ESZMEFUTTATÁS

Vallom, hogy a léthez nem szükséges más, csak nőstény és hím, azonban a „Jelen-Lét”-hez tudás, művészet és lélek szükségeltetik, máskülönben pár kiló hús vagyunk. Ha jelenlétünkről elgondolkozunk, rájövünk, hogy „mai” világunk életre-halálra ítéltsége, bármilyen furcsa is, de nem a mi (emberek) döntésének függvénye. A globalizáció egy ránk erőltetett szűk egyenruha, amely az egyéniség elpusztítása mellett elsilányítja a művészeteket, eltörli a népek színes jellegzetességeit és tagadja a szeretet szükségességét.
Az érző ember előtt egyre inkább világossá válik, hogy szeretet és a másik ember megértése nélkül, tehát tolerancia nélkül a jövő hosszú távon elképzelhetetlen.

RÉGI TÖRTÉNET

A hatalmas és iszonyú második világháború után a kétségbeejtő kilátástalanságban az életösztön és életkedv közös fáján ha nehezen is, fakadozni kezdtek a remény és a bizakodás csodaszép zöld rügyei, és vártuk, hogy virágba boruljon az élet fája a béke hatására. Megindult a békét jelentő nyüzsgés Kecskeméten, az emberek szemébe visszatért a bizalom, a remény és a bizakodás sugara.

Mi Kecskemét leglaposabb fekvésű részén, a Nap utcában laktunk, a Kurucz térnél, az Ürgésnek csúfolt negyed szélén. Nyári felhőszakadás után a város többi részéből ide zúdult özönvízszerűen az összes esővíz, a Kurucz tér pillanatok alatt tóvá változott. Én és a hasonszőrű süvölvények boldogan ladikoztunk anyánk mosóteknőjében. Vízi életünk hamar dugába dőlt, mivel Csitári néni trafikjánál a földalatti csatorna nyitottá vált és levezette a vizet. Ezt a csatornát Picsókának hívták a környéken az emberek, ha sok volt a víz, még apró halak is voltak benne. Rég volt, hej de régen…

Tavasz volt, a tanulságot, a megrendítő igazságot, amit ekkor ott a téren édesapám szájából hallottam kis gyermekként, örökre eszembe véstem. Tíz éves voltam. Amit ott láttam és tapasztaltam, sajnos olykor-olykor eszembe kell, hogy jusson, amikor ismétlődnek a rossz történések. Nem emlékszem, milyen nap volt, délután kellett iskolába menni, játszani indultam a térre. Szinte káprázott, szikrázott a nap, beragyogta az egész teret. A szomszéd Fazekas néni kenyeret vitt a kezében.

− Lacika, szólj be anyukádnak, ő is hozzon valamit a foglyoknak − kiáltotta felém.
Akkor lettem csak figyelmes, hogy a téren rengeteg ember, főleg férfi van, és még jönnek is a Csongrádi utca felől, három lovas katona hajtja őket. Ahogy leértek az iskolához, mint üres zsák, lerogytak pihenni, kétségbeesett, elgyötört arccal várnak valamit. A három katona aprótermetű lovakon futkározik felfegyverezve, valószínűleg kirgiz lovasok lehettek, a bámészkodók azt mondták rájuk, „szilvamag szemű” ruszkik. Hosszú szőrű rackajuhbundában, vállukon fegyverrel, mint a nyájat terelő pulikutya, körbe-körbe kerülgették a foglyokat. Édesapám már kint volt, és kék vizeskannából a kanna tetejébe öntögette a vizet a szomjas foglyoknak, volt, aki a tenyerét nyújtotta, ebbe kért vizet, hogy ihasson, most is előttem van szomorú, hálás tekintete. A házakból sok kíváncsiskodó jött ki, de a kevéske saját élelméből ki ezt, ki azt hozott az éhes foglyoknak. A katonák nem engedték meg, hogy az élelmet az emberek a foglyok közé vigyék, le kellett tenni a puszta földre.

Édesapám mellett álldogálva, agyamban a látottakon bolondul kergetőztek a gondolatok, és izgatottan vártam, hogy történni fog valami. A foglyok, mint megannyi hajótörött, kétségbeesetten várták, hogy jön valami, ami megmenti őket. A gyermekekkel vele született igazságérzet dühösen berzenkedett bennem, hogy nem történik semmi.
A fagyos csendben kérdeztem édesapámtól:
− Apu, hányan lehetnek?
− Biztos vannak vagy ötszázan.
Kitört belőlem a gyermeki lázadás és düh a szegény emberek láttán.
− Apukám, ha ezek az emberek felugranának és neki mennének az őröknek, lovastól felfalnák őket egy pillanat alatt, és szabadok lehetnének!
Apám szomorúan tekintett rám, és halkan azt válaszolta:
− Te is tudod, ötször voltam a fronton, ott is sok hasonlót láttam, régen megtanultam, hogy a félelem nagyon nagy úr, ezek a szegények mindannyian azt hiszik, ha kitörnének és elkezdenének futni, a kilőtt puskagolyó elsőnek őt találja el, félti az életét, ez tartja vissza őket a meneküléstől, a félelem, félelem, félelem…
− De ez akkor is igazságtalanság.
− Igazad van Lacika, de sajnos ezen nem lehet változtatni, fegyvertől, haláltól mindenki fél.
Elment a játéktól a kedvem, befutottam a házba, édesanyám az ünnepre szegényes süteményt sütött, az édesítőszer melasz volt, cukrot nem lehetett kapni, elkértem a részemet, és egy kicsit boldogabbnak éreztem magam, hogy a süteményt odaadhattam a foglyoknak.

Azóta sok vihart értem meg gyerekként, de főleg felnőttként. Hosszú életem folyamán sokszor kerültem hasonló élethelyzetbe, mint a Kurucz téri. Ilyenkor apám bölcs szavának igazsága és szomorú tekintete jelent meg és jelenik meg előttem. Mostanság a gyermekkori történet egyre gyakrabban ismétlődik. Rájöttem másra is: nemcsak fegyverrel lehet félelmet kelteni, hanem más eszköze is van sakkban tartani, félelmet kelteni az emberekben, és ezért, ha arra járok, már nem azt a gyönyörű szikrázó napsütéses világot látom a Kurucz téren. A remény még mindig megvan bennem, hogy ha meg is vénültem – lesz még napsütés.

MIÉRT?

Életem folyamán megválaszolatlan miértek sokasodnak. Konokul keresem a válaszokat, és ha néha olyan szerencsés vagyok, hogy sikerül választ találnom egy-egy miértre, úgy örülök, mint egy kisgyerek, aki eléri az ajtó kilincsét és be tud menni a tiltott szobába. A legszomorúbb és legtragikusabb miértre máig sem találtam meg a választ. 1944-ben történt meg ez a bizonyos miért.

A háború alatt Szentendrére menekült a családom. Apámat a második világháború alatt ötször hívták be „sasos” behívóval az orosz frontra. A front aztán megindult felénk, amíg Budapestre nem ért.
Budapesten az Explanád Szállón katonai parancsnokság volt, fejetlenség volt mindenütt. A vereség előre vetítette árnyékát. Apám a szálloda garázsában volt garázsmester. Be-bementünk hozzá, hogy lássuk egymást. Mi, gyerekek nem vettük komolyan a háborút. Tizedik évemmel a történtekig talán még játéknak is tartottam, hogy éjszaka lógtak a Sztálin-gyertyák, vagy dörögtek a Hitler-furulyák. Akkori szülőknél nem volt divat a gyerekeket az élet bajával-gondjával terhelni. Apám hihetetlen higgadtsággal, derűvel és tapintattal megvédett bennünket az élet bajaitól. De az a történet, amit akkor láttunk, őt is megrendítette, pedig a fronton, mint sebesültszállító autó sofőrje, sok szörnyűséget látott.

1944 szörnyű hideg telén bementünk Szentendréről apámhoz a szállodába. A környék szörnyű állapotban volt. Az utcán lovat láttam csatangolni, éhes is lehetett meg szomjas, a havat ette, hogy szomját oltsa. A szálloda olyan volt, mint egy erődítmény. Alig váltottunk néhány szót, légitámadás riasztotta az embereket. Már nem is szirénáztak, az emberek hozzászoktak, hogy lőnek, dörögnek a fegyverek, úgy mondták egymás közt: „Egyszer majd csak abbahagyják”.

Ahogy elcsitult a támadás, kilestünk, hogy mi maradt a környékből. Szomorúan láttuk, hogy a gazdátlan lovat agyonvágta egy repesz a túlsó oldalon. Szegény ló, még mozgott.
Minden elcsendesedett. Valahonnan jobb napokat látott öregember jött, városi bundája derékszíjjal volt elkötve. Hozzám hasonló fiú jött utána sietve. A kimúlt lóhoz érve nagykést és bárdot vett elő a bácsi. Nem tudtam, mit akarnak. Apám mosolyogva mondta: „Nem lehet sehol sem húst kapni, de az öregéknél ma biztosan nagy lakoma lesz”. Az öreg jó nagydarab húst kanyarított a ló combjából. Gyorsan vállára vette és már visszafelé siettek. Mi is ettünk lóhúst, csikóhúst, anyánk nem merte megmondani, hogy mit eszünk, de amikor megtudtuk, mit eszünk, egymás felé rugdostunk, mint a lovak, nagy kacagás között.

Az öreg és a fiú sietve jöttek, jól láttam mindkettejük arcán a boldog mosolyt. A fiú kedves arca máig előttem van.
Aki hallott már puskagolyó-sivítást, sosem felejti el, mert szörnyű. Én akkor hallottam, és szörnyű volt látni, hogy valahonnan valaki agyonlőtte az öregembert. Élettelenül terült el, azonnal meghalt. A fiú jajveszékelve futásnak eredt, és eltűnt valamelyik pincében. Futás közben újra láttam arcát, a bájos arc eltorzult, s nem volt más látható, mint két hatalmas riadt szem. A szörnyűségtől riadt szeméből könnycsepp gördült le az arcán. Apám a kezét szótlanul szőke fejemre tette, ekkor ismét dörögni kezdtek a fegyverek.

A mai korban úgy beszélnek a háborúról szenvtelenül az emberek: „Így a háború, meg úgy a háború”, ilyenkor mindig e történet jut eszembe, és látom a két áldozat arcát, ma is azt kérdezem: „Miért?”

Forrás: Üzen a homok

Hozzászólások