így mondják.

A közelben álló egyetlen kis nyárfa is tépetten állott a nagy hidegben. Igen! Nagy hidegben, 15 fok, ez már igazi tél. Most ki kell várni, míg a szél kissé lecsillapodik, elcsendesül. S talán lassan eljő az is, amikor egy kicsit kiderül az ég, és újra ontja sugarát a napsugár, ha nem is a melegét.

Néhány nap múlva eliramodtak a felhők, és szép felhőtlen lett az ég. Bársonyos fekete éjszaka, ahol megjelentek az éji pásztortüzek, a csillagok, s a Hold, „az éj lovagja” is. Megjelent ezüst udvarával kecsesen, karcsún, és a levegőben a tél illata szállt: az éjszaka nyugalmat árasztott….

A park szélén, – a déli részen -, rezgőnyárfák magasodtak, és itt-ott egy-egy zöld–fehér csokrot tartogattak; ezek voltak a fagyöngyök, fejükön kis hósipkákkal. A park végén zöld-sárgák integettek, kis gyöngyszemek, kis ajándékok, melyeket nekünk küldött a nagy természet a téli hónapokban. A fagyöngy a szeretet szimbolikus nővénye. Gyönggyé lett könnyek odafenn a fákon, a fagyban, a szélben, a viharban: élő kis gyöngyök, a fák harmata, szép könnyei.

Reményik Sándor írta a fagyöngyökről:

„Ha könny a gyöngy,
a fagyöngyök az erdő könnyei,
parányi könnyek, mozdulatlanok,
fák sudarára fagyott sóhajok,
az erdő gyöngybefagyott bánata.”

Ma az árnyak is mélyen aludtak az éjszakában. A csöndet megszólítanám…, de minek? …hiszen itt van mellettem. Néha–néha nyöszörög egy kicsit, szorong az éjszakában. Talán túl hosszúnak tűnik neki a tél? Túl sötétek a nagy fagymerevségben? De a sötétben a fagyott levelek a szélmarta fákon még alig hallhatóan zenélnek, levélnyelven.

A magas hegyek kötekednek a széllel, keményen állnak zivatarban, viharban, nappal és éjjel. A hópihéket lebegteti a szél, s a jégmadár éjjelente virágokat fest a nagy fagyos télben. Jégvirág nyílik, s a tört virágkebleket szorongatja a tél. A napsugár ilyenkor nehezen kél és hamar megy el… Hálni megy.

A szépségeket ringató természet csendje csodás! Csodásak a havas rétek, erdők, mezők, hegyek, völgyek, a ködös hajnalok, a reggelek, a rövid magányos délutánok, az estek messzesége. Mesefüzért, imát morzsolgat az éjszakai szél. A természet szép minden évszakban: a szépség szigete, a szeretet pedig a szív szép ege… A téli életképek csodásak!

Most csönd van, csak a hópelyhek csillogása köszönt, s e tiszta fehérség…, e kristálycsodák, melyek a magasból jönnek… kis jégruhás, ködfátyolos kis csodák!… A langyos szelek még messze járnak, de még itt van a tiszta fehér hó tisztaságával, szépségével…

 

Fenyves Mária Annunziata

 

 

Hozzászólások