Aztán fokozatosan benépesül a színpad, ahány megjelenés, annyi jól bemutatott figura – frappáns mozdulatok, néhány jellemző szó. Hamarosan kibontakoznak szemünk láttára a karakterek, mindegyik egy egyéniség. Egy a közös bennük, a zene szeretete. Mert mindegyik muzsikus. Rézfúvós. Mindenki hozza a hangszerét is. Nagyon profi módon bánnak velük, még meg is szólaltatják! Elámulunk. Cseke Péter átképezte a színészeit zenészekké? Azt már tudjuk, hogy Kecskeméten tánctagozat indul, de hogy zenészképzés is folyik a színház berkein belül? Mindenesetre szép eredményt értek el a művészek, hiszen a karmesteri pálca mozdulatára belefújnak a hangszerükbe, és bizony zene jön ki belőle. Tehát a darab főszereplője egy zenekar.

A zenekar, mint egy közösség. Tagjai hús-vér emberek, a saját problémájukkal küszködnek, vagy talán attól menekülnek a közös zenélésbe. Nem számít a zene minősége, csak hogy együtt legyenek. Együtt zenéljenek. Hogy összetartozzanak. Mert jó együtt lenni és zenélni. A karnagy, Dunai Tamás jól összefogja a „zenekart”, humánusan közelíti meg a tagok problémáit, hiszen a legtöbbjükkel már évtizedek óta együtt muzsikál. Jól elvannak egymással.

A társulatnak ebbe a langyos, megszokott hangulatú együtt zenélésébe csöppen bele egy idegen zenész (Kőszegi Ákos), aki nagyra törő terveivel pillanatok alatt átveszi az irányítást és a karmesteri pálcát, és látszólag maga mellé állítja valamennyi zenészt: egyesek lelkesen, mások beletörődve fogadják el a fellépések tervét, a szponzorok segítségét, a minőségi munkára való törekvést.

A leginkább egy fiatal srác, Keith (Orth Péter) csodálja az új karnagyot. Azt reméli, végre valaki észreveszi az ő tehetséges játékát is, és dicséretet kap érte. A színész kiválóan alakítja a figurát mozdulataival, néma arcjátékával is. Szinte bálványozza és mindent megtesz a karmesternek, és későn veszi észre, hogy ő is csak egy csavar a gépezetben, a lojalitásáért nem várhat kivételezést.

A harmónia eléréséért vívott harc a darabban kétféle módon és irányban zajlik: a zenei harmónia megszületőben, egyre szebb muzsikát hallhatunk a „színész-zenekar” tolmácsolásában, de vajon az emberi kapcsolatok harmóniája, a barátság, az összetartozás, a bizalom és a bensőségesség megmarad-e? Meddig bírja a társulat az idegen, kőkemény, céltudatos, csak a teljesítményre koncentráló, szinte zsarnokoskodó és önkényeskedő új karnagy munkastílusát és döntéseit elfogadni?

Ezek olyan kérdések, amelyekkel minden közösség előbb-utóbb szembekerül. Vezető és beosztottak közötti ellentét, generációs problémák, az ambiciózus fiatalember harca a sikerért, szolidaritás a barátainkkal vagy a saját előmenetelünk fontosabb-e … A darab végére a feszültség sűrűsödik, míg végül egy csattanós befejezésben oldódik föl a megoldás, amely addigra már minden nézőben megfogalmazódik.

S fény derül arra is, hogy miként tudta Cseke Péter a nyári szünetben profi rézfúvóssá átnevelni a stábot: a már említett Kőszegi Ákoson, Dunai Tamáson és Orth Péteren kívül Sára Bernadettet, Kiss Zoltánt, Danyi Juditot, Pál Attilát, Hegedűs Zoltánt, Kiss Jenőt, Fazakas Gézát, Decsi Editet, Ferencz Bálintot, Dobó Enikőt, Porogi Ádámot és Farkas Ádámot.

A színészek mindezt jól viselték, s a sokadszori előadás után majd bizonyára jobban és önfeledtebben érzik magukat a bőrükben. S a feszültség nem bennük, hanem a színpadon ölt majd testet.

Az angol színdarabot Magyarországon a THEATRUM-MUNDI Színházi és Irodalmi Ügynökség képviseli.

Fotók: a kecskeméti Katona József Színház honlapjáról

Weninger Endréné

2013. november 15.

Hozzászólások