A későbbiek során verseim az Üzen a Homok és az Árvalányhaj irodalmi folyóiratokban jelentek meg. Nagy örömömre az unokám, Szilvia − aki Írországban él − is írogat verseket és elbeszéléseket, melyek egy budapesti irodalmi kör antológiájában olvashatók

Kell a lelki béke

Íródtak, íródtak a versek
− kezdet a végtelenbe…
Egymásért tenni,
gyógyírként szeretetet adni,
ennél több k

ell-e?

Szállj, szállj versmadár!
Szállj erdőn, mezőn át,
zengd a szeretetet,
a béke dalát!

Szállj, szállj versmadár!
Kopogj a lélekszobák
ablakain, vígy a léleknek eledelt,
mely versekben születik meg,
s ki ízlelgeti, nem felejt.

Írj! Írjatok, kik tollat ragadtok,
fűzni aranyszálra
A gyöngyöket, a szavakat!
mindig csak igazat,
Ami a szívek mélyén fakad!

Le s föl szárnyaló versmadár,
vidd a szeretet himnuszát
Minden népnek,
Hogy végre örök-béke legyen,
ahol emberek élnek!

Visszatérő álom unokáimról

Álmom ablakán kicsiny
Gyermekévek. Emlékeim rólatok
Vissza-visszajárnak.
Hallom zsibongó hangotok,
Az illatos zöld pázsiton
Kört alkotva felcsendül a dal,
S a labda kézről-kézbe
Vándorútra ment…
„Aki tudja, meg ne mondja,
Merre van a labda útja!”

És így tovább…
Álmom ablakán,
Mint a visszhang,
Sokszor hallom, így:
MAMA!
Sosem feledem. Nekem,
Nekünk oly kedves
Az unokáimról szóló dal
− zsibongó éveik szava.

A vén idő

Megdermed a táj,
A természet levetette
Díszes ruháját.

Sehol egy madár,
Sírva hull
A megsárgult levél.
Nemrég integetett,
Madárdalt kísérte,
Lehull, búcsút int.
Intek én is, vén idő…
Látlak-e még ismét,
ŐSZIDŐ?

Kicsiny virág lelkemben él…
(Albinka emlékére)

Letörött az ága
Gyenge violának…
− megszakadt élete
picike babámnak.
Lelkemben él már csak
én kicsiny virágom,
bölcsőjét ringatva
álmaimban látom.
Zúgó vihar tépte,
Letörött az ága…
− így tört rá betegség,
s vitte a halálba.
Álmaimban gyakran
simogatom kezed…
− játszadozik velem
a csalfa képzelet.

Álomban szól az ezüst gitár

Valaha régen szólt az ezüstgitár,
Most is hallom még álmaim ablakán
Zengő húrjain szerenád csendül,
Gyertyafény lobban ablakban bentrül.

Boldog idők! Régen tovaszálltak,
Szerenádra többé már nem várnak,
Az a leány, azok a zenészek,
Elrepültek fölöttük az évek.

Mégis nagyon jó nosztalgiázni,
Kedvesemmel lágyan tangót járni,
Álmaimban, úgy, mint réges-régen,
Fiatalság által sok-sok éven.

Ezüst gitár csendes, elhallgatott,
A húrja régen elpattogott,
Gazdája, ki oly szépen pengette,
Eltávozott mellőlem örökre.

Tárd ki álmom ablakát, Istenem!
Szólaljon még a szerenád nekem
Képzeletben az ezüst gitáron,
Magányos estéimen úgy várom.

Törött tükördarab

(A II. világháborút gyermekként
megéltük sokan…)

A FÉNY mögött, mintha
fekete virágot láttam volna.
Mentem az utcán, és
a porban tükördarabot leltem,
felvettem lehajolva.

Belenéztem, s láttam
gyermekkoromnak fojtó világát,
petróleumlámpánk
hályogos fényét, kormos lángját,
falon táncoló árnyát.

Félelem, döbbenet
parázslott Anyám s Apám szemében,
ahogy összebújtunk,
mint kotlós alá gyenge csibéi,
a bunker mélyében.
Szirénák sikoltoztak…

Hullottak a bombák,
rombadőltek egész városrészek.
Aratott a halál!
Evakuáltak és menekültek,
nemzetek fogyatkoztak.

Európában most
béke van, begyógyultak a sebek.
Törött tükör láttán
még most is döbbenet ül szívemben,
sziréna zúg fülemben.

Téli emlék gyermekeimmel

Fehér köntöst vett magára
a fagyos tél, hullt a hó,
csilingelő lovas szánnal
futott velünk a Fakó.

Suhant a szán, siklott velünk,
porzott alattunk a hó,
gyermekeim kacarásztak:
− Gyí lovacskám! Gyí Fakó!

Tapsifüles megriadva
inalt el az úton át,
távolban egy őz gidácska
emelgette a nyakát.

Kopasz fákon varjúsereg
törte meg a téli csöndöt,
felröppenő tarka szarka
rekedt hangon belecsörgött.

Emlékeim megfakultak,
mégis néha visszavágyok,
s álmaimban nagyon halkan
csilingelnek lovas szánok.

Bár még egyszer felülhetnék
arra a suhanó szánra,
s fülembe csengene újra
gyermekeim kacagása.

Hol van már a tavalyi hó?
Régen kimúlt már a Fakó.
Elkorhadt a szánunk talpa,
Az enyészet széjjelmarta.

Forrás: Üzen a homok

Nagy L. Éva

Hozzászólások