Zömében ismeretlen szerzők alkotásaival találkozhat a tisztelt Olvasó, hiszen mindazt, ami Trianonra s következményeire utalt, titkosan zárolt anyagként kezelték anyaországon belül s országhatáron kívül. 1945 óta évtizedekig tilos volt beszélni a nagyhatalmi döntés következményeiről.

„A “trianoni irodalom” nemigen ismert, hiszen még Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula összegyűjtött művei is rendre csonkán jelentek meg, az óvatos vagy gyáva kiadói politika mindent kirostált belőlük, ami Trianonra s a trianoni fájdalomra emlékeztetett — írja Pomogáts Béla a Magyarok című közéleti folyóirat II/6. számában, majd így folytatja.

-Ezeket a “trianoni” verseket és elbeszéléseket általában azzal a magyarázattal utasították ki irodalmunkból az irodalomkritikusok és a tudós kötetszerkesztők, hogy tudniillik “sértik a szomszéd népek nemzeti érzékenységét”. Pedig nem a szomszéd népek ellen irányultak, a mi fájdalmunkról beszéltek csupán. (…)

Ha Trianonról beszélünk, nem másokat akarunk bántani, hanem a saját fájdalmainkról teszünk vallomást. És most, midőn Trianon máig ható szörnyű következményeit a közép- és kelet-európai népek kölcsönös megbékélésének reményében egy lehetséges közös “európai házban” szeretnők orvosolni, nem hallgathatjuk el többé a történelmi tragédiák nyomán felzengő panaszáradatot. A múltat, tudjuk, “be kell vallani”. És a sebeket, amelyek egy országot értek, orvosolni kell, hogy a vérző tagok el ne üszkösödjenek.”

A “Trianon-versek” zöme ugyan a húszas évek termékei: ezekben zömében a román, szerb, szlovák, cseh kifejezések helyett az akkor használatos “oláh” (elvétve “móc”), “rác”, “tót”, “cselák” fordul elő; azonban az utóbbi évtizedekben s napjainkban is születnek e történelmi-politikai döntés fájdalmát felidéző alkotások.

Mert tény: Trianon olyan fájdalmak forrása lett, amilyeneket csak Muhi, Mohács, Majtény és Világos után ismert meg a magyarság. Csakhogy a Muhi pusztai vereség után a Trogir szigetéről visszatérő IV. Béla következett, s kezdetét vette a második honalapítás, Mohács után a magára találó Erdély aranykora jelentette a bíztató jövőt, Majtény után a Mária Terézia-féle felvilágosodás, irodalmunk újjászületése, Világos után az ezernyolcszázhatvanhetes kiegyezés. És Trianon után…?

Ami 1920. június 4-én történt, példátlan a történelmünkben. Az ország 282 ezer négyzetkilométernyi területéből csak 93 ezer, 20,9 millió lakosából csak 7,6 millió maradt meg! Minden harmadik magyar valamelyik szomszédos országhoz került. A korábbi évekhez képest az ország ipara 48%-ra, a foglalkozottak száma 49%-ra, a vasúthálózat 43%-ra, a közutak 40%-ra, az erdőterület 30%-ra, a papírgyártás 1%-ra csökkent. Nagy-Magyarország 2958 óvodájából csak 1206, 17 ezer elemi iskolájából 6402, 9 óvónőképzőjéből 5, 50 tanítóképzőjéből 17, 52 tanítónőképzőjéből 30, 221 középiskolájából 100 maradt az ország területén.

Ezekről a fájdalmakról, be nem gyógyuló sebekről tudósítanak kötetünk alkotásai. E kötet s a hasonló témájú antológiák között bizonyos átfedés fellelhető — ez ugyanis elkerülhetetlen. Hiszen ha belegondolunk, Trianon-versantológia Végvári (Reményik Sándor), Papp-Váry Elemérné Siklay Szeréna, Sajó Sándor, Szathmáry István, Somogyváry Gyula (Gyula diák) alkotásai nélkül elképzelhetetlen. S az utóbbi időben “felszínre került” Juhász Gyula-költemények (az ezt megelőző Juhász Gyula összesben nem található közel kéttucat vers), Vargha Gyula alkotásai, az általunk újra felfedezett Kerecseny János és számos költő valamint a “Trianon sebei” című. kötetzáró fejezet remekei – reméljük — az újdonság erejével hatnak. Tudtunkkal a legátfogóbb Trianon-kötetet kínáljuk a Tisztelt Olvasónak, hiszen több mint hatvan szerző közel 240 alkotását tartja kezében.

Alapos és átfogó kutatómunka eredményeként jelenhet meg e kötet, amelyben a kanonizált költők mellett a kevésbé ismert, ismeretlen, az irodalom perifériájára került, ezáltal iskolai oktatásunkból kimaradt alkotók s munkái is megjelennek. Ennek eredménye: a közzétett alkotások között színvonalbeli különbségek ugyan érzékelhetők, viszont mindegyik jellemzője: nemzeti fájdalmunkról, az élni akarás, az igazságszolgáltatásba vetett hit reményéről tudósít.

Kötetünkben újra olvashatóak az egymást váltó rendszerek egyikében sem elfogadott Somogyváry Gyula, vagy ahogy 1920 után a magyarság megismerhette: Gyula diák alkotásai. Végigverselte életét: múzsája akkor sem hallgatott, amikor 1944-1945-ben a Gestapo, majd 1950 és 1953 között az ÁVH fogságában sínylődött. Internáló táborban halt meg: jeltelen sírban földelték el a rákoskeresztúri temető 301-es parcellájában. Népszerű költő, író, rádiós előadó volt. Ugyancsak (újra)olvashatóak az irodalmi köztudatunkból kiesett Vályi Nagy Géza beválogatott alkotásai – aki korának ismert, népszerű alkotója volt. A “Hinni kell!” (Nyomva: “Erdély” Könyvnyomdájában, Budapest, 1920) kötetében Dr. Pöhle Vilmos ekképp méltatja munkásságát:

“Nincsen más hitem, reményem, mint a magyar nyelv, meg a magyar költészet. Mind a kettőn azt a régit, a szittyazamatút, pacsirtazengésűt, rozmaringillatút értem, mely tele van tündéri bájjal, földi erővel, égi hittel, örök igazsággal, erkölcsi tisztasággal, hazának, szabadságnak imádatával. Mindenütt elveszett, de ez megmaradt; ezt tőlünk se ég, se föld, se pokol el nem vitathatja!” Kötetünk, remélhetően, irodalmunk kincsestárában való további elmélyülést, a felfedezés vagy újrafelfedezés örömét biztosítja…

Előfordulhat, hogy némely alkotást a Tisztelt Olvasó irredentának érez – az irredenta versek is a kor szellemiségéhez tartoznak. Közreadásukkal nem a versekben kifejezett gondolatokkal való azonosulásunkat fejezzük ki, hanem csupán az adott kor hangulatát igyekezünk felidézni. Ki nevezhető irredentának?

Az 1921-ben megjelent Irredenta című kötet (Budapest 1921) előszavában olvasható sorok gyalázkodás helyett a szánalmas jövőt vetítik elénk: “Pedig a Szózat kért, könyörgött, jajongva esdekelt nemzetének: legyenek szemei látásra, fülei hallásra, hogy ne jöhessen el a nagyszerű halál, hisz akkor a sírt, hol nemzet süllyed el, nem oly népek fogják körülvenni, akiknek szemében gyászkönny ül, hanem olyanok, akik a hánykolódó káröröm velőt marcangoló kacaja között lejtenek majd dervistáncot halott-torul felettünk.”

“Vérző Magyarország” címmel, “Magyar írók Magyarország területéért” alcímmel 1928-ban Kosztolányi Dezső szerkesztésében jelent meg egy antológia., amely verset és prózát egyaránt tartalmazott. Ezek szerint Kosztolányi irredenta? Vagy a kötetben szereplők: Tóth Árpád, Móricz Zsigmond, Schöpflin Aladár, Krúdy Gyula, Karinthy Frigyes, Babits Mihály, Zilahy Lajos? Igaz, a kötetben szerepel Herczeg Ferenc, Rákosi Jenő, Gömbös Gyula, Végvári is egy-egy alkotással – de még róluk sem olvashatjuk munkásságukat ismertető tanulmányokban, hogy irredenták lettek volna! Csupán hazájukat, szülőföldjüket szerető, a nemzeti múlton elmerengő írók, költők. Sokan “elhallgattatott” költők – holott alkotásaik kiforrott költői vénáról árulkodnak.

A kötetünkben közreadott vers legtöbbje “bujdosó vers”: közkönyvtáraink polcain hozzáférhetetlenek, annak idején kis példányszámú füzetekben, puhaborítású kötetekben, kéziratos formában terjedtek. Az eddig napvilágot látott Trianon-antológiák “ömlesztve”, a szerzők betűrendjében közlik az alkotásokat – mi kronológiai sorrendbe szedtük a történelmi múltunk fájdalmáról tudósító versek sokaságát. Mivel a trianoni döntés fájdalma napjainkig ível: kötetünk rendszerezése is ezt példázza.

Az első fejezet – “FÖLFESZÍTETT NEMZET” – a Trianonhoz vezető út eseményeit tárja fel költőink alkotásainak segítségével, a második – “EGY LÁNGOT ADOK, ÁPOLD, ADD TOVÁBB!”- a leszakadt területeken maradt lakosság sorsfordító napjait, reménytelenségükben is bizakodó hangulatukat közvetítik, a harmadik – “NEM! NEM! SOHA!” – a trianoni döntés meghozatalának korhangulatát tükrözi, a negyedikben – “ÉS MÉGIS, MÉGIS HINNI KELL…!” az 1923-1937-es évek eseményeivel, reménykedéseivel ismerkedhetünk. Az utolsó előtti fejezet – “MÁR FORDUL AZ IDŐ…”versei az 1936-1945 közötti eseményeket tárgyalják, az új határmódosítások feletti örömről tudósítanak. A “TRIANON SEBEI” napjaink fájdalmairól, fogyatkozó reményeinkről szóló verseket tartalmazza.

A nyomdai előkészítés során kizárólag a súlyosan értelemzavaró és valószínűleg nyomdai vagy a másolások során keletkezett hibákat javítottuk ki. A fejezeteket történelmi áttekintés vezeti be, lehetőleg utalva mindazokra az eseményekre, amelyekről később költőink alkotásaiban – némi fantáziával színezve, de többnyire történelmi hitelességgel – olvashatóak. Az egyes alkotások között az összekötő szöveget a minimálisra csökkentettük. Napjainkban nyilvános fórumokon is már elhangzott, hogy Trianonról egy intelligens embernek elég azt mondani, hogy Trianon. A többieknek meg minek…Szerintünk ennél több szükséges.

“Nem kell beszélni róla sohasem/ de mindig, mindig gondoljunk rá…” írta Juhász Gyula nyolc évtizeddel ezelőtt. Szerintünk beszélni kell róla! S ezt a küldetést vállalja fel e kötet is.

Nagy L. Éva
Forrás: Pénzes István

Hozzászólások