Kedves Imre, kérlek, mesélj a szülővárosodról, Orosházáról és a gyerekkorodról!

Itt, ebben a városban születtem 1936-ben. Itt tanultam a betűvetést, az olvasást. Itt gyerekeskedtem egészen 1950-ig. Az orosházi élmények a gyerekkorról, a háborúról szólnak. Ez a tizennégy év egy eléggé kiegyensúlyozott év volt függetlenül attól, hogy a háború időszakát is átéltük. Most úgy érzem, hogy a szüleim – öcsémnek és nekem – egy olyan védőhálót készítettek, amely minden rossz hatástól megvédett. Gyerek voltam és az ezzel kapcsolatos élményeket éltem át. Ma mindez úgy tűnik számomra, mint egy mese, amely jól végződött. Magyarbánhegyesen való négy évem ellenben igen mozgalmas volt. Egy olyan úttörőcsapatban értek élmények, melyek 1950-54 között egy cserkészcsapat szabályai szerint működött. Úttörőcsapatnak volt álcázva, de erre nem jött rá senki, még a helyi ÁVH sem.

Mikor érezted azt, hogy a betűk verssé formálódnak benned?

Először nem is a betű, inkább a kép fogott meg! Ez furcsa így, de a valóság ez! Tizenhét éves koromban találkoztam Magyarbánhegyesen egy katolikus plébánossal. Neki volt egy 2×8-as filmfelvevő gépe. Csinált kisfilmeket, ezeknek többsége vallási indíttatású történet volt. Segédkeztem, szerettem a filmeket, moziba járó voltam. Ekkor már írtam filmtörténeteket, melyek olyan „novella palánták”-nak számítottak. Ez a találkozás nagyban meghatározta a filmmel való kapcsolatomat. Látta lelkesedésemet, és mikor elköltöztünk innen, nekem adta a filmfelvevő gépét. Innentől kezdve bújtam a mozival, filmmel kapcsolatos szakkönyveket. Mindent tudtam a filmről. Az elhatározás megszületett: filmrendező akarok lenni!

Először 1956 szeptemberében jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Mind a három rosta vizsgán túljutottam, bent voltam a legjobb tizenöt jelölt között. Az osztályt 8 fővel indították. Nem jutottam be. Közben a 8 mm-es felvevővel forgattam egy kisfilmet. „Külváros” volt a címe és a IX. Amatőr Filmfesztiválon elismerő oklevelet kaptam. A felvételit még kétszer ismételtem meg, 1961-ben és 1963-ban. Mindig elértem a végére, de a bejutás nem sikerült. Ez idő tájt ismerkedtem meg Zimre Péter íróval, aki a kudarcok közül az irodalom felé terelt. Aztán írni kezdtem, kisebb-nagyobb megszakításokkal és sikerekkel.

Milyen polgári foglalkozásod van?

Voltam: segédmunkás, művezető (Bp), termelési programozó (HAGY – Vác), tanácsi tisztviselő (Rétság Járási Hivatal, Bicske Városi Tanács), újságíró (Pest Megyei Hírlap 1967, több éven keresztül NÓGRÁD, majd a Fejér Megyei Hírlap külső munkatársa), dékáni hivatalvezető (NyM Egyetem Sopron – GEO Informatikai Főiskola, Székesfehérvár, 1980-2002-ig. Végzettségem igazgatásszervező (Államigazgatási Főiskola – 1982).

Hogyan kerültél Vácra?

Az utak nem mindig egyenesek, még ha időnként annak tűnnek is. Már gyermekkoromtól vándoroltam, mert apám vasutas volt (pályamester), és mindig újabb helyekre vezényelték. Így Orosháza után következett Magyarbánhegyes, Bácsalmás, Baja (gimnáziumi évek), Verpelét (tényleges katonai szolgálat), Dévaványa. Innentől kezdve a saját utamat jártam, melynek állomásai: Budapest, Nőtincs, Rétság, Bicske, Székesfehérvár és végül Vác. Ez utóbbi helyen leltem családomra és végleges nyugdíjba vonulásomtól itt lakunk e dunakanyari városban. A sok hely sok emberrel való találkozást hozott létre, megszámlálhatatlan élménnyel együtt.

Milyen kötödésed van a Palócföldhöz?

Az 1960-70-es években Nógrád megyében laktam. Első novellámat a Palócföld folyóirat közölte, majd később Zimre Péter író ebben a folyóiratban mutatott be. Ez volt az első bemutatkozás. Majd az ottani NÓGRÁD című napilap „Visszatérő utazás” című kisregényemet 36 folytatásos részben közölte. Tehát írói „arculatom” itt kezdett formát ölteni. Munkásságomat 1976-ban „Madách Imre Alkotói Díj”-jal ismerték el. (Itt említeném meg, hogy 2010-ben a KLÁRIS Irodalmi-folyóirat NIVÓDÍJ I. fokozatában részesített. 2011-ben pedig a Krúdy Irodalmi Kör Krúdy Emlékérmet adományozott.)

Honnan töltekezel? Megélt eseményeket öntesz formába, vagy hőseid a képzelet szülöttei?

Regényírással a kezdetekben kacérkodtam, de nagy és alapos munkának tartom. Második kötetem kisregény („Késsel a kézben” és még egy „A visszatérő utazás”) amely folytatásokban látott napvilágot. Igazi műfajomnak a novellaírást tartom. Feltették nekem egyszer azt a kérdést írásaim alapján: – Miért kedvelem a magányos „hősöket”? A magányos hősökről szól maga az élet. Mindenkinek meg kell vívnia a harcot önmagával, a környezetével, a társadalommal. Írói jövőkép? Ha egy festőt vagy egy szobrászt megkérdeznének, mit szeretne tenni? A válasz bizonyára az lenne: Szeretnék festeni, formázni, faragni. Egy író azért író, hogy írjon. Méghozzá tehetsége szerint olyan műveket, melyek az olvasó számára (azon kívül, hogy érdekes, izgalmas, romantikus, megható vagy éppen szomorú) olyan tanulsággal szolgáljon, hogy abból a saját sorsának alakításához egy picit használjon belőle. Ha ez sikerül, akkor már megérte a vesződést. Ez utóbbi pedig válasz Szilvási Lajos szavaira, az idézetre. Mivel sokfelé jártam és sok emberrel találkoztam, így történeteim hősei itt élnek velünk. Csak az ő történetüket „átpréseltem” a saját írói fantáziámon.

Tudom, hogy több újság is közölte írásaidat.

A megmérettetés mindig fontos volt számomra. Számos irodalmi pályázaton voltam díjazott. Időrendben: Napjaink (1969), Palócföld (1972) „Hajnali buszok utasai” című riportkötetem kéziratát Salgótarjánban díjazták, Képes Újság (1985), Tollinga (2008, 2009, 2010), „Dunánál 2008” novellapályázat Budapest, különdíj, Cédrus Művészeti Alapítvány Irodalmi Pályázat (2008, 2009, 2010), a nyertes novellákat közölte a Napút folyóirat. Jókai-díj, irodalmi pályázat Rév-Komárom (2010). Írásaimat – főleg novellákat – közölte: Palócföld, NÓGRÁD, Pest Megyei Hírlap, Békés Megyei Népújság, Fejér Megyei Hírlap, Fehérvári Hét,
Fejér Megyei Kurír, Dunántúli Új Hírek, Boldog Élet, Romano Nyevipe, Heti Magyarország, Külváros, A hónap, Kelet Népe, Magyar Jövő, KLÁRIS, Napsziget, Napút, Kaláka Szépirodalmi Folyóirat, Börzsönyi Helikon, Magyar Irodalmi Lap, Holnap Magazin. Ezen kívül írásaim szerepeltek 36 kiadott antológiában.

Úgy hallottam, hogy a Krúdy Kör nagyra becsült tagja vagy. Honnan az ismeretségetek?

A Krúdy Irodalmi Körrel a kapcsolatom kiegyensúlyozott. A megalakulást követő években kerültem oda. Köves István költő és szerkesztő barátom ajánlotta ezt a lehetőséget 1985 körül. Ugyanis ebben az időben Székesfehérváron laktam és dolgoztam. Ott még akkoriban ilyen lehetőség nem volt, tehát feljártam Pestre a körbe. Tudni kell, hogy egy alkotó embernek okvetlenül szüksége van egy közösséghez kötődéshez. A Krúdy Kör ezt a kötödést – elnöke és titkára odaadó helytállása révén – maradéktalanul kielégíti. Később a munkám miatt meg a távolság és az utazással járó fáradalmak miatt a kapcsolat megszakadt. Majd 2002-ben újra felelevenítettem a kapcsolatot a Krúdy Irodalmi Körrel. A folytatás olyan volt, mintha nem is lettem volna távol egy percre sem.

Hogyan kerültél kapcsolatba az általam nagyra becsült Magyar Jövő irodalmi folyóirattal?

Barcs János író barátom ajánlott be a szerkesztőknek. Eddig itt csak pár rövidebb novellám jelent meg, de nyitott vagyok a további kapcsolatokra.

Hány könyved látott napvilágot eddig, és van-e készülőben újabb?

Önálló köteteim: „Mellékvágány” (novellák), Nemzeti Kulturális Alap Irodalmi és Könyv Szakmai Kollégium támogatásával (1995),  „Késsel a kézben” (kisregény), 2002. Újabb termésben is bővelkedem szerencsére, de a szüret késik. Ugyanis novella terén annyi van, hogy három kötetre is elegendő lenne. Némi megnyugvás számomra, hogy ezen írások többsége az internetes portálokon jelenleg is olvashatók. Riportjaim száma ötven körüli. Ebben szerencsém van, mert egyenként nyomtatásban megjelennek a KLÁRIS Irodalmi-kulturális folyóiratban. Györgypál Katalin főszerkesztő önálló rovatot biztosít riportjaimnak. Két könyvet is megtöltenének, csak a kiadók hiányoznak és az anyagi források, a szponzorok, a támogatók.

Kedves Imre, kívánok neked jó egészséget és további alkotó kedvet! Remélem, minél többet olvashatjuk írásaidat ebben a felgyorsult világban.

Nagy L. Éva

Kő-Szabó Imre: A csavargó két kutya

A Duna menti kisvárosban az utcán él két kutya. Az egyik olyan félfarkas keverék, eléggé nagy növésű. A barátja egy barna kis tacskó. Mindig együtt mennek valahová, nem tudni, hogy hová, együtt kóborolnak. Nem sietnek, szépen komótosan mennek. A félfarkas – ő a férfi – megy elől, olyan lusta, andalgó járással, majd a kis barna tacskó – a hölgy – követi apró lábaival. Nyelvük kilóg, egyenletesen lihegnek, így hűsítik magukat ebben a májusi melegben. Időközönként, szabálytalan távolságokban megpihennek. Ilyenkor lefekszenek a járdára, nem törődve azzal, hogy ott emberek járnak. Vagy egy park füves részében heverednek le.

Néha találkoznak más kutyákkal is, szaglászva ismerkednek. A tacskó szerényen visszahúzódik és türelmesen vár, ha a félfarkasnak esetleg alkalmi szerelmi kalandja akad. Többször láttam őket a benzinkútnál. Körbejárják az autókat, szaglásznak, mintha stoppolni akarnának. Nézelődnek, megbámulják az autósokat, nem szólnak, nem ugatnak kutyanyelvükön, szótlanok, inkább kíváncsiak. Nem akarnak utazni sehová, ez abból tűnik ki, hogy a szaglászás után egy-két autó kerekét a félfarkas a vizeletével megkereszteli, mintha jelet tenne rá, aztán odébbállnak.

Járják a várost így kettesben. Neves utcákon mennek, úgy tűnik, ismerik a járást, mert nem tévednek el sohasem. Talán még idegenvezetést is vállalhatnának. A múltkor a benzinkúttól legalább két kilométerre találkoztam velük. Épp egy hentesüzlet bejárata előtt „parkíroztak” a járdán, mintha tudnák, lepottyan onnan valami jó falat, egy kis cobák.

A két kutya olyan együtt, mint két hajléktalan, akik őgyelegnek a városban, hogy teljen az idő. Ugyan nem kéregetnek, nem szemtelenek, csak úgy nézelődnek kutya szemükkel, sétálnak ketten együtt. Lehet, hogy filozofálnak séta közben az idegesen, kapkodva futó emberekről. Nem tűnnek kivert kutyáknak, mert nem csapzottak, sőt néha tisztának is látszanak. Csak szeretnek csavarogni, jönni, menni. Élik kutyaéletüket, lehet, hogy boldogan…

2013. június 2.

Hozzászólások