,,Utak nyílnak meg azok előtt, akik tudják hová mennek,
és elhatározták, hogy el is jutnak oda.” (Leonárd Roy)

Molnár Csabáné Ladányi Maya néven publikál. Keveset tudunk róla, de az biztos, hogy nem egy szószátyár ember. Írásai tömörek, egyértelműek, és mégis sokatmondóak. Ismerjük meg közelebbről!

ladanyi10

Kérlek, mesélj eddigi életedről, örömeidről vagy bánatodról, mert bizonyára az is akadt a több mint ötven év alatt.

1960 májusában hozott a gólya. Nagyon szerencsés embernek mondhatom magam, kétkezi munkás szülők egy szem gyermekeként nőttem fel egy kastély alagsorában, egy szolgálati lakásban. Itt kb. 9 éves koromig laktunk, ez volt a legszebb kilenc év az életemben, ott a kastélyban. (Néhány írásomban részletesen is leírtam gyermekéveimet.) Felettünk volt az óvoda, nem kellett messze mennem reggelente. Helyben volt a vegyesbolt, a posta, a mozi és az összes kis barátom, akikkel együtt nőttünk fel. Később elköltöztünk a szüleim által épített családi házba. Itt már saját szobám volt, és ekkor már hiányzott egy testvér. Tulajdonképpen mindig is hiányzott egy testvér. Amikor szüleimre rákérdeztek ezzel kapcsolatban, mindig elhangzott az ismerős mondat: “Ezt az egyet szeretnénk tisztességben, becsületben felnevelni, ebbe a szegénységbe nem tudunk bevállalni még egy éhes szájat.” Ugye ismerős? Nem csak mi voltunk így…

ladanyi5

Felnőtt életemet adminisztrátorként kezdtem a Székesfehérvári Járásbíróságon 16 évesen. Imádtam ott dolgozni. Fiatalon beleláttunk a “nagybetűs” életbe az aktákon keresztül. Aztán 18 évesen férjhez mentem, és hamarosan születtek a lányaim egymás után. GYES alatt végeztem a gimnáziumot, majd többfelé sodort az élet. Dolgoztam Erdőgazdaságnál, Bútorboltban, IBM-nél majd a kastélyban, mint tárlatvezető. Abban a kastélyban, ahol felnőttem. Azt hiszem, nincs ennél szebb dolog. Aztán egy betegség közbeszólt… Most egy Gyógynövényboltban dolgozom.
Milyen végzettséged van? Mi a polgári foglalkozásod?

Gépíróként kezdtem a Bíróságon, a másik szakmám kereskedő-boltvezető. Negyven felett ezzel a végzettséggel sikerült több helyre is elhelyezkednem. Ahogy már említettem, mos egy gyógynövényboltban dolgozom, ami a másik álmom volt, a kastély után ez is teljesült. Enyhe túlzással szeretem, amit csinálok. Az emberekkel való foglalkozás, hogy tudunk tanácsokat adni, hogy ha van rá idő, türelmesen meghallgatjuk őket. Segítünk, és ezért nagyon hálásak tudnak lenni, főleg az idősebbek. Családom összes tagját (aki csak igényli) ellátom mindenféle hasznos dologgal, ami a boltunkban kapható. Idősebb rokonaim rendszeres “anyagbeszerzője” vagyok. Most már párom is elfogadja, amiket hozok neki. Csak nagyon indokolt esetben eszünk gyógyszert. Már csak pár évem van a nyugdíjig, szeretném, ha addig is ezzel foglalkozhatnék.

ladanyi4

Az esküvőm

Mikor telt meg a szavak zsákja, és mikor kéredzkedtek kifelé, hogy versekké váljanak?

Évekig mások gondolatait gyűjtögettem, szedtem csokorba, aztán rá kellett jönnöm, hogy nekem is vannak használható gondolataim, amiket csak papírra kéne vetni. Ebben volt aztán nagy segítségemre mentorom, és talán mondhatom, hogy barátom, Ősi Kovács Imre, akinek biztatására szántam rá magam végül is, hogy megosszam másokkal is írásaimat. Bátorított, bízott bennem, és nagyon sokat segített. Sokat kellett győzködnie, hogy bárkinek is megmutassam írásaimat. Ha jól emlékszem, ő látta először őket.

Talán mindenki életében történik valami, ami ráébreszti arra, hogy lassítani kéne, vegyük észre a minket körülvevő világ szépségeit. Nekem egy betegség húzta be a féket. Akkor gondoltam, hogy le kéne írni az érzéseimet, gondolataimat, de akkor még csak magamnak. Ezeket a jegyzeteket nem is tartottam meg, hiszen el akartam felejteni a betegséget, és a papírokkal együtt kitörölni a fejemből. Néhány éve talán itt indult be valami.

kovacsimre12

Kinek mutattad meg első írásodat?

Jó néhány írást senki sem látott, de az elsőt, amit félve tártam fel, Imre bácsi látta, az alkotóműhely vezetője. Neki mutattam meg, és izgatottan vártam a véleményét. Nem is tudom szavakkal kifejezni azt a boldogságot, amikor pozitív visszajelzést kaptam tőle és biztatást, hogy nekem ezt csinálnom kell. Azt hiszem, itt dőlt el a sorsom. Nem is hallgattam senki másra, (hiszen még nem is tudta más), csak ittam a szavait és megfogadtam a tanácsait. Aztán, nagy nehezen, de már bátrabban készültek a novellácskák, esszék, publikációk, immáron tudatosan, nem csak a magam kedvére.
Tán még a mai napig sem tudom elhinni, hogy nekem ezt tényleg “csinálnom kell”. Akkor fogtam fel igazán, amikor az első csodás elismerést a kezemben foghattam november 9-én, Budapesten.

Mit szól a családod, hogy szabadidődben gyakran a számítógép mellett ülsz?

A párom szinte azonnal elfogadta, hogy több időt töltök a gép előtt, mint régebben, de a családom többi tagja még nem ocsúdott fel első meglepetéséből, amiket rájuk zúdítottam. Szerintem néhányan még fel sem fogták, hogy mibe fogtam, hogy újságban olvassák az alkotásaimat. Még nekem is szokatlan ez a helyzet, tudatosítanom kell magamban, hogy innen már nincs visszaút.

ladanyi6

A lányaimmal

Tudom, hogy még nincs önálló köteted. Bizonyára vágyódsz te is egy önálló kötetre.

Munka mellett nem egyszerű. Még azt is meg kell szoknom, hogy már nem csak úgy magamnak írogatok, hanem többen is olvassák. Remélhetőleg már csak pár év van a nyugdíjig, és akkor biztosan több időt tudok szánni magamra és az írásra. Valóban vágyom önálló kötetre, mint minden írópalánta, de ahhoz még több időt kell elrabolnom a családomtól. Ügyes időbeosztással menni fog.

Tagja vagy-e valamelyik irodalmi vagy művészeti társaságnak?

Az Ősi Kovács Alkotóműhelynek és egy ideje a Batsányi-Cserhát Művész Kör tagjának tudhatom magam, ami igen nagy megtiszteltetés számomra. November 9-én végre közelebbről is megismerhettem ezt a fantasztikus csapatot, aminek büszkén vagyok a tagja. Már most néhány baráttal gazdagabb vagyok…

Pályázatokon szoktál-e részt venni? Ha igen, milyen eredményt sikerült elérned?

A Batsányi-Cserhát Művész Kör irodalmi pályázatán vettem részt. Igen nagy meglepetésemre ART-Arany diplomát sikerült elhoznom a művész kör novemberi gálájáról, amit a művész kör elnökétől, Lovag Bornemissza Attilától vehettem át. Ez az első oklevél, az első elismerés, amely végtelen nagy boldogsággal töltött el, s egyben felelősség is, hogy ezek után is próbáljak megfelelni az elismerésnek, és megadta az első komoly lökést, hogy talán érdemes folytatnom.

ladanyi9

Ebben a ,,hazai” körben milyen feladatot látsz el? Mit jelent számodra az a művészetbarát társaság, amelynek aktív tagja vagy?

Úgy érzem, végre megtaláltam azokat az embereket, akik között végtelenül jól érzem magam, mintha mindig erre vágytam volna. Értékes embereket, csodálatos művészeket ismerhettem meg. Biztosan életre szóló barátságok is kialakulnak majd.

Maya, mit jelent számodra az a szó, hogy barátság?

A legkülönfélébb érzések jönnek elő belőlem. Sok barátom van, tán ebben is szerencsés vagyok. Önzetlen és szeretetre méltó barátaim vannak. Igen értékes emberek, akik adni szeretnek először, és nem várnak túl sokat, “csak” a barátságot kérik. Van egy különleges barátom is, ő a mentorom, segítőm, Ősi Kovács Imre, akinek a legtöbbet köszönhetek, úgy is mondhatnám, hogy mindent, hiszen nélküle nem tartanék itt. Az ő biztatására, bátorítása folytán kezdtem el megmutatni az írásaimat. A barátságot ápolni kell, és ebben a rohanó világban egyre kevesebb időnk marad barátainkra. De amikor szükségünk van egymásra, akkor a legjobb barátok mindig előkerülnek. És ez olyan csodálatos dolog. (Persze ez oda-vissza érvényes.)

kovacsimre10

Ősi Kovács Imre

Véleményed szerint van-e olyan barát, aki maga előtt téged előtérbe helyezne? Én tudok valakit, aki fontosabbnak tartotta, hogy előbb titeket megismerjünk, mint őt magát. Vajon ki lehet az?

Ő az a különleges barát, akinek valóban a legfontosabb, hogy minket megismerjenek, akinek a legtöbbet köszönhetünk. Önzetlenül, türelmesen és kitartóan irányítgat minket, “fogja a kezünket” és segít mindenben. Ha kell, noszogat, persze csak a saját érdekünkben, és azt is olyan szeretettel teszi.

Amikor megszületünk, azonnal belekapaszkodunk az első dologba, ami az utunkba kerül. Egy ilyen kapaszkodót jelent számunkra Imre bácsi. Remek pszichológiai érzékkel van megáldva, talán nem is véletlen, hogy egyik lánya ezt a pályát választotta. Úgy tud ránk hatni, akkora szeretettel egyengeti pályánkat, hogy csodálom is, hogy saját magára marad elég ideje. Fáradhatatlanul harcol értünk, aminek aztán többnyire meg is van az eredménye.

ladanyi7

A Batsányi-Cserhát gálán

Mit jelent számodra az a művészetbarát társaság, amelynek aktív tagja vagy?

Az egészen biztos, hogy változást hozott az életemben, az értékrendemben. Más szemmel nézem a környezetemben zajló eseményeket. Fel tudom állítani a fontossági sorrendet, talán kevesebb időt fordítok haszontalan dolgokra. Ebben a csapatban fantasztikus embereket ismerhettem meg, amit megint csak mentoromnak köszönhetek. Tehetséges festők, fotóművészek, költők, írók és népművelők élnek közöttünk, és jól érzem magam a társaságukban. Sokat adott nekem ez a csapat.

Milyen álmaid, vágyaid vannak?

Bagdy Emőke szavaival élve tudnék válaszolni erre a kérdésre: “…Megmutatni a világnak, (még ha csak porszemek vagyunk is), fontos mindőnk vágya, hogy valahová eljussunk, hogy megmutassunk valamit a világnak a képességeinkből, hasznára legyünk a világnak, hogy nyomot hagyjunk, hogy nem hiába éltünk, hogy valamit megvalósítottunk.”

Vagyis bármit teszek le, csinálok meg, azzal magamból adtam valamit, és így nyomot hagyok, hogy értelmes az életem, és hogy van célom. És mint tudjuk: Céltalan hajónak nem kedvez a szél.
Aztán még tán ennél is fontosabb: Van két csodálatos unokám, iskolások. Természetesen nagyon sokat szeretnék velük lenni, eddig is igyekeztünk párommal együtt minél több időt velük tölteni. Rengeteget kirándultunk, nyaraltunk együtt. Igen nagy boldogság látni, hogy sikereket érnek el az életben. Sokáig szeretnénk része lenni az életüknek, persze, csak ha ők is így gondolják. (Reméljük, hogy így gondolják.)

Nagyobbik lányom is boldog párkapcsolatban él, nemrégiben házasodott. Szerencsések a lányaim, mindketten jól választottak párt maguk mellé, (mert ugye állítólag a nők választanak…)
A másik prózai vágyam, hogy édesanyámat is sokáig magam mellett tudhassam. Ő már 16 éve özvegy, de nem adja fel a szabadságát, amíg el tudja látni magát. Elképesztően erős asszony. Még nagyon sokáig maradjon közöttünk!

ladanyi8

Kedves Maya, köszönöm szépen az interjút! Magam és a szerkesztőségünk nevében kívánom, hogy minden álmod és vágyad váljon valóra! A Teremtő segítsen további utadon!

Én köszönöm a lehetőséget. Úgy érzem, hogy eddig a Teremtő nem vette le rólam a tekintetét, hiszen sokszor éreztem, hogy mellettem áll, nem hagyta, hogy elkeseredjem, akárhogy is alakult az életem, akármilyen nehézséggel is kellett megküzdenem. Kaptam jó néhány próbatételt, de általában tenyerén hordoz a jó Isten.

 

Ladányi Maya:
Mindig csak várni…..

Látod, milyenek vagyunk mi emberek? Valahol azt olvastam, hogy mi olyan “várós” nemzet vagyunk, mindig csak várunk valamire. Várjuk, hogy felkeljen a nap, s ha végre nagy nehezen nekiindul a napunk, akkor várjuk, hogy jöjjön már végre a buszunk, aztán estefelé várjuk, hogy végre legyen vége a munkaidőnek, aztán várjuk, hogy egy kicsit könnyebb legyen. Kivárjuk a sorunkat a pékségben, megvárjuk, amíg zöld lesz a lámpa. Várjuk, hogy valami elkezdődjön, aztán várjuk, hogy valami végre befejeződjön. Várjuk, hogy kikeljen, hogy beérjen, hogy megmozduljon, várjuk, hogy felnőjön, várjuk, hogy valahova elinduljon, hogy megérkezzen, aztán várjuk, hogy végre elmenjen, vagy éppen arra várunk, hogy visszajöjjön.

Közben múlik az idő! És mi csak várunk! Várunk, hogy felépüljön, hogy elkészüljön, hogy átadják, hogy birtokba vegyük…, hogy megérjen, hogy leszedhessük, és hogy elrakhassuk. Várunk a csodára, a szerencsére, a szerelemre, az ölelésre, a megértésre és az elfogadásra. És a holnaptól várjuk a megoldást, közben ma már nem maradt időnk élni. Magunkra sajnáljuk az időt, talán majd holnap… Aztán egyszer csak belenézünk a tükörbe, és rájövünk, hogy nem adtunk magunknak elég időt élni. Egy kis zene, egy kis tánc, egy kis séta, (néha egyedül, néha nem) egy-két jó könyv, kirándulás. Nem holnap! Ma! Most! Nehogy túl késő legyen!

Fel nem fogható természetesség

Párom bal kezes lett volna kiskorában, de tanító nénije igen nyomatékosan közölte vele, hogy a “szép” kezét kell használnia. Aztán a történelem ismételte önmagát. Nagyobbik lányom szintén bal kézzel próbált írni az első osztályban, és ugyanúgy járt, mint az apukája. Nem voltunk elég éberek. Nem vettük észre, hogy vele is ugyanaz történt, pedig ez már a nyolcvanas években volt.

Mindkettejüknek igen keservesen, de meg kellett tanulniuk a “szép” kezüket használni. De ezáltal az írás nem sikerült olyan nagyon “szépen”. Viszont mindketten gyönyörűen rajzoltak. Azért mondom ezt múlt időben, mert amikor a lányomnak nem sikerült művészeti iskolában továbbtanulnia, felhagyott a rajzolással és a festéssel, más pályát választott…

De amikor az ember kényszerűségből csak az egyik kezét tudja használni, mert a másik nem engedelmeskedik (egy szerencsétlen baleset miatt), az az igazi tragédia. S hogy éppen a jobb kéz az, amelyik nem működik, az csak súlyosbítja a helyzetet. De nem úgy az én barátomnak, mentoromnak, segítőmnek, aki nem nyugodott bele, hogy soha többet nem tud festeni, csak mert a jobb keze megmakacsolta magát. Emberfeletti küzdelemmel és sok-sok év keserves munkával megtanult bal kézzel festeni, ami páratlan a maga nemében. Nem adta fel! Minden tiszteletem Imre bácsinak.

Aztán ezzel a kézzel szorgoskodik a szőlőben, barkácsol a ház körül, ha kell, besegít a konyhában, mindent, de mindent meg tud csinálni, amit mi csak két kézzel vagyunk képesek. Elképesztő. Próbáltam egy kézzel öltözködni, nekem nem ment, neki sikerül. Próbáltam boldogulni a fürdőszobában, de mihelyt egy kis akadályba ütköztem, már ott is volt a segítség, a másik kéz. Aztán a közlekedés sem lehet túl egyszerű, amikor az egyik lábad elé kell rakni a másikat. Ez csak nekünk természetes. Fel sem tudjuk fogni, hogy a hétköznapok mennyire nem egyszerűek ezeknek az embereknek. Az a fegyelmezettség, élni akarás, erő és kitartás példaértékű. Örömmel tapasztalom, hogy ma már nagyon sok helyen akadálymentesítik a középületek bejáratait, hogy mindenkinek könnyen megközelíthető legyen minden intézmény. De még mindig nagyon el vagyunk maradva a többi országhoz képest.

Imre bácsi napi szinten megküzd minden akadállyal, nekünk fel nem fogható természetességgel. Miközben kézben tartja az Alkotóműhely feladatait, minden nap fest, mintha kötelessége volna, végtelen türelemmel és odafigyeléssel tanítja a művészpalántákat. Ennek a bal kéznek mi nagyon sokat köszönhetünk. Ezzel ölel át minket, ha vigasztalni kell, és ezzel a kézzel veregeti meg a vállunkat, ha elérünk valamit, általában az ő noszogatásának köszönhetően. Nem tudunk eléggé hálásak lenni neki.

 

Nagy L. Éva

Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet

Hozzászólások