Édesapám 1947 tavaszán érkezett meg a hadifogságból. Így láttam meg én a napvilágot Csanádban, Battonyán, 1948 nyarán. Szüleim polgári iskolát végeztek. Édesanyánk hármunk nevelése közben vezette a háztartást, Édesapám fényképezést tanult, de már az ötvenes évek elejétől üzemgazdászként dolgozott különböző mezőgazdasági üzemekben. A hatvanas évek elején le is érettségizett. A meghatározó számomra mégis a lenolajkence illata és a levegőben vibráló késztetés volt, ami a festőállvány elé álló Apámat körüllengte. A festés iránti vonzalom nem volt egyedi a családban. Négy bátyja is festett, s hogy a „művészgéneket” nagyanyám rejtegeti, azt akkor tudtam meg, mikor kiskamaszként véletlenül ráleltem levelezőlap nagyságú akvarelljeire.

„Véletlenül így sikeredtek”, — mondta mentegetőzve. Abban az időben furcsán néztek volna errefelé az emberek, ha kiderül, hogy túl a nyolcvanon időnként tájképeket fest. Az alkotás iránti késztetés édes-gyötrő kínját, az alkotás örömét így hamar megéreztem, de ma is azt vallom: minden emberben él a vágy, hogy túl a hétköznapi beszéden, egy emelkedettebb formában is kifejezze érzéseit, gondolatait, s minden emberben rejtőzik valami különleges adottság, valami, amiben ő igazán jó. Legfeljebb egész életében rejtve marad, de ott van. Én eszmélésemmel egy időben kezdtem keresni a saját utam. Gyakran futottam ébren is különböző álmok és ábrándok után, agyaltam világmegváltó ötleteken.

Így azután nem csoda, hogy már egészen fiatalon elnyertem a „család holdkórosa” megtisztelő címet. Voltak otthon könyveink, lámpaoltás után együtt hallgattuk a rádiót, s az olvasott, a hallott gondolatok a rádió varázsszemének vibráló zöld fényében messzire lendítették fantáziámat. Minket, már az általános iskola alsó tagozatában a Kodály-módszer szerint tanított énekelni Piroska néni, és a fillérekért megvásárolható kottás dalos füzetekből sok népdalt tanultunk esténként az utcai lámpa fényénél. A népdalok és népmesék világa nagy hatással volt rám. Szinte mindenből megpróbáltam zenét kicsalni, ami csak a kezem ügyébe akadt. Furulyázni és szájharmonikázni magam tanultam, a zongorával és a nyakam körül tekergő helikonnal a helyi zeneiskolában ismerkedtem, gitározni együtt tanultam azokkal zenészekkel, akiket velem együtt megfertőzött a „Beatles-kór”. Egy, a hatvanas éveinkhez közeli időben szervezett baráti találkozón juttatta eszembe egyik barátom, hogy az első dalt, szövegestől, dallamostól tizenegy évesen írtam. Ő el is tudta énekelni.

Milyen polgári foglalkozást választottál?

Szegeden szereztem biológia-földrajz szakos tanári diplomát, s ezt követően éppen egy tucat éven át tanítottam itt a gyerekeket, míg azután a sors egy furcsa bukfencre kényszerített, melyből kikecmeregvén a község vezetőjének székében találtam magam. Azután teltek múltak az évek, a községből város lett, belőlem pedig polgármester. Összesen huszonhárom éven át szolgáltam azokat az embereket, akik közé születtem, akik mellett felnőttem, s akiktől megtanulhattam, akikkel együtt megtapasztaltam mindazt, ami az élet dolgainak elviseléséhez, no és persze az íráshoz szükségeltetik. A 2006. évi választáson már nem indultam. Most nyugállományban próbálom pótolni mindazt, amit korábban – egyéb fontos teendők miatt – elmulasztottam. 

Mikor írtad legelső versedet? Mikor jöttél rá arra, hogy ezek már nem versikék, hanem igen komoly, lélekből kipattanó költemények? Volt-e segítőd, kritikusod, biztatód az életed során?

A főiskolás évek alatt Kerti Károly György festő-restaurátor és „haiku mester” barátommal zenéltem, s az első verseim valójában dalszövegek voltak. Ilyeneket a hetvenes évek végéig gyakran írtam (időnként még ma is írok), de köztük fel-felbukkantak olyanok is, amelyek már dallam nélkül, versként is megálltak a lábukon. Ezek persze mind fiókba kerültek. Kisprózával jóval később próbálkoztam, néhány meg is jelent, többnyire valamilyen helyi kiadványban. Az évek alatt a település, az a Battonya, ahol születtem s ahol úgyszólván az egész eddigi életem leéltem, nagyot változott. Míg gyerekkoromban több mint tizenhárom ezren éltünk itt, ma talán úgy ötezer ötszázan lehetünk. A mennyiről sokat, a milyenről szinte alig beszéltünk. Első kisregényemben azt írtam meg, hogy milyen emberek között váltam én olyanná, amilyen vagyok. A címe „Végig a Nagyutcán”.

A fő utca

S mert a feleségem sokat mondogatta, léteznek a neten olyan portálok, ahová bárki felteheti az írásait, s ott olvasott már az enyémnél rosszabbakat is, hát ez már nem maradt a fiókban. Értelemszerűen ő volt az első kritikusom, a fogadtatás pedig meglepett és arra ösztönzött, hogy folytassam az írást. A kisregényt novellák, majd versek követték, sikeresen szerepeltem néhány pályázaton is. A Héttorony Irodalmi Magazin csak lektorált és megfelelő színvonalúnak ítélt írásokat közölt, s igazából alkotóműhelyként funkcionált, így a fejlődésemhez nagyban hozzájárult a tény, hogy ott tag lehettem, tag vagyok ma is. Sokat jelentett számomra az a biztatás és kritika is, amit az „Artpresszó” című portálon dolgozó alkotótársaimtól kaptam.  

Hol jelentek meg első írásaid? Hol olvashatjuk őket manapság? Tagja vagy-e valamelyik online irodalmi csoportnak?

Első írásaim a „Virtus”-ban jelentek meg, ez az internetes magazin ma már nem létezik. A Héttorony irodalmi magazinban és az Artpresszóban ma is elérhetőek az írásaim. Nyomtatásban két regényem jelent meg:
–    Az én mesém (2011)
–    Nefelejcs klub (2012)
Madaraskönyv című, novellákat és verseket tartalmazó kötetem előkészítés alatt áll. Remélhetőleg jövőre kézbe vehető lesz. A Facebook-on létrehoztam egy saját oldalt (Takács Dezső oldala) legújabb verseim itt olvashatóak. Megzenésített verseimet én énekelem s én játszom fel a rögzítő programra akusztikusan, valamennyi hangszer szólamát is. A video klipeket is én követem el!

Hogyan fogadta a családod és a városod, hogy te tollforgató vagy, hiszen, bizonyára itt mindenki ismeri e
gymást?

A család tudott erről a tevékenységemről, s mint már írtam, az ösztönzés, hogy kapjon ez nyilvánosságot, a családból jött. Sokaknak mondtam az évek során, hogy ha majd levethetem a terheket, s letisztulnak bennem az érzések, írni fogok. Munkámból adódóan gyakran mondhattam beszédeket sok ember előtt, s igyekeztem ezeket az értékes közlési alkalmakat jól kihasználni. Sokan jöttek el egy-egy ünnepségre csak azért, hogy meghallgassák, mit mondok, hogyan beszélek. Ezzel kapcsolatban két eset ragadt meg bennem. Egyszer egy rendezvény megnyitását követően egy irodalomtörténész azt mondta, hogy beszédem irodalmi értékeket mutatott. Egy terjedelmes rádióbeszélgetés után pedig levelet kaptam egy idős dunántúli embertől, aki arról írt, hogy milyen szépen beszélem a nyelvünket. Első könyvem nagyon szerették itt. Mi is így éltünk, ezek velem is megtörténtek itt… – mondták. A könyvbemutatókat itt szerveztük. Megtelt a Városi Könyvtár.

Mesélj kicsit a könyveidről!

„Az én mesém” című kötetben három egymással összefüggő kisregényem kapott helyet. A szereplők mind a háromban felbukkannak. Életrajzi ihletésűek, megszületésem előtti időkből indítok, mikor apám a fronton és a hadifogságban álmodozott rólunk, s eljutunk kiskamasz koromig. Arra próbálok fényt deríteni, hogy az ember személyiségfejlődését mennyire határozza meg az a környezet, amibe beleszületik, s ezáltal mennyire determinált, hogy mivé válik.

A „Nefelejcs klub” című regényt sokan hiánypótlónak címkézik, hiszen talán nem született még regény arról, mivé váltunk mi emberek a rendszerváltozás hatására, milyen lett a vidéki Magyarország, élhető-e, s ha igen, hogyan. Mindez egy, a tartós munkanélküliek számára működtetett klub életét követvén, s ezen belül – időnként egy párhuzamosan futó álomvilágba menekülő – két ember egymásra találásának történetét meglesve kerül bemutatásra. Keserű téma, olvasmányosan, olykor diszkrét humorral tálalva.

Irodalmi munkásságodért kaptál-e valamilyen elismerést, méltatást?

Nem, de jó érzés, ha az olvasók arra biztatnak, hogy írjak még.

Meséld el nekünk, hogyan találtál ránk!

A Héttoronyban egy hozzászólásban utalt valaki a MontázsMagazinra, és arról is beszélt, hogy szeretnétek támogatni a magánkiadásban megjelent könyvek terjesztését.
Egy nehéz ügyet támogattok, hiszen alig ismerten, kiadó nélkül, szinte lehetetlen eljutni az olvasókhoz. A pénzgondokkal küzdő kiadók nem kapkodnak utánunk, mi pedig kiadói-terjesztői segítség nélkül csak nehezen, olykor egyáltalán nem kapjuk vissza a kiadásba fektetett pénzünket. Szomorú, hogy ezeket a sorokat Kner Izidor és Tevan Andor szűkebb hazájában vagyok kénytelen leírni.

Kedves Dezső, mondd el nekünk, milyen céljaid, vágyaid vannak még az életedben?

Fiatalabb koromban aktív zenész voltam, s a környék kultúrházainak színpadán néhány száz embernek énekeltem a dalainkat. Most is csak néhány száz, – tekintettel az internetes lehetőségekre néhány ezer – embernek tudok örömet szerezni, hiszen magánkiadásban nagy példányszámra nem vállalkozhatunk. Azt remélem, hogy amíg van mondanivalóm, s amíg a családomnak és az olvasóimnak az írásaimmal örömet tudok szerezni, írhatok, s mindig lesznek, akik segítenek ebben a tevékenységben.

A magam és a szerkesztőségünk nevében kívánok neked erőt, egészséget! Írjál még nagyon sok szép verset a magad és természetesen az olvasóid örömére. Hiszen bizonyára tudod, hogy csak addig a tiéd a vers, míg megszületik. Utána, ha igazán „életképes”, szárnyra kap és bejárja az egész világot! Isten adja meg neked is ezt az örömet!

Ágrólszakadt

Abban az évben szokatlanul korán jött a tél.
Ha kedve épp úgy hozta, már a Mikulás is szánra pakolhatta zsákjait, de az a hó még rózsasziromnyi nagyságú nedves pelyhekben hullott, feltapadt a ciprusok, tuják örökzöld lombjára, súlyával összekócolta a jólfésült frizurákat majd elolvadt. Így hamar visszaállt az eredeti kép. Aztán fagyos napok következtek, s egy délután már szúrós, apró szemű havat kavart a hideg szél, itt-ott tekintélyes halmok épültek belőle, míg más helyeken paplan nélkül maradt az avas fű.

A faluszéli kerítetlen portán kitárulkozó költői rendetlenséget is fehér lepedővel takarta el a szemérmes szél. Csak a ház árulkodott az errefelé minduntalan kiütköző nyomorúságról. Jobb időkben fehérre meszelt tapasztását még a nagy jéggel száguldó augusztusi vihar verte le. A ki-kibomló cseréphéjazat alatt vályogból falazott kémény megrogyott, hajdani felső részének téglái szanaszét hevertek a fal tövénél. Ha a kiskonyha ütött kopott tűzhelyében meggyújtották a még nedves akácgallyakat, meg a mezőn összeszedegetett fosztatlan kukoricacsöveket, úgy tűnt, hogy a fojtogató füst egyenesen a sarazott födém réseiből tör elő. A tűzoltókat azért eddig még senki sem riasztotta. A környező telkek üresen ásítoznak, a rogyadozó ház lakóin kívül nemigen jár arra senki.

A reggelig sápadtra fázott arcú nyolcéves forma lány úgy kétháznyira lemaradva követte anyját. Az a műszakját mindig korán kezdő kukásautó keréknyomában bandukolt. Mintha lassított futópadon mozogna. Nyújtott lépései néha kizökkentek a ritmusból, szögletes mozgása csak akkor vett lágyabb ívet, mikor vékony, feslett edzőcipője megcsúszott a keréknyom fényesre csiszolódott haván. Ilyenkor imbolygott egy picit, szája sarkában füstölgő cigarettája köröket rajzolt a feje fölé, de kezét még egyensúlya visszanyerése érdekében sem húzta ki bizonytalan színű kabátja mély zsebéből.

A csapzott, gubancos szőrű kutya már kissé közelebb zárkózva alkotta a laza sor harmadik tagját. Bár a szólások általában alapos népi megfigyelésen nyugvó bölcsesség szüleményei, az, mely szerint télre minden kutya meghízik, rá vonatkozva nem tűnt igaznak.

A verébtől jószerével csak hegyes bóbitája miatt különböző pipiske néhány lépéssel távolabb, a keresztúton álldogált. Éles szemével ugyan észrevette a kutya szőrébe ragadt árpaszemet, de mert túl nagy volt közöttük a távolság, s az estleges akciónak egyébként is megvolt a maga kockázata, nem mozdult. Megvárta, míg a menet elhalad előtte, aztán foly
tatta, amit miattuk egy rövid időre nemrég megszakított. Sirdogálva szaladgált fel s alá. No, őkelme ebben is különbözik a verebektől. Azok ugyanis szökdécselnek.
A kislány vékonyka, piros kabátjának hajtókája fölött fehéren virított meztelen nyaka. Alatta sárga póló fordult keresztbe, lejjebb egy zöld pulóver kötött szemei virítottak. Ő is a kabát zsebébe mélyesztette kezét, fakó-szőke, napokkal korábban font copfjai lépéseit követvén jobbra-balra csapódtak. A szél most már hóteher nélkül szaladgált a házak között, az adventi várakozásba dermedt tájnak rideg ragyogást kölcsönzött a délelőtti Nap.

A kocsmában kellemes, sörszagú meleg fogadta őket. Az asszony felhörpintette az elé rakott kávét, s már ment is hátra a takarítóeszközökért. A kislány lassan szopogatta el a két deci kólát, aztán fogta a pultostól kapott tegnapi kakaós csigát, s kiment az utcán rekedt kutyához. Szájában lassan forgott a falat. Eltelt az émelyítő itallal, így reggelije nagy részét darabokba tördelve a kutya felé kezdte dobálni. Az fel-felugorva ügyesen kapkodta az ajándékot. Mire földet ért, rendszerint már el is nyelte a zsákmányát. Teljesen belefeledkezett a műveletbe. Valósággal elbűvölte az ágrólszakadtsága ellenére élénk jószág mutatványa. Össze is rezzent, mikor anyja belülről ráverte a kocsmaablakot.
–    Hányszor mondjam még, Mercédesz, hogy ne etesd azt a rusnya dögöt? Már így is teljesen ránk akaszkodott.
A lány az utolsónak maradt ételdarabkát a szájába tömve visszament a melegre. Kapott egy újabb pohár kólát, az mellett üldögélt, néha, csak úgy böffentett egy-egy aprót, lábával folyamatosan harangozott a levegőben.

A nő, miután a takarítással végzett, a pultot támasztva hallgatta a faluszéli Sanghajt uraló Cseppes zavaros meséjét. Az kéretlenül, az őszi kukoricaszedegetés rejtelmeibe avatta be, s bár az előadó szavahihetőségét illetően nem voltak kétségei, nyilvánvalóvá vált számára, hogy az ütött-kopott Ladája és szárnysegédei jóvoltából nála eredményesebben zárta ezt az évadot. A második szilvapálinka-narancslé kombináció után el is ment vele hátra az udvarba, a sörös rekeszek mögé. Mikor kiléptek, rágyújtott, s még végig sem szívta, Cseppes már végzett is. A barna papírpénzt visszamenetben a zsebébe süllyesztette és már jöhetett is a harmadik szilva. Az már csak úgy. Kísérő nélkül.

Később meghozták a friss péksüteményeket. A kislány két ajándék kiflijének java most is a kutyáé lett. Anyja a szilvák után már nem tudott rá figyelni. A következő kóla kicsit nehezen ment le a torkán, könnybe lábadt a szeme.
A nő délután még egyszer kiment rágyújtani a hátsó udvarba. Most a kábelgyűjtő körútról megtérő Csoki lett a kísérője. Azután megint feltörölte a követ. Hazafelé menet krumpliért és zsírért betértek a vegyesboltba. Hagymából és a fűszerekből még maradt tegnapról egy paprikás krumplira való. A bolt elé kitett kartonokkal táplált tűzön meg is főzi.

A pipiske még most is ott szaladgált a keresztútnál. Mikor a kutya elhaladt előtte, a fáról lesodort a szél egy összefagyott hótömböt. Az ijedten hátrált néhány lépést, aztán leült a hóra. A madár most nem tétovázott. Odafutott, kikapta a gubancok között lapuló árpát, és huss, már repült is az útszéli kökénybokor felé.
Az Új Barázda Rt tanyaközpontja mögött épp akkor áldozott le a Nap. Délután négy óra lehetett.

Egy ég alatt

Szikes, fehér folt a sárban.
Zöldül a pocsolya, nyár van.
Harangszó csendül, 
áhítat ballag utána,
repce virága nézi magát,
fésüli felhő haját,
billeg a szélben.
Maradni kéne, örökre,
így, észrevétlen.
A láthatár befogad.
Fehér folt, a repce,
s te, magad.

Vakablak

Képek.
Magamról, magamnak.
Spalettás vakablak
polcán cserépedények.
Lábujjhegyen jár
a nyárvégi délután,
óvatos madár az elme,
önmagában lépked körbe,
válogat, nem dalol.
Alszol.
Leng a léha hintaszék.
Jó emlék, rossz emlék.
Rossz emlék, jó emlék.

Drótszamár

Arcomba mart
a tolvaj idő, aztán
futott, nevetett.
Míg langyos véremből
lassan felemeltek,
az ősz sírt felettem
gyümölcse-verten,
az arany nyár odalett.
Nem volt tenyeremben.
Tudok járni, hagyjatok! –
mondtam zavartan,
mert pár perc hiányzott.
Próbáltam visszatenni
a kerékpárláncot.
Látom, az Úr
lepillant, legyint.
Na, vén bolond.
Jössz eggyel megint.

Ezt még elmondom

Mostanában jól
megnézek mindent.
Mint aki készül valahová.
Csodás, de egyszerű dolgokat.
Mintha ott sivár vidék lenne,
és szükségem lehet majd
ilyen emlékekre.
Jó érzés.
Az ember ül, néz, bólogat.
Tükörnek ajánlja magát,
hogy lássa az ég az eget,
a kő a követ, a fa a fát.
Egy a lényeg,
cifrázni nem szabad.
Ha hullámot vet a lélek,
vagy eltorzítod arcodat.
hamis kép jön vissza.
S még egy:
Ha felvállaltad,
légy tiszta, nyílt, fényes.
Ami fontos, az leleményes.
Utat talál.

Nagy L. Éva

Szerkesztette: Weninger Endréné

2013. november 16.

Hozzászólások