Attila, mesélj magadról, életedről! 1949. november 11-én Budapesten születtél. Hogyan emlékszel vissza a szüleidre, a gyermekkorodra?

A szüleim erdélyi menekültek voltak, 1941-ben jöttek át két bátyámmal Magyarországra. Én már itt, Budapesten láttam meg a napvilágot. 7 esztendős voltam, amikor az 56-os forradalom és szabadságharc eseményei végigviharzottak Budapesten. Gyerekfejjel nem sokat fogtam fel az egészből, de máig érzem a bensőmben azt a torokszorító félelmet, amikor a fegyveres orosz katonák lejöttek a ház pincéjébe (Budán, a Táltos utcában laktunk), ahol megbújtunk, és kirángatták az egyik bátyámat az emberek közül, mondván, hogy forradalmár. Sosem felejtem el azt a rémületet, amit anyám szemében láttam. A vihar elvonult, békésebb idők következtek. Anyám tűzbe ment volna a gyerekeiért, mély és igaz szeretetet kaptam tőle. Egyébként tőle örököltem a jó verbális készségemet, míg apámtól – akit mindig csodáltam az egyenességéért, a nyíltszívűségéért –, a kézügyességet kaptam örökségül. Mindkettőjüket megörökítettem egy-egy versben a Horgas idő című kötetemben. Talán az elengedés pillanata is volt, amikor megszületett az a két vers, mert nagyon nehezen tudtam feldolgozni, hogy már nincsenek többé, hogy nélkülük kell folytatnom az életemet.

Bár pörlekednél

Anyám! – úgy zeng az égre fel
e sárkányszülte szálkás,
vérhabba fúlt kiáltás,
hogy azt hinnéd, csak énekel

a szörny-torok, s nem vétkezel,
ha most e zombi végett
– ki késve ordít érted –
már jót, se rosszat nem teszel.

Bár pörlekedne szád, s mosoly
peregne halk szemedből,
– vagy jó, legyen, csak hallanál -,

de nem dohogsz, és túl komoly
a szem, mely fémkeretből
néz rám, mögötte hant, halál.

Apám

Hogy értettél? – ez túlzás volna tán,
megéreztél, s ez több a nyers tudásnál;
és hittél jónak, jobbnak bárki másnál,
kit sorsom összepróbált sok csatán

velem; féltem, hiába mondanám,
alulmaradtam ellened, s parázsnál
is égetőbb a kín, kígyómarásnál
sajgóbb a sejtelem: rám szólsz, Apám:

„lármás egek kínálták méhüket,
de mag helyébe hallgatást vetettem.
A rendeket most ringó csöndbe vágom.

Ha hitted volna kínzó éhüket,
megértenéd, hogy szóról szóra vettem
szilaj szívemben zúgó némaságom”.

Mikor derült ki, hogy nagyon jó a rajzkészséged és emellett még csodálatos verseket is írsz?

A versírással már főiskolás koromban kacérkodtam. Akkoriban a Bánki Donát Műszaki Főiskolára jártam, de két félév után hátat fordítottam az intézménynek, mert a száraz, műszaki ismeretek elsajátítása idegen volt minden porcikám számára. De ha jobban visszagondolok, az általános iskolában is a kedvenc tárgyam a fogalmazás volt, mert akkor szabadjára engedhettem a fantáziámat. Hogy megszülethessék a fejemben összeálló „mese”, ahhoz sok segítséget adott a fejlett szókincs, amelyet aztán később is tudatosan bővítettem. Volt egy FIAK nevű (főleg főiskolásokat, egyetemistákat tömörítő) laza társulás, ennek égisze alatt jelentek meg az első verseim. Aztán megnősültem, jöttek a gyerekek, és minden energiámat az kötötte le, hogy a család ne szenvedjen semmiben hiányt. Az alkotói kedv, akár a búvópatak, hosszú-hosszú időre a mélybe merült, hogy sok év elteltével, immár megerősödve, újra a felszínre bukkanjon.

Szegeden a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán szereztél diplomát. Milyen szakon végeztél?

Először a Budapesti Tanítóképző Főiskolán szereztem diplomát, majd magyar nyelv és irodalom szakon végeztem Szegeden. Bár egy évet eltöltöttem egy általános iskolában, tudtam, hogy nem a tanítás lesz a hivatásom. Az írás valóságos belső kényszerré vált számomra, csakhogy addig rövid pórázon tartottam ezt az állandóan kísértő szellemet. Ám amikor felvettek a Magyar Újságíró Szövetség újságíró főiskolájára, kiszabadult ez a szellem a palackból, és többé nem is lehetett visszaparancsolni oda.

Bizonyára azért választottad az újságírói pályát, mert érezted, hogy írnod kell. De megalkudtál a megélhetést biztosító állással, mert csak a versírásból nem lehetett volna megélni. Azért tudom, hogy néha –néha csak meglepett az ihlet, és papírra vésted csodálatos verseidet, amelyből három könyv született. Szeretném, ha ezekről is szót ejtenél.

Valóban nem volt bennem annyi bátorság, hogy ne a család biztos megélhetését tegyem az első helyre. Sokat viaskodtam magamban, hogy miért döntöttem így. De ma már semmit sem bánok, mert feltehető a kérdés úgy is: mihez kell nagyobb bátorság, a mindennapi lelkiismeretes munkához, a család békéjének és boldogulásának megteremtéséhez, vagy ahhoz, hogy mindezt felrúgva saját egónkat helyezzük előtérbe. Így aztán már elmúltam ötven éves, amikor az első verseskötetem, a Varázslás ideje megjelent. Erre a kötetre azért vagyok különösen büszke, mert helyet kapott benne egy teljes szonettkoszorú. Akik érdeklődnek a költészet iránt, tudják, hogy ez mekkora kihívás az alkotó számára. Három év elmúltával ismét kötetbe rendeztem írásaimat, így látott napvilágot a Horgas idő. Ezekből a versekből idézem fel most a számomra egyik legkedvesebbet

Aranyló ősz

Feleségemnek, Juditnak

Borostyánkőbe bújt a délután,
és mindenütt csak sárga, sárga,
a part, a lég e kőbe zárva:
hanyatt hevertünk, tétlenül, tunyán.

A szín azúrba lomhán, tétován
barázdát vájt – akárha szállna –
egy fémmadár borotva-szárnya,
aranyló ősz borult fölénk, puhán.

Csillámot szórt a cammogó folyó,
vadréceraj villája húzott
fejünk felett, s mint összezúzott,

fényétől részegült, rubin-golyó
hullt ránk a Nap, míg kéz a kézben
suhantunk titkok erdejében.

Egy másik kedvenc:

1. álom

Hömpölygő vörösizzás:
      lávafolyamként bömböl a déli fény,
             csak ritkán freccsen az égre
      egy-egy vattacukor-pamat.
Fecskék cikáznak
        furcsa hieroglifákat
               az égi óceánba,
        hogy aztán egy szemvillanás
alatt tovatűnjenek.
         Hangyák masíroznak
vakfegyelemmel, s mint iszamlós ragacs
       csordul növényre, állatra a hőség.
              Kőtömbként súlyosul
       a rétre a csend, de lassacskán eljutnak
fülemhez a kitartón pipiskedő
       neszek. Milliárd fűszálban, virágban,
  rovarban zakatolnak a hangok,
        s ha közelebb hajolok,
            már-már fülsiketítőn csörömpölnek
az élet parányai. Atomok, molekulák
      járják szédítő körtáncukat,
           s ha mozdulok, velem mozdul a pitypang,
– karcsú szárán szappanbuborék -,
      nyomomban szökken a szöcske,
       – rózsaszín hártyáin pókhálót szőnek az erek -,
     s utánam cammog a sombokor,
 hogy végül fölkerekedjék mögöttem
       a  patak, a nyírfaliget, az egész hegyoldal,
               mert ha mozdulok, velem mozdul a táj,
                      hátamra kapaszkodik a föld s az ég,
mert egy velem a mindenség,
és egy vagyok a mindenséggel.

Mikor kezdtél el rajzolni, festeni? Tudom, hogy most minden idődet ennek szenteled, és szebbnél szebb alkotások látnak napvilágot.

Erre a kérdésre hadd feleljek egy olyan gondolatsorral, amely már régóta megcsontosodott bennem. Amikor rajzolok, és sikerül visszaadnom egy arc jellegzetes vonásait, személyes énem minimálisra zsugorodik bennem, és úgy érzem, néhány pillanatra felfedi magát a mindannyiunkban ott rejtőzködő Isteni természet. A személytelen harmónia érzése árad szét a tagjaimban, és tudom, hogy amit csinálok, azt nem az eszemmel teszem, hanem a szívem lüktetése vezeti a ceruzámat. Ám egy pillanat alatt szertefoszlik a varázs, ha valami kizökkent ebből az áldásos bódulatból. De feltétlenül hozzá kell tennem ehhez az idillinek tűnő leíráshoz, hogy mélységesen egyetértek az interjú fölött szereplő idézet minden szavával.

Akarat és alázat nélkül valóban semmit sem ér a Mindenhatótól kapott tehetség. Manapság se szeri, se száma az interneten a különböző, úgymond alkotói csoportosulásoknak. Mindegyik büszkén hirdeti a nevében, hogy művészek a tagjai. Aztán, ha megnyit egy ilyen oldalt az ember, gyakran súlyos csalódás éri. És most nem az amatőröket és a profikat akarom egymás ellen hangolni, hiszem jómagam sem a Képzőművészetin szereztem diplomát, és a legjobb amatőrök között gyakran bukkanok igazi tehetségekre, akik nagyszerű alkotásokkal hívják fel magukra a figyelmet.

Engem azoknak az önjelölt művészeknek a magatartása zavar, akik meggyőződéssel hirdetik művész mivoltukat, de nem tudnak egy egyenes vonalat húzni, mert ahhoz nem volt kitartásuk, akaraterejük, hogy hosszú évek fáradságos munkájával tisztességesen megtanuljanak rajzolni. Vagyis nem a magukat folyamatosan képző, az alkotói munkát alázattal megközelítő amatőrökről van szó, hanem a dilettánsokról, akik a szememben mindig is azok maradnak, mert a munkáik mögött nincs megalapozott tudás. Azt már döntse el mindenki saját belátása szerint, hogy akkor ezek a dilettánsok művészek-e vagy sem.

Milyen jellegű műveket készítesz? Mire festesz? Volt-e már kiállításod?

A tizedik éve tanulok folyamatosan rajzolni önszorgalomból, szakkönyvek alapján (ilyen például Barcsay mester Művészeti anatómiája), és szakmai felügyelet mellett is, most éppen a NanArt Rajztanodában. A rajz, a grafika közelebb áll hozzám, de szívesen festek akvarelleket is. Olajjal és akrillal ritkán dolgozom. Eddig négy önálló kiállításom volt, ezekből három vidéken, egy pedig a fővárosban, a Puskin Kávéházban. A figyelmem homlokterében most a sokszorosító grafikai eljárások állnak, ilyen például a hidegtű, a rézkarc, a linó-, a papír- és a fametszet, a litográfia, a kollográfia. Hála a grafikai műhelynek, ahová most járok, ezekkel a technikákkal módomban áll sorra megismerkedni. Azon egyelőre még nem törtem a fejem, hogy esetleg egy verseskötetet is illusztrálhatnék, de ha ennek is elérkezik az ideje, az a saját kötetem lesz, mert egy verseskönyvvel még adós vagyok magamnak.

Mit szól a családod, hogy a családfő egy művészlélek? Vajon valamelyik unokád örökli-e ezeket az adottságokat, amit neked adott az Úr?

A feleségem mindenben segítőtársam, a sikereimnek – ha vannak ilyenek – velem együtt örül. Azt még nem tudhatom, hogy az unokáim közül lesz-e olyan, akiben kibontakozik a művészi hajlam. A legnagyobb közülük Luca, aki most első osztályos, és a hétvégeken gyakran rajzolgatunk együtt. Úgy veszem észre, élénk, eleven a fantáziája, és a színekkel is jó viszonyban van.

Kedves Attila, nagyon boldog vagyok, hogy rád találtam egy irodalmi csoportosulás oldalán. Hiszek benne, hogy nincsenek véletlenek. A magam és a szerkesztőségünk nevében kívánok neked nagyon sok erőt, egészséget, töretlen alkotókedvet. Szívből kívánom, hogy sikerüljön még behoznod a lemaradást, és kiteljesedhessen a művészi tevékenységed!

Nagy L. Éva

2013. november 21.

Hozzászólások