,,Vers kell? Tessék! Túrjátok fel az álmom,
vigyétek kínpadra elhalt boldogságom,
Én akkor is szépet, csodát mesélek,
igazat, amit naponta megélek.”
(Millei Lajos)

Kedves Ilona, kérlek, mutatkozz be az olvasóknak! Elevenítsd fel gyermekkorod szép pillanatait, gondolj szüleidre, akiknek szeretete bizonyára nagyban befolyásolta, hogy milyen ember lett belőled.

Gyermekkor, bizony csodás volt. Kertes házban nőttem fel, a Holt-Tisza partján, a szandai rét szomszédságában. Azt hiszem, már akkor beleszerettem a természetbe, hiszen mi mindig a szabadban játszottunk. Szüleim nem voltak gazdagok, de nagyon sokat dolgoztak. Mindig volt mit ennünk, és tiszta ruhában járhattunk. Anyukám minden nap meleg ételt tett az asztalra, és csodaszép volt. Apukám erős karú, csillogó szemű és vidám volt. Tőle tanultam nevetni, és azt is, hogy milyen jó dolog ezermesternek lenni. Láthattam az emberek iránti tiszteletet és a tisztességet, meg azt is, hogy a gyermekeiért az ember bármire képes… Persze, ma már tudom, hogy sokkal jobban kellett volna figyelnem minden útmutatásukra, és gyakrabban tudatnom Velük azt is, hogy mennyire szeretem Őket. Ma már csak remélhetem, hogy mindezt érezték… Példás, boldog házasságuk volt, mindvégig kitartottak egymás mellett. (Nekem ez nem sikerült, pedig ott volt előttem a tökéletes példa.)

Végtelenül boldog gyermekkorral ajándékoztak meg: szabadon élhettem, köröttem a végtelen csodáival, pillangók röptével, madarak énekével, és mezítláb táncolhattam a nyári záporokban. Nem csoda hát, hogy beleszerettem a langy esőkbe, tücsökzenébe, estikeillatba. Rengeteg rózsánk volt, igazi illatorgia vette körül a házat. Anyukám mindenféle virággal ültette körbe az udvar környékét, és volt kutyánk, cicánk, és sokféle háziállatunk. Imádtam ezt a felhőtlen életet. Azt hiszem, az volt az igazi gyermekkor, amit a bátyámmal együttesen megélhettünk, rengeteg baráttal, játszótárssal, szerető szülők védelmező karjaiban. Talán sosem tudtam eléggé meghálálni szüleim gondoskodását. Mai napig végtelen hálával gondolok Rájuk, és érzékeny nosztalgiával azokra a gondtalan évekre.

Ezzel kapcsolatosan hadd idézzem itt egyik gondolatomat:
Van valami, amit sosem fogsz szégyellni önmagadból. A gyermeket, aki voltál…


Találkozón

Mesélj arról a pillanatról, amikor megszületett benned az érzés, hogy gondolataidat papírra kell vetned!

Azt hiszem, meglepő lesz az, amit most bevallok. Részint terápiából kezdtem írni, no meg azért is, hogy ne írjak leveleket olyasvalakinek, akinek már nem akartam semmit sem elmondani.  Ez a kettős ok vezetett ahhoz, hogy elkezdtem félperceseket írni, melyeket közzétettem. Nem terveztem, bár nagyon ritkán felvetődött bennem, hogy egyszer majd megírom az életemet. Azt nem tettem, mára mégis „csupaszra” vetkőztem olvasóim előtt, s néha úgy érzem, hogy olyan vagyok, mint a ronggyá olvasott könyv. Persze ez bizonyos tekintetben jó dolog is. Szinte mindent az írásnak köszönhetően küzdöttem le utóbbi éveim fájdalmaiból. Tudom, hogy amit leírunk, azt már félig fel is dolgoztuk. Ebből nyilvánvaló az is, hogy nem jókedvemben kezdtem írni, hanem akadt néhány gyógyítandó seb bennem.

Kik a kedvenc költőid, íróid és miért?

Sosem emeltem ki, hogy kik a kedvenceim. Mindenevőnek tartom magam irodalom terén is. Persze, vannak kedvenc verseim, és még ma is el tudom mondani azokat, melyeket még általános iskolában tanultam meg. Különös helye van a szívemben József Attilának, hisz ahányszor a Tisza vizét bámulom, annyiszor jut eszembe az általa megénekelt Duna. Hasonlóan nagy szerelmem Radnóti Miklós, hisz oly aprólékos érzékenységgel bámulom a tájat, s a benne élőket, ahogyan Ő tette egyik versében. Aztán itt vannak Simonyi Imre léleksimogatásai.

Simonyi Imre: Ha jössz, szívem (részlet)

„Ha jössz szívem, a réten át gyere,
aztán fordulj a nyárfasor fele,
ám onnét oldódj az időbe át:
terjedj, mint a százados babonák
… s én elhiszlek. – S zúdulj, mint vadvizek
e mosdatlan világra. – Szelídebb
sodrással pedig áradj énfelém,
áradj, mint a jóillatú remény,
mint a nyárfaerdő lehellete:
ha jössz, szívem. De meztelen gyere.”

Szeretem Hepp Béla költészetét is, mert minden verse a bőröm alá eszi magát, magával sodor, és sajátomnak érzem.

Hepp Béla: Hányszor álmodtam (részlet)

„hányszor remegtem bőrödre rálehelni
magamba fojtott világnyi vágyamat,
hányszor sikoltott rám a puszta semmi
hazug igéket; lehet, de nem szabad,

és hányszor, Istenem, hányszor tétováztam
szavakba szőni, hogy mi is vagy nekem,
s hányszor kavart agyamba büszke lázban
hazug igéket öröm és félelem,”

Hasonlóképpen vélekedem Gligorics Teru verseiről.

Gligorics Teru: Rózsaszirom (részlet)

Tegyétek le a koporsót,
ne vigyétek tőlem el még messzebb.
Hadd aludjon, hadd pihenjen,
itt, ahol a sárga rózsa legszebb…
Itt fészkel a sárgarigó,
mely dalával tanította sírni,
nem halt ő meg, csak szendereg,
ne vigyétek, jó emberek,
valakinek ki is kell azt bírni.

De megelégszem egyetlen mondattal is, ha az megérint, és igaznak érzem. Ennek nagy mestere Kozák Vilma (szusi), aki haikuival ragad el.

Kozák Vilma: Mentség

Ó, a büszkeség!
Milyen jó hivatkozás
a gyávaságra.

Ki merem jelenteni, hogy aki meg tudja markolni a szívem, el tud varázsolni, mosolyt rajzol az arcomra vagy patakká változtatja a szememet, annak rajongója vagyok, leszek.

Kozák Vilmával, Szusival

Hol jelentek meg első írásaid? Kinek mutattad meg először és meddig laktak az asztalfiában a verseid?

Az internetnek köszönhetően nem volt várakozás, porolgatás. Engem megnyugtatott a tény, hogy amit megírtam, azt azonnal meg is mutathattam a világhálón. Gyorsan írok, szinte úgy, ahogyan beszélek, s ha elindul bennem a gondolat, akkor meg sem áll mindaddig, amíg nem jutok el a konklúzióig. Ez részben szerencse, mert nem vagyok „dolgozós” író, költő, csak írok. Választani sem tudnék, mit szeretek jobban, prózában vagy versben megszólalni, de nem is kell, hiszen ezt mindig az érzés dönti el, és az első sor, amit leírok. Hogy kinek mutattam meg? Senkinek és mindenkinek. Sosem volt igényem előzetes jóváhagyásra, így négy év múltán is mindent vállalok, amit elkövettem. Ahogy mondani szoktam, az is az én kutyám kölke… Tanulok viszont az építő kritikákból.

Manapság hol olvashatjuk verseidet? Tagja vagy-e művészeti vagy irodalmi csoportnak?

Jelenleg a Fullextra irodalmi portálon publikálok, melyet Lőrinczi L. Anna fáradhatatlanul és szeretettel kovácsolt összetartó közösséggé. Az internetnek köszönhetően persze hosszabb-rövidebb ideig voltam jelen másutt is. Napvilág, Napkorong, Holnap Magazin, Cinke. Mindannyian tudjuk, hogy az „amatőr” irodalmároknak csupán az internet nyilvánossága ad lehetőséget megméretni, és valamelyest ismertté válni. Munkám mellett egyelőre nincs időm többre. Reménykedem, hogy idővel megismerhetem majd lakóhelyem irodalmárait is.

Fullextra találkozón

Hol és hogyan ismerkedtél meg két nagyszerű költővel: Kovács Danielával és Millei Lajossal? Szoktál-e tőlük tanácsot vagy segítséget kérni? Vajon segítenének?

Danielát a Fullextrán, Lajost pedig korábban, a Napvilágon ismertem meg. Mindkettőjük irodalma megérintett, és állandó figyelemmel kísérem munkájukat, ahogy többekét is. Danielától rengeteg biztatást kaptam, s Ő volt az, aki kötetbe álmodta a verseimet. Lajostól sok-sok dicséretet és állandó figyelmet tudhattam magaménak. Örülök, hogy mindkettőjüket van szerencsém személyesen is ismerni. Tudom, hogy könnyebb, ha az ember támaszkodhat valakire, én mégis inkább magányos, talán önző és makacs is vagyok írás terén. Ha bárki segít, akár egy-egy szó meglelésében, akkor már nem érezném magaménak. Persze volt rá példa, hogy egyeztettünk Danielával, de ennél messzebbre nem igazán mentünk. Nem is baj ez, hiszen egészen más stílusban és eltérő szókinccsel írunk mindhárman. Én „pipacsosan” írok, s hiszem, hogy ennek így is kell maradnia. Persze azt is tudom, hogy bármikor, bármelyiküktől kérhetnék segítséget. Mégis hiszem, hogy a művészetek csak magányosan művelhetőek, és nem csapatjátékok. Beszélgetni persze lehet róluk, de megvalósítani egyedül kell.

Hódmezvásárhelyen a Tájházban

Szolnokon milyen kulturális élet folyik? Tudják-e a városodban, hogy személyedben van egy nagyszerű tollforgatójuk?

Szolnok városban igen mozgalmas és sokszínű kulturális élet zajlik. Szívesen írnám most azt, hogy igen, megtisztelt tagja vagyok városomnak, de nem. Ismeretlen átlagpolgár vagyok, mindennapos élettel. Persze be kell vallanom azt is, hogy nem vagyok kilincselős, nem reklámozom magam és nem pályázgatok. Csupán néhány ember tudja a környezetemben azt is, hogy írni szoktam. Nem foglalkozom ezzel, mert nem tartom magam sem másnak, sem többnek emiatt. Hiszem azt, hogy mindenkinek van valamihez tehetsége, amiben jobb a másiknál.

Saját gondolat:

Az ember olyan, mint a gyémánt. Képes mindaddig megbújni a szürke tömegben, amíg valaki felszínre nem hozza belőle a csillogást.


Első kötetem

Jelent-e meg már könyved nyomtatásban?

Nyomtatásban először a Holnap Magazin havi lapjában jelent meg írásom. Félperces lírai szösszenet volt ez, Tollpihe címmel. Ugyanitt nyertem tízoldalnyi ingyen megjelenést egy prózámmal, az Álmok és valóságok című kötetben. Három évben a Fulltükörben jelentek meg írásaim, amely a Fullextra irodalmi portál antológiája. Tavaly mégis saját költségen adtam ki első verses kötetemet. Címe, Talpalatnyi ég. Ebben nagyon sokan voltak a segítségemre. Lektorálta Varga Tibor, borítóját Szilágyi Ferenc öntötte formába. Kovács Daniela segítségével lett nyomdaminőségű a borító, és Ő írta az előszót is. Hepp Bélától kaptam a kötet címét és a széljegyzetet. Mindannyian önzetlenül segítettek, melyért köszönettel tartozom.

Mennyire vagy termékeny költő? Hány verset írtál eddig?

Vajon ki mondja meg, hogy mi számít termékenynek az irodalom terén? Körülbelül kétszáz, kétszázötven verset írtam két év alatt, de prózám is van, egy
-két kötetre való. Mostanában a gondolataimat is összegyűjtöttem, bizony már azokból is kitelne egy csinos könyvecske. Mindennek ellenére állítom, hogy nem vagyok szorgalmas, hiszen hetekig semmit sem vetek „papírra”. Azt szoktam mondani, hogy gyökérből írok, és csak olyankor szakad ki a lelkemből valami, ha táplálékot kapott. Hogy ezt éppen fájdalom okozza vagy csupán a természet leírhatatlan szépsége, az szinte mindegy. Önmagamat írom, azt, ahogyan érzem, látom.

Fiaimmal, Tamással és Ádámmal

Milyen vágyaid, álmaid vannak az elkövetkezendő esztendőkre, amelyeket szeretnél még megvalósítani?

Vágyaim leginkább a magánéletemre vonatkoznak. Anyagi biztonságban és szeretetben élni, és a fiaimat egy nyugodt, boldog jövőben tudni. Nagy vágyam, hogy majd átölelhessem a leendő unokáimat, és mivel makacs vagyok, tudom, hogy ezt meg is várom. Persze, a legmerészebb álmaimban én is belopódzom az elismert, és az olvasók által szeretett irodalmárok közé is. Azért mondom, hogy legmerészebb, mert igencsak félő, hogy korunk művészete nem fog tudni fennmaradni, hanem eltűnik majd a fiókokban vagy az utódok pincéjében porosodik. Értem ezt megannyi művészeti ágra. Sajnálatos, hogy nincsenek manapság mecénások, és rengeteg a zárt ajtó. Leginkább csak összeköttetések révén lehet „reflektorfénybe” kerülni, ezért igen ritkán kapnak nyilvánosságot azok, akik valódi értéket hoznak létre. Az anyagi nehézségek miatt sokan nem nyomtatott könyvet vesznek, és nem igazi festmények, hanem poszterek lógnak a lakások falain. Sajnálatos tény, de a művészetek is a pénz uralma alá kerültek. Épp ezért valóban csupán álmokról és vágyakról beszélhetünk a jövőt illetően, és nem tervekről. Persze, nem adom fel.

Saját gondolat: „A vágynak igenis van szárnya, csak mióta felnőttél, nem mersz repülni…”

Hát, én merek, mert hiszem, hogy minden út túlvisz a betonon…

Kedves Éva, köszönöm, hogy alkalmat adtál a bemutatkozásra, és én eleget tehettem e megtisztelő felkérésnek. Bár nem szeretek önmagamról beszélni, hiszem, hogy írásaim mégis rólam vallanak.

Kedves Ilona! A magam és a szerkesztőségünk nevében kívánok neked erőt, egészséget, töretlen alkotókedvet. Kívánom, hogy minden álmod váljon valóra. Legyen sok ihletett pillanatod, tolladban legyen mindig arany tinta, mellyel számunkra a verseket csillogó lepellel örökre bevonja.

Nagy L. Éva

Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet

2014. augusztus 3.

Nagy Ilona

Őszt rajzolok…

Tudod, ha festhetek egyetlenegy percet,
akkor őszt rajzolok színes fák alatt,
amiben a napfény levelet ölelget,
és még szalmasárgán ébred fel a Nap,

lábam alá avart, olyan zizzenőset,
melyben süncsaládok álmot alszanak,
arany lombesőt a kéregbarna földnek,
mi megvédi majd a vattahó alatt,

harmatlepte gyepre bazsalikom zöldet,
hogy a rőt levelek jobban látsszanak,
fák alá terítőt, tarka-avarszőttet,
amin napsugarak festőt játszanak,

színes levelekből vidám asztalcsokrot,
álmodó sétányra barna gesztenyét,
fák alatt lapuló galagonyabokrot,
levélejtőernyőt, madárberkenyét,

őszi szélkeringőt, levelekkel pergőt,
piros padra fényt, magam mellé téged,
körénk csendet rejtő, szantálvörös erdőt…
ha megfesthetek egyetlenegy képet.

Kinyújtott kezekkel…

Emlékszel?
Vártalak… napmeleg kinyújtott kezekkel,
s titokban reméltem, majd egyszer megfogod,
és úgy csúsztatod át kezedet kezembe,
hogy nappal felébredjenek a csillagok.

Azt akartam, hogy beleremegjen a csend,
amikor tenyerünk szeretve összeér,
s olyan meleg legyen majd köröttünk a perc,
mint kemencéből frissen kibúvó kenyér.

Hogy ölébe vonja lágy szellő a fákat,
mert ujjunk összefonódva pihenni tér,
s üstökös csóva szakítsa át az árnyat,
mikor egymásra simul két nyitott tenyér.

Emlékszem…
Vártalak… s tusfeketébe fordult az ég,
lassan a kezem is elkezdett remegni,
ujjaim oly fagyosra hűltek, mint a jég,
s csak arcomat tudtam kezembe temetni…

Hiányozni fogok…

Tudod, ami nem volt, úgyis visszafáj majd
– ha elcsitulnak az értetlen nemek -,
öböl kell a dölyfös, duzzadó dagálynak,
hogy fodorrá nőjön… Hát kerestelek.

Arra, ahol a fák égperemre nyúlnak,
visszhangot sírnak a kietlen hegyek,
források apadnak és erednek újak
életsziklák között… Ott kerestelek.

Dideregve álltam jeges szélviharban,
– ha erre fújna majd, el ne vétselek –
ősznek avarában körömmel kapartam,
hogy nyomodra leljek… Úgy kerestelek.

Szomjazóan kies, kérges pusztaságról
felhőkkel, utakkal üzentem neked,
és teli torokkal ordítottam gátról,
hogy biztosra halljad… Még kerestelek.

Mára elfáradtam. Szélmalomharc-szándék.
Lehet, azt sem tudnám, hogy szeresselek.  
Talán keresel most, vagy valahol vársz még…
Hiányozni fogok… Nem kerestelek.

Megőrült a szél…

Azt hiszem, ma megőrült a szél,
kotort, kavart, vitte a mocskokat,
jajongva repült a rozsdamart levél,
s nem találta párját a fák alatt.
Kapaszkodtam én is – magamba tán -,
mert sehol sincs a tíz-ujj- összeér…
Ketten siettek, úgy bújt a lány,
s a férfi szólt. Kedvesem, ne félj!
Ordítanék, de csak repül a sál,
kabátom alatt felsikít a szél,
kócolt hajamba beletúr a fáj…
s könnycsepp repül tovább a semmiér’.

Múlt-bolygó

Esni fog. Nem baj, akkor is hazamegyek
. Már érzem a falevelek különös illatát, és azt az esőét is, amit most nem tudok leírni, csak azt, hogy vízillatot hoz a levegő. A fű zöldje most haragos, mint a házfalra felfutó vadszőlő tavasszal. A téren még dúslombúak a fák, kövérek és húsosak a levelek. Mentazöldek, mint a borostyán a kerítésen. Nem tudom, milyen fák ezek, de lombformájukat tekintve hasonlítanak a pálmákra. A főtér kövei nedvesek a reggeli harmattól, és van valami végtelen nyugalom ebben a napfénynélküli szakban.
A buszon sokan ismernek.
– Anyudékhoz mégy, Icukám?- kérdi Marika néni. Hirtelen válaszolni sem tudok, mert egy gombóc gurul a torkomra…
– Iiiigen, illetveee megnézem, hogy a háznál minden rendben van e – dadogom ki végül. Ekkor többen is rám mosolyognak, én pedig gyorsan felnézek a felhőkre, hogy ne sírjam el magam. Azok velünk rohannak. Lenn az égperemen a gyapjas bárányok, felettük hatalmas vattacukrok és egy kimagasló, hófedte hegyorom. Az égbolt még mindig iszapszürke, de néhány foltban már megjelent a nefelejcskék, tökéletes kontúrt adva a felhők kócsagfehérjének.
Mégis esni fog. A kerttel kezdem. Már a dió is potyog… Végtelen ez a csend. Csak a diók koccannak egymáshoz a piciny faládikában, miközben szedegetem őket. Senki sem szól hozzám, hogy előbb ezt, aztán majd úgy… Hiányzik. Néha még koppan egy-egy dió a földön, de már a Tappancs kutya sem focizik velük. Ő még a Mama előtt ment el… Már mindenki hiányzik.
Mégis… itthon vagyok. Felismerem a levelek csilingelését a szélben, és szeretem a kerekes kút vizét is. Most felhúzok egy vödörrel, és két pohárral is iszom belőle. Jólesik. Ekkor váratlanul felragyog a Nap, én pedig körbeforgok a seprűvel és megtáncoltatom a leveleket. Persze a felhők is velem forognak. Úgy, mint gyerekkoromban. Olyan az egész, mint a mesékben. Az égbolt habos, hihetetlenül kék és káprázatosan fehér. A napsugarak átcsillognak a lombokon, körbecsókolják a kavargó faleveleket, én pedig énekelni kezdek.
„Odaérsz, ahol eleven a múlt… nincs még rá szó, milyen az a múlt-bolygó…”
Hát én tudom. Ilyen.

(Idézet: Sztevanovity Dusán: Örökre szépek)

Hozzászólások