Jacsó Pál olyan világban szeretne élni, „…hol a járdákon szembe jőve,/ a jószándék emel majd kalapot.” – vallja a Miskolcon élő költő, ügyvéd Az én világom című versében. Sokszínű személyiség, írói tevékenysége, szabadidős elfoglaltságai széles érdeklődési körre utalnak. Szókimondó, hivatásából is adódóan érzékeny az emberek problémái, gondjai iránt, ugyanakkor a humor, az önirónia is kísérője az életének.

Az igazság keresése nemcsak mindennapi munkája, hiszen írásaiban is sokat sejtető képekkel jeleníti meg a nehezen elviselhető környezeti, társadalmi tényezőket.

jacso pal

Jacsó Pál

Jacsó Pállal a gyökerekről, hivatásról, az írás szerepéről, a városi létről, könyvekről beszélgetünk.

Erősek a kötődéseid a családhoz. Mennyire meghatározó számodra a családi háttér? Milyen örökséget hozol magaddal?

Több helyütt, versben és prózában is visszatérek a családi gyökereimhez, mely egyik részről édesanyám testvéreihez, szabadlelkületű-vagabund nagybátyáimhoz kapcsolódik. Ők mindnyájan kivételes testi erejű, zabolátlanul szabad lelkületű, szenvedélyes természetű, nagyivó, nagy munkabírású fickók voltak, nem kevés bohémsággal, furfanggal és öntörvényűséggel megáldva. Ezekből a tulajdonságaikból én is őrzök magamban valamicskét.

Apai részről viszont kizárólag édesapámhoz kötődöm, aki egyke volt, és oldalági rokonaival sem nagyon tartottuk a kapcsolatot. Apai nagyszüleimről nincsenek jó emlékeim, lényegileg elüldöztek minket abból az udvarból, ahol kisgyerekkoromat töltöttem, és nagyapámnak közvetve köze volt apám tragikusan korai halálához is.

„A szinte mindennapos veszekedések odáig fajultak, hogy nagyapám egy kora-nyári vasárnap délutánon – miközben nővéremmel az udvaron játszottunk – minden előzmény nélkül a keze ügyébe kerülő szénahúzó horgot felénk hajította, ami szerencsénkre nem minket talált el, hanem a menekülés közben utánunk becsukódó takarmányos szín ajtaján koppanva nyomatékosította anyámban a végső elhatározást, hogy ideje csomagolnunk…”

Apám szellemi öröksége máig törvényemre hatón jelen van a mindennapjaimban. A kétkezi munka becsületét, az akkurátus precizitást, a lóval való foglalatosságokat tőle tanultam el, és valahol azt a viselkedésmintát is, ami – valljuk be – manapság már nem nagyon gyakori.

„Látod, neked is szóra indul a két sárga,
de mind a pej, szürke vagy fekete.
Legyen ma veled a szeretet ereje
és a nyugalom, hidd el, nagyhatalom
az ideges rikácsolók felett.
/az angyal üzente neked ezt (épp) idejövet/”

Anyámról pedig, aki önmaga is legalább egy kisregényt érdemelne, csak annyit: Még 87 évesen is sorba állítana egy francia idegenlégiós századot, és ha a képességeihez mérten továbbtanulhatott volna, nem én lennék az elsőgenerációs értelmiségi a családban. De akkor nem lett volna ilyen „kalandos” az életem… „Engem nem vert soha, pedig jót tett volna, esélyem lehetne még talán, egy negyed Kossuth-díjra… Így hát nemszeretem módon reszeltük a kicsorbult kapát, Gizi néni közben eljátszotta anyát is meg apát…”

Jacsó Pál apja gyerekkori képe előtt

A korlátozott terjedelem miatt iskoláimról csak annyit mondanék, az általános iskolában és a Földes Ferenc Gimnáziumban is matematika tagozatos osztályba jártam. Ha nem indul el 1982-ben Miskolcon a jogászképzés, valószínűleg bányamérnöki vagy gépészmérnöki karra jelentkeztem volna, bár bizonyos vagyok benne, hogy azokat nem végeztem volna el.

Verseidben újra és újra felbukkan Miskolc, a város, az Avasi kilátó, a Diósgyőri vár és még sorolhatnám a város nevezetességeit. Ám a városi lét is felvillan írásaidban. Mindig is Miskolcon éltél? Esetleg gondoltál/gondolsz arra, hogy elhagyod ezt a várost?

Gyakorlatilag mindig Miskolcon éltem, bár volt egy közel tízéves időszak 2000 és 2010 között, amikor az ország különböző részein dolgoztam közmű- és ingatlanfejlesztéseken, így majdhogynem csak hétégén voltam itthon. A budapesti agglomerációban élő, akkori újdonsült barátaim-ismerőseim kapacitáltak is, költözzek oda, mert az előzőekben taglalt hivatásbéli és életszemléletem arrafelé jó ajánlólevélnek bizonyult.

Abban az időben a szerelem is Budapestre vonzott, amikor azonban előre kellett volna lépnem, nem tettem meg azt a néhány métert… Remélem, az élet még kárpótol ezért a döntésemért, bár részben már meg is tette, mert a nagy szerelem helyett az írás talált rám. Persze még nem adtam fel, hogy a másik felemet is megtaláljam. Bár ez így nem pontos megfogalmazás, miután két-három alkalommal előfordult, hogy a kedveseimmel ugyanazon az egyenesen haladtunk. Sajnos nem mindig ugyanabba az irányba, vagy nem azonos sebességgel, így szét kellett váljanak az útjaink.

Szerelmeim mind elhagytak vagy meghaltak bennem,
talán nekem is időben kellett volna mennem…
Szelíd domboldalak között kanyarog a város,
repedezett aszfalt-emlékeinket szépítik,
lámpák ostorhegyén nyíló, éjjeli virágok.
Sárga, piros, zöld villamos: zötyögött a sínen
– piros-fehér cérnából szőtt, száztíz éves ingem –
csak az Isten olyan erős, elvigyen majd innen…

Ügyvédként naponta foglalkozol az emberek problémáival, ügyes-bajos dolgaikkal. Aktív tagja vagy az Irodalmi Rádiónak, az Éltető Lélek Irodalmi Kör Egyesületnek. Az írás mellett előadóként is kipróbáltad magad, versmondóként figyelemreméltó sikereket értél el. Közéleti emberként is számít rád környezeted, városod. Hogyan tudod összeegyeztetni hivatásod az irodalmi aktivitásoddal, az írással, a közéletben betöltött szerepeddel?

Az ügyvédi hivatás többek között problémamegoldásból, az én hitvallásom szerint pedig még inkább a problémák megelőzéséből és magasfokú, nem utolsósorban hatékony kommunikációból áll. Először rákényszerültem, később belejöttem, hogy akár az „ajtón beesve” is, többszáz ember előtt kell beszélnem egy falugyűlésen vagy társasházi közgyűlésen.

Tanulóéveimet a már említett főváros környéki ingatlanfejlesztésen töltöttem, ahol egy kis baráti céggel harminc hektáron négy-öt év alatt egy többmilliárdos ingatlanfejlesztést valósítottunk meg. A beruházás vége felé, már majdhogynem csak én voltam az egyedüli szereplő, akivel a mintegy százötven tulajdonos közül még mindenki hajlandó volt kommunikálni. Ha ajánlhatom: Legyünk őszinték, viszont minden esetben gondosan válogassuk meg a szavainkat. Tapasztalataim szerint, az emberek vevők az efféle hozzáállásra.

Ezért is azt vallom, nincs külön-külön ügyvéd, barát, lokálpatrióta és íróember, hanem csak JacsóPali van, így egybeírva. Hogy ne tűnjön szerénytelenségnek, ezt nem én találtam ki, hanem az ügyfeleim. Az írást pedig elsődlegesen nem célnak, hanem eszköznek tekintem a kapcsolatépítéshez. Felolvasok, fellépek boros- de akár városi rendezvényeken is, templomi alkalmakon, és őszülő halántékkal még a slam poetry-be is belekóstoltam.

Anya, Gizus, Palkó

Az Éltető Lélek Irodalmi Kör Egyesület csodás, magas színvonalú műsoraival a kultúra, az irodalom terjesztését tűzte ki célul. Küldetés, szolgálat ez a javából. Te mióta vagy tagja e közösségnek? Kérlek, mutasd be az Irodalmi Kör tevékenységét.

Pontosan már nem is emlékszem, mikor volt az első fellépésem az irodalmi kör tagjaként. 2016 előtt kellett, hogy legyen, mert 2016-ban volt talán az eddigi legszínvonalasabb előadássorozatunk, az Október tűzvirága című műsorunkkal, melyre az ’56-os Emlékévben pályázati támogatást nyertünk, és szerte az országban tíznél több fellépésünk volt. Az előadást javarészt Kecskési Tollas Tibor nagybarcai születésű, 1947-től – 1956-ig raboskodó, és a forradalom leverését követően emigrációba kényszerült költő (a Nemzetőr szerkesztője) – verseiből állítottuk össze.

Tollas Tibor emlékét azóta is aktívan ápoljuk, de szép számmal voltak azóta is nagysikerű tematikus műsoraink Arany Jánostól kezdve Lévay Józsefen át Fecske Csabával bezárólag, szintúgy nagy történelmi évfordulóinkhoz kapcsolódóan is. Műsorainkat egyesületünk elnöke, Kardos Katalin elsősorban a keresztény-nemzeti értékek mentén állítja össze. De voltak olyan előadásaink is, ahol miskolci kötődésű kortárs alkotók és az irodalmi kör tagjainak írásaiból merítettünk.

Mikor kezdtél el komolyan foglalkozni a versírással? Hol tártad először nyilvánosság elé verseidet? Milyen volt a fogadtatás?

Ha megengeded, jogászként azt javaslom, először fogalmazzuk meg, mit értünk a komoly szó alatt! Az írással naponta eltöltött időt? Az internetes oldalakon vagy épp antológiában – nagyobb lélegzetvételű önálló kötettel még nem rendelkezem – megjelent versek számát? (Itt jegyzem meg, hogy jó pár éve a próza, és ezen belül is a humor sokkal jobban foglalkoztat.) Netán különböző irodalmi pályázatokon való kisebb-nagyobb elismeréseket? Úgyhogy erre a kérdésre konkrétumokkal nemigen tudnék választ adni.

Az írás ízére egyébként az internetes társkeresés során éreztem rá. Egy valamikori ismert modellel is randiztam párszor. Először azt hittem, nem lesznek közös témáink, aztán nagyon jókat beszélgettünk. Neki szerettem volna imponálni, ami sikerült is, ennek ellenére semmi sem lett a dologból. Viszont az ő véleményéből merítettem némi önbizalmat. Az út azonban mindenképp a Szőlőszem álma című versemmel kezdődött 2012 novemberében. Bár két-három évig a Poet-en is, majd ezt követően inkább már a Facebookon is intenzíven jelen voltam és vagyok, az első néhány évet, de a következőket is inkább tanulási folyamatnak tekintem, ami lassan elér odáig, hogy önálló kötetet, köteteket jelentessek meg.

Amiben az én helyzetem másokétól különbözik, az az, hogy én már a kezdetektől fogva sokat szerepelek közönség előtt. A háromperces beugrástól az önálló estig bezárólag, így lehetőségem nyílik a közönség reakcióiból lemérni, hol is tartok. Valójában nem is érdekel más, csak a közönség. A fogadtatásom? Felmagasztalásban és lenézésben is volt részem, ezért azt tervezem, hogy első kötetem a „Közlésre alkalmatlan” alcímet kapja majd.

jacso pal

Borszentelés

„…az ember mindent oly mohón csak/magának követel vakon a falig menetel” – olvasom gondolataid. Úgy vélem az igazság keresése egyik központi témája írásaidnak: legyen az vers vagy próza, kendőzetlenül kinyilvánítod véleményed, őszintén írsz korunk problémáiról. Miben látod a XXI. század, környezeted buktatóit? A prózai vagy a lírai megnyilvánulás áll hozzád közelebb?

Ez egy nagyon összetett kérdés, de azért megpróbálom röviden összefoglalni. Biztosan sokan vannak ezzel így mások is, de én valahogy gyerekkorom óta érzékeny vagyok a világ fonákjára. Előre ugorva egy következő kérdésre, ez talán abból adódik, hogy családi tragédiákból eredően hamarabb lettem felnőtt. Ezt most azzal kompenzálom, hogy egy jó adagot megőrizve a gyermeki énem felhasznált vegyértékeiből, úgy fogalmazom meg a véleményem, hogy görbe tükröt tartok a környezetem elé – olykor a világ el is -, holott jómagam sem vagyok hibátlan.

Mindenesetre ez épp annyira teher, mint ajándék. Persze ez is, mint megannyi más dolog az életben, viszonyítás kérdése. És akkor a jogi pályán eltöltött harminc évnyi testközeli tapasztalataimról még nem is beszéltünk. Ezekből akár több kisregény megtelne. És, hogy miben látom a XXI. század környezeti buktatóit? – arra a Jöjjön el a te országod! című versemből vett idézettel válaszolnék:

Óceánból cethal üzen:
Rég lejárt a próbaüzem!
És mi mégis maszkot hordunk,
s nincs egy udvari bolondunk,
egy ártatlan kisgyermekünk,
ezredszer kimondaná:
Hé, szakadék felé megyünk!
Inkább igyunk s inkább együnk,
és ne legyünk irgalmasok,
így leszünk majd hatalmasok(k).

Pedig ittlétünk csak lízing,
a díjával elmaradtunk!
Fizetetlen „sárga csekkek”,
miközben csak marakodtunk.
Egy távoli galaxisban
tudják már, hogy e kék golyón
mi fogyott el és még mink van,
püffedt-hasú világunkon
nappal is már esti smink van…

Mondhatnám még, de hát minek?
Vakablakok előtt állok.
Így, üzenem mindenkinek:
Jöjjön el a Te országod!

Bár mostanában a próza áll közelebb hozzám, versben mégis könnyebb kifejeznem magam, hiszen a vers tömörségében ott van a pillanat varázsa, amit a legjobb próza sem tud überelni.

A humor stresszoldó hatása ismeretes, de miként Dénes Viktor írja: „A humor a legszebb eszköz a sötétség ellen.” A róka és a holló címet viselő versed is a humor köntösébe öltöztetett társadalmi bírálat. E nagyszerű alkotással kivívtad az Irodalmi Jelen elismerését is.

Az Irodalmi Jelen „A humor: mosoly könnyek között” című pályázatára több rövidprózámat is beküldtem. Aztán a határidő lejárta előtt még „hozzájuk csaptam” a klasszikus aiszóposzi történetet két változatban feldolgozó versemet. Végül ezt az írást tartották elismerésre érdemesnek, aminek persze nagyon örültem, holott én a prózákat többre tartottam. De, mint jól tudjuk, ízlések és pofonok különböznek, és ez a humorra hatványozottan igaz.

Itt azért megjegyezném, hogy jó pár évvel ezelőtt ezek a versek és még néhány hasonló humoros fabulám eljutottak egy neves fővárosi színház művészeti vezetőjéhez, aki azonban bántóan nyersen nyilatkozott az írásaimról. Ezért is mondtam néhány gondolattal ezelőtt, hogy számomra legfőbb mérce az olvasó és a hallgató. Persze, jó érzés olykor vájtfülűektől is visszaigazolást kapni arról, hogy talán mégiscsak jó úton jár az ember, lásd többek között ezt a megtisztelő interjú felkérést a Montázsmagazin szerkesztői részéről is. És ha már az önirónia is szóba került, hadd idézzek néhány önkritikus verssort:

Nem tudok és nem akarok meghalni a szépben,
egy foghíjas szöges-ágy áll a sarokban éppen…
Romantikám tényszerű és savanyú a lírám
– voltam száztíz kiló is már –
nem hinném, hogy lepkeszárnyon sokáig kibírnám…

***** A Palkó azt hiszi nagy költő,
eltelt már vagy két emberöltő.
Szóljatok már neki,
a kezét vegye ki
biliből, itt van egy kéztörlő…

A Nézd, Apám című versed így indítod:

„Nézd, Apám!
Én még mindig az vagyok:
az a sűrű hajú, vézna kisfiú,
aki majd’ negyven éve volt,”

A lélekben megmaradt gyermeki ént több versedben is felidézed, melyek érzékeny lélekről, mély érzelmekről vallanak. A szíved mélyén megmaradtál gyermeknek a mai napig?

Talán nem is csak a szívem mélyén. Viszont, e helyütt megint ajánlatos lenne meghatározni, mit értünk pontosan azon, hogy a szívem mélyén a mai napig gyermek maradtam. Erre megint egy idézettel válaszolnék, ami az Álmoskönyv című versemből való:

Az igazit rég nem várom,
a Facebook-ot is bezárom,
kedvenc mesémet letöltöm,
a nihilt meg hazaküldöm.
Álmoskönyvem telesírom,
ha a reggelt szóra bírom.
Mi a régmúlt, mi a való:
Kócos sörényű hintaló?
Fényesre fújt pöttyös labda,
már csak emlék, aki adta…
Vézna voltam, kócos én is.
Visszamennék talán, mégis.

Túlsúlyosak már az érvek,
boldogsághoz sincsen bérlet.
Konok lett és talán hiú,
a rövidnadrágos kisfiú.
Lábam mellől néz fel bátran,
húzkodja a nadrágszáram,
s feltör benne a világra,
a romlatlanok igazsága.
Senki sem szólt, nem is kérte:
Adnak még egy fagyit érte?

Hol találkozhatnak az olvasók az írásaiddal? Író ember vagy, de olvasó is. Mi a véleményed a kortárs irodalomról? Te milyen tartalmakban mélyülsz el? Kik a kedvelt íróid, költőid?

Természetesen, én is írok különböző internetes felületekre, és küldök be verseket-prózákat pályázatokra is, csak nagyon ritkán. A céljaim között inkább önálló műsorok összeállítása szerepel, de szívesen kipróbálnám a bábozást is. Szeretem, ha a körülöttem lévők is jól érzik magukat. Ha már megmaradtam nagyra nőtt gyereknek, akkor profitáljak is belőle… Mostanában egyébként azzal szórakoztatom magamat, hogy a Facebook oldalamra 150-200 karakternyi, humoros-ironikus közéleti zanzákat posztolok, amikből most néhányat csokorba is szedtem:

Diplomát kap a kis zebra, nem kell spórolnia zabra;
Bár nincs meg a nyelvvizsgája, nagykövet lesz Afrikába’…

Üzletkötő lett a szamár. Megunta a legelőt,
s már szivarozik-villát bérel, randizik egy Telivérrel…

Az ÓCEÁN – némi fórral -, vitatkozik a lavórral,
ki soha nem kételkedett, ő fújja a passzátszelet…

Elültettünk néhány téglát, támaszként meg kettős létrát.
Pár nap és kinő a házunk, ha meg nem, hát falra mászunk…

Egy rendszeres megjelenésemet azonban mégiscsak megemlítenék: az Avasi Borút Egyesület – Avasi Értéktár néven – negyedévente megjelenő kiadványába kezdtem el írni az Enklávé az Avason című kisregényemet, aminek mostanában fog megjelenni a IX. része.

Sajnos, a kortárs irodalomra nem jut annyi időm, amennyit szeretnék, de azért napi gyakorisággal olvasok kortárs költőket. A kedvenceim, akikben még egyetlen alkalommal sem csalódtam: Jónás Tamás és Fövényi Sándor, a hölgyek közül pedig Simon Ilona (Limmike), – bár őt már régen olvastam – szűkebb pátriámból pedig Vass Tibor, aki nemcsak költő-író-képzőművész-szerkesztő, hanem saját szóhasználatommal: a „VassTibi jelenség.” És jó szívvel ajánlanám a Nemes P. Ferenc írói néven alkotó, volt katonatársam, majd egyetemi tankörtársam, később ügyvéd kollégám írásait is.

Koszorúzás a Petőfi téren 2019-ben

Nevezd meg azt az egy könyvet, amit magaddal vinnél egy lakatlan szigetre!

Egy könyvet nem tudok megnevezni, viszont, ha az írót megválaszthatnám, akkor az Rejtő Jenő összes műve lenne. Egyébként is a kedvenc íróim egyike, egy lakatlan szigeten pedig legalább annyi hasznát venném, mint egy klasszikus svájci bicskának. De ha azon a lakatlan szigeten lovak is élnének, akkor praktikussági okokból Kovácsy Béla és Monostori Károly 1892-ben megjelent A ló és tenyésztése című kézikönyvét vinném magammal.

Tudom, sokféle szabadidős tevékenységed, hobbid van. Avasd be az olvasókat ezek színes világába!

Gondolom, az előbbi mondatomból már kiderült, hogy imádom a lovakat. Gyerekkoromtól kezdve rajongok értük. Szerencsére felnőttként is volt majd tíz év az életemben, amikor néhány lipicai tulajdonosa lehettem, és nem mondtam le arról, hogy a közeli jövőben, valahol legyen egy kis parasztházam vagy borházam, egy fél hektárnyi szőlővel, meg két-három lóval a domb aljában…

Engem a természet vonz igazán, a várost és a tömeget nem annyira kedvelem, bár ezt nem nagyon gondolnák rólam, mert tudok alkalmazkodni annak érdekében, hogy jól érezzem magam. Érdekel a tájépítészet és minden, ami ezzel jár. Mire ez az interjú megjelenik, már vélhetően publikus lesz, így nem árulok el titkot, hogy Miskolc Város Önkormányzata létrehozta az Avason a hegygazda intézményét Magyar László barátom személyében.

Én pedig a segítője leszek ingatlanügyekben, civilekkel való kapcsolattartásban és nem utolsósorban az Avason megvalósuló kulturális rendezvények koordinátoraként, ami részben megában foglalja az Avas marketingjét is. Nagy reményekkel nézek e feladat elébe, mert mint korábbiakban is elmondtam, az írást nem célnak, hanem eszköznek tekintem, az emberekkel való bizalmas, jó kapcsolatok kiépítésében.

Vallomásod a „Csak” egy prímszám vagyok című versedben igy hangzik:

„Csak” egy prímszám vagyok,
a körülrajongott, fénylő origótól távol.
…e magából kifordult világból…
nincsenek világmegváltó álmaim.”

Térerő Alapítvány – Kép a képben

Új esztendőt írunk. Mit üzensz az olvasóknak az új évre?

Erre megint csak egy idézettel válaszolnék, ami Az én világom című versemből való:

Egy olyan világban szeretnék élni,
ahol mosollyal ébredő a hétfő,
s ötből, legalább két és félszer
négy, a kétszerkettő. S a reggeli
kávéban nincs lemondó kérdés,
hit és a tehetség ott megbecsült
érték, az utcák mindkét oldalán,
s a foci is jó lesz egyszer. Talán.
Ott, hol a járdákon szembe jőve,
a jószándék emel majd kalapot, s
kukába dobjuk az önző tegnapot.

Olyan világban szeretnék élni, hol
az igazság asztalánál szolgál a jog,
szentenciáitól nem háborog lelkünk,
kérdőjelek helyett végre pontot tettünk.
A jövőnk, smink nélkül is szép lett,
nem egyismeretlenes a megoldóképlet.
Senki sem élhet már kétségek között:
a szomszéd fia Londonból hazaköltözött.
Többé nem lenézett fogalom a hála,
meghívnak egy koldust is az operabálra,
díszvendégünk lesz egy dán királyfi,
s szívünkben az élet örök dilemmája…
A hamis szó békés, ártalmatlan fegyver,
csendkirályt játszik utcagyerekekkel.

„Közös” többszörösünk többé nem megosztó,
az árkok helyét temetik barázdák,
trikolórunk sem lesz vörös posztó,
józan izmusaink a tabulákat rázzák.
Költőink írnak jobb- és balladát is,
mikor a másság is megbecsült érték,
s Duna az Oltnak többé nem rivális.
Az ateista olykor, az Úr elé letérdel,
a hexameter újra elfogadott mérték,
héja, galambokkal malasztot ebédel.
Értjük, ha szólít az angolok beszéde,
nem lesz a vasárnap „voszkreszénye.”
Ahová mosolyogva néz le a Teremtő,
ahol ötből, már legalább háromszor
is négy marad, a konok kétszerkettő!

Hogyan tekintesz a 2022-es év elé? Vannak-e álmaid, ha nem is „világmegváltóak”? Mik a terveid a jövőre nézve?

Régebben voltak álmaim, manapság – már realistaként – inkább terveim vannak. Csak az elvégzett munkában és a korrekt, számító érdek nélküli emberi kapcsolatokban hiszek. No meg abban, hogy egyszer majd végre képesek leszünk arra, hogy objektíven ítéljük meg a saját magunk és mások teljesítményét is. Legyen az gazdasági, közéleti, tudományos vagy akár irodalmi. Mondjuk, ez már tényleg álomkategória…

Azért a legfontosabbakat céljaimat mégis sorba venném:

Várakozással tekintek a 2022-es évre, főleg az előbbiekben már említett, Avassal kapcsolatos új megbízatásom miatt. Ez évben szeretnék végre két kötetet is megjelenteni. Ezekben Miskolchoz, az Avashoz és a személyes privát félmúltamhoz kapcsolódó írások lennének. Az idei Borangolásra szeretnék egy teljes estényi műsort összeállítani saját boros témájú írásokból.

Folytatni szeretnénk a miskolci közéleti személyiségekkel-művészekkel megkezdett „Lokál Kabrióták” című riportsorozatot. Vár ránk egy pünkösdi forgatag és egy lovasfogatos borkóstolás megszervezése is. Ezekre a programokra Miskolc város Avasi horizont CLLD pályázata keretében nyertünk támogatást. Végül, de nem utolsósorban, újdonsült fiatal barátaimmal – akik a Miskolc Utcáin oldalt működtetik -, belekezdtünk egy kéthetente jelentkező közéleti podcast műsorba Miskolci séták címmel. Ez is igen izgalmasnak tűnik.

Az Irodalmi Rádió rendezvényén a tesőmmal

Végezetül, amíg az elmondottak kapcsán nem hallatok magamról, az interjú zárásaként, néhány rövid írásommal köszönném meg a megtisztelő megkeresést:

Józan paraszti ész

Mai napi hír: Egy ötcsillagos luxusszálloda éttermében, kísérleti jelleggel felvették az étlapra a flambírozott józan paraszti észt. Egyelőre csak előjegyzésre. Egy adag (3 dkg): 30.000 EUR.
Azonban jó minőségű alapanyaghoz nagyon nehéz hozzájutni, mert akinek van a birtokában, igyekszik titokban tartani, bár olykor azért néhányan lelepleződnek. Hamisítványból és utánzatból viszont ezertonnaszámnyi túlkínálati piac van.
A józan ész egyébként nagyon nehezen fejlődő fajta, ideális táptalaja általában rögös, és az egyébként terméketlen, inkább a más fajtájú szürkeállományok számára élhetetlen mikrokörnyezetet kedveli. Demokráciákban általában a föld felett, de a sűrű aljnövényzetben bújik meg, diktatúrákban azonban inkább a föld alatt, ezért éppúgy kiképzett kutyákkal kell keresni, mint a szarvasgombát…
A lángész és a józan paraszti ész spontán kereszteződéséből származó egyedek gyakran fogyaszthatatlanok. Ezeket történelmi tapasztalatok alapján a már rendelkezésre álló űrtechnológia segítségével ajánlatos hibernálni, és 50-100-200 év múlva fogyasztani…
A konyhafőnök ajánlásával.
Csak jeligés megrendeléseket veszünk fel.
Név és cím a recepción.

Az én CELEBEM

Nem itt születtem, a grundon hagytak,
nem vagyok erős, ne képzelj nagynak.
Nem vagyok se hős, büszke és bátor,
de ködben is látom erdőt a fától.
Zsebemben kódolt mondatok laknak,
megfejtem egyszer, talán, ha hagynak…

Üzentem haza: tegnap meg újra,
de STOP táblát raktak ki a Tejútra.
Barátom is van – egy fél – úgy látom,
sohasem jártam operabálon.
Remélem egyszer – hétfőn vagy kedden –
megiszunk egy sört legalább ketten.
Mielőtt szólnál: Lehet, hogy görbe.
Van kéznél szemed? Nézz a tükörbe!
Nem gyűrök ráncot a homlokodra,
nem lépek eléd se utánad sorba.
Nem vagyok elit: se kalap se ernyő.
Az én celebem: a NEMECSEK ERNŐ!

Farkasvér (részlet)

Harcosnak fogantál, bár ezt nem tervezted.
Néma csendharcosnak, egy menthetetlen
korban, hol gyenge farkasok születnek,
rozzant nád-tetejű, szörnyű juhakolban.
Nem nőtt rajtad télen vastag racka-bunda,
birka-lelked tűri még, de a torkod farkas,
így az égbe-szólóan, már üvölteni akarna,
bár e letompult idő izzó égi vándoroknak,
falkavadászatra most még nem alkalmas.
Ki harcosnak fogant, harcosként születik,
és az ágyúcsőbe olvasztott harangokat,
akkor félreverik…

Nem ismer senki

Vakvágányok őrülten kattogó zajában,
túlordítja néma lelkemet a pőre csend,
törött árboccal hánykódó öreg vitorlás
haszontalan iránytűje suttogó szavam.
Írni nem tudok, s csak szájról olvasok,
kopott fogaim közt fáradtan sziszeg a
megtört gerincű, igaz szót kolduló idő.
Nem ismer senki e kisbolygóra váró,
letaposott sarkú, püffedt-hasú létben.
Jó anyám előre látta nehéz sorsomat:
így ötven évre titkosította születésem.

Gyermeke vagyok (részlet)

Gyermeke vagyok a kitáruló völgynek:
körbeállnak öreg, évszázados tölgyek.
Gyermeke az eget karcoló hegyeknek,
mik kihívást adnak konok embereknek.

Néma csodálója a végtelen világnak:
ha indigókék égboltjára az angyalok
csillagokat vágnak.
Apró szolgája a megbocsátó Úrnak, még ha
szívéből az irigyek sokszor ki is túrnak.

Kitagadott vándora a szűkülő időnek,
csillagok közt űzött vad, kire fénnyel lőnek.
Játékszere a hangtalan száguldó,
kitáguló térnek: míg üstökösbe
kapaszkodó porszemgondjaim
a Teremtőhöz érnek.

A Montázsmagazin és a magam nevében köszönöm a beszélgetést. Kívánom a jövőbeli terveid megvalósulását.

 

Orosz Margit

A szerző korábbi írása itt olvasható

 

 

Hozzászólások