Fecske Csaba: „Verseket úgy kell olvasni, mint mézet enni: kiskanállal, nehogy versmérgezést kapjunk.” Fecske Csabával, a Miskolcon élő országosan ismert és elismert József Attila-díjas költővel beszélgetek az indulás éveiről, a több mint negyvenéves pályájáról,a 2018-ban megjelent új kötetéről, amely elé a Kiűzetés címet illesztette a szerző.

Az idén 70 éves költőnek új verseskötete látott napvilágot, amelyben eddigi legjobb írásait válogatta össze. A csokorba kötött művekből kimaradtak a gyermekversek, pedig ezek védjegyei a költőnek. A kötet címe – Kiűzetés – nem sugall vidám hangulatot. Jól érzem? Mivel magyarázható ez? Honnan űzettél ki?

Öregedvén, sőt már öregen, természetesen a gyerekkor, az ifjúság édenéből, ahonnét előbb-utóbb mindnyájan kiűzetünk, és meglehetősen nagy drámaként élünk meg. Ennek a veszteségnek a megélése szülte verseim zömét. És végül kiűzetik az ember az életből is.

A kötet ajánlója arra is utal, hogy lélekben gazdagodunk, ha elolvassuk ezeket a műveket. Különösképpen igaz ez, amikor egyfajta számvetésnek, összegzésnek szánjuk a verseket, hiszen gazdag élettapasztalatot, sokszínű üzenetet kötnek egy csokorba.

Mégis, hogyan kell értelmeznünk a Kiűzetés bemutatóján elhangzott szavaidat, miszerint: „A verseket úgy kell olvasni, mint mézet enni: kiskanállal, nehogy versmérgezést kapjunk.” Szóval, hogyan is közelítsünk a versekhez? Hogyan olvassuk azokat?

Ízlelgetve, mintha mézet nyalogatnánk. Én úgy olvasok verseskötetet, apránként, hol az elején, hol a végén, hol pedig a közepén lapozva bele. Van úgy, hogy a végéről kezdve haladok az elejére. Vannak kötetek, amelyek már előre kinyílnak ugyanott, nyilván ott van a kedvenc vers, szinte olvastatja magát: Nehogy továbblapozz, barátom!

Kanyarodjunk vissza a kezdetekhez! Tudom, hogy számodra nagyon fontosak a gyerekek, a szép családod, az unokáid. Milyen volt a te gyermekkorod?

Nagyon szép gyerekkorom volt. Falun nőttem fel, enyém volt erdő-mező, az egész világ. A természet része voltam, a természet édes gyermeke. Pajtásaimmal tehenet legeltettünk, tüzet raktunk, rákásztunk a tisztavizű Ménes-patakban, horgásztunk a magunk készítette kezdetleges felszereléssel.

Volt két hasonló korú unokatestvérem, nagyon szerettük egymást, sülve-főve együtt voltunk. A Pál utcai fiúk kalandjain fellelkesülve mi, alvégesiek hadat üzentünk a felvégesieknek. A harc a kőbánya fölött árválkodó kunyhóért dúlt, de mire eldőlt volna a harc végkimenetele, a kunyhót elbontották.

Pista barátommal hajóra szálltunk, hogy a Fekete-tengerig meg se álljunk. A búcsúlevelet is megírtuk a szüleinknek. A hajó egyébként Pista édesanyjának a dagasztótekenője volt, amely már a falu végén megfeneklett, így hát nem jutottunk el a tengerig. De a remény is szépen be tudja világítani az ember életét.

Szerettem gyereknek lenni, én nem vágytam arra, hogy saját pénzem legyen, hogy önálló legyek, nekem ne parancsolgasson senki. Tizennégy éves koromban, egy augusztus végi nyári napon ért véget a gyerekkorom, mielőtt elindultam a városba, középiskolába, és eljött hozzám a felvégből Béni barátom, akit azon a nyáron én tanítottam meg biciklizni.

Mikor és hogyan indult a költői pályád?

Egészen kicsi koromban, épphogy megismertem a betűket, rákaptam a versírásra, nyilván a mondókák és az ismert dalok, énekek hatására, Tetszettek a rímek, a ritmus. Először csak édesanyám tudott versírási szenvedélyemről, de aztán egyszer óra alatt versíráson kapott tanító néni, így kiderült, poéta van az osztályban. Faluhírű költő lett belőlem, úgy hívtak, hogy Petőfi kettő. Tanító néni megmutatta zöngeményemet az igazgatónak, aki a számtant tanította, és igen szigorú ember volt.

A következő órán azt mondta, hogy óra végére írjak egy verset a márciusi hóesésről. Március vége volt, sütött a nap, enyhe zefírek lengedeztek, vígan fütyörésztek a rigók, amikor hirtelen visszatért a tél a tavaszba. Megírtam a verset, amit Gyula bácsi fel is olvasott. Nem győztem a lányok emlékkönyvébe a hazafias és szerelmes verseket gyártani. Nemsokára megalapítottam az önképzőkört, amely óra alatt működött, és csak fiúk lehettek a tagjai.

A következő ötletem a verspályázat volt. A pályadíj, a csomag munkás cigaretta nagyon vonzó lehetett, mert olyanok is versírásra szánták el magukat, akik szívből utálták a verseket. Mint gyakorló költő, úgy gondoltam, én nyerem meg a pályázatot. De volt egy szép vers, amivel nem versenyezhettem, ezt Jóska írta: „suttog a fenyves, zöld erdő, télapó is már eljő. Tél szele hóval, faggyal jő, elkel már a nagykendő.” A zsűrit ez hidegen hagyta, engem hozott ki győztesnek. Csak hetek múlva tudtam meg, hogy ezt a verset maga Weöres Sándor írta, Jóska csak lemásolta, végülis ő írta hát. Mentségemre szolgáljon, Jóska is kapott a cigarettából, amit az iskola sarkában megbújó mellékhelyiségben füstöltünk el közösen.

Kérlek, beszélj a Weöres Sándorral való kapcsolatodról! Az indulásod után is követte életutadat?

Hamar ráéreztem a Weöres versek ízére, zeneiségére, szerettem volna olyan gyönyörű verseket írni, mint ő. Szerettem volna, ha látja a verseimet, és véleményt mond róluk. Talán ötödikes lehettem, amikor kitépett irkalapokra lemásoltam néhány versemet, és elküldtem a Törökvész utcába. A címét a Szabad Föld szerkesztőségétől tudtam meg, nem is reméltem, hogy a nagy költő, hódolatom tárgya, válaszolni fog nekem erre a címre: Szögliget, Kossuth u. 96, up. Szín. Dicsekedtem fűnek-fának a levéllel, de lelkesedésemet nem nagyon osztották. Miért, ki az a Weöres Sándor? – kérdezték.

A gyermekversek fontos részei a költészetednek. Már gyermekkorodban kezdtél e témában írni, vagy esetleg később születtek a gyermekeknek szánt alkotások?

Ó, nem! Gyerekkoromban tragikus, sötét verseket írtam. A gyerekversek később jöttek, nyilván Weöres hatására is, amikor már gyermekeim voltak. Volt olyan versem, amit a fiammal együtt írtunk, ült az ölemben és verseltünk. Volt egyébként költői hajlama, amit, mint a legtöbb ember, kinőtt. De azért olvasó maradt.

Szögligetről származol. Gyermekkorodban a természet közelsége meghatározta mindennapjaidat, s ez az élmény a versekben visszaköszön. Mit jelent neked ez a táj, a szülőföld?

Az életemet jelenti. Szögligeten telt a gyerekkorom, ott eszméltem a világra, itt tanultam édes anyanyelvemet, voltaképp itt tanultam meg magamat. Máig a szögligeti élményekből táplálkozom, és így vagy úgy, direkt vagy indirekt módon minden írásomban benne van a szülőfalum.

Tudom, hogy 14 évesként kerültél a kis faluból Miskolcra tanulni. Fiatal, vidéki gyermekként nehéz volt beilleszkedni a városi környezetbe? Mi jelentette számodra a legnagyobb kihívást?

Miskolc egy titokzatos hely volt számomra. Ha új ruhát kellett venni, Miskolcra jöttem édesanyámmal. Elvarázsolt a nagy forgalom, a villamosok csörömpölése, csilingelése. A városban mintha egy mesében jártam volna. Nagybátyámék itt laktak a városban a Vörösmarty és a Kun Béla utca sarkán, őket is többször meglátogattuk a furcsa házban, amelynek bejárati ajtaja nem az oldalán, hanem a sarkán volt. Egyszer, úgy nyolc-kilenc éves korom táján három napot töltöttem náluk. Életem nagy élménye volt. Aztán amikor középiskolába kerültem, és kollégista lettem, állandó honvágy gyötört. Kinézve az iskola ablakán nem a gyárkéményeket láttam, hanem a szögligeti tájat. Időnként elmentem a Tiszai pályaudvarra, beleszagoltam a gőzmozdonyok füstjébe, ismerősöket kerestem, akik a nádaskai vonatra vártak.

Kicsit palócos kiejtéssel beszéltem, amiért a városi csibészek kigúnyoltak, ezért szélvész gyorsasággal elhagytam a tájszólásomat, amit ma már roppant sajnálok.

Több mint negyven kötettel a hátad mögött melyik az a vers vagy kötet, amelyikről úgy gondolod, meghatározója irodalmi pályádnak, amely az első elismerést hozta?

Az első kötet, az Arcok holdudvara nyilván meghatározó volt. A kor egyik legrangosabb kiadójánál, a Magvetőnél jelent meg. Fogadtatása meglehetősen vegyes volt. Eddigi legjobb kötetemnek az Első életem címűt tartom. Kritikai fogadtatása egyértelműen pozitív volt.

Orosz Margit, Kégl Ildikó, Fecske Csaba

Kégl Ildikó szervezésében nemrégiben egy közös irodalmi esten találkoztunk a miskolci Grund Pinceszínházban. Ott mondtad el, hogy bizony átírod a verseidet, amit persze többen nem helyeselnek, hiszen a vers a megírás és közzététel után „már nem a szerzőé, hanem az olvasóé” – nyilatkoztad. Mégis akkor mi késztet a versek átfogalmazására, újragondolására?

A jobbra való törekvés. Az a szándék, hogy hátha valami jobbat sikerül az átírással létrehozni. Nem példátlan ez a magyar irodalomban, Füst Milán szinte minden versét átírta, verseinek több variációja van, a maiak közül Kukorelly ilyen átírós költő.

Évtizedes alkotói pályádat sok-sok siker, elismerés, díj fémjelzi. A teljesség igénye nélkül íme néhány: Nívó-díj, Szabó Lőrinc-díj, Alkotói díj, Pro Literatura díj, József Attila-díj. Elégedett vagy az eltelt időszak eredményeivel, az életeddel?

Ez bizony nehéz kérdés. Azt hiszem, elég rossz gazdája voltam az életemnek, túl sok kacskaringót iktattam bele. Ha újra kezdhetném, egészen másképp csinálnám. De nem lehet újrakezdeni, és voltaképpen ez az izgalmas és szép az életben, hogy egyszeri. Huszonnyolc évvel ezelőtt egy súlyos betegség döntött le a lábamról, agyembólia következtében féloldali bénult lettem. Azóta születtek meg az unokáim: Ákos, Lilla, Szabolcs, Áron, Zoltán. Ha valamiért, ezért nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy az ő születésüket megérhettem. Megismétlem hát édesapámat, aki kilencvenkét évesen azt mondta, hogy neki szép élete volt. Én csak hetven éves vagyok, talán még van időm szépítgetni. És köszönöm azoknak, akik megértéssel és szeretettel fordultak felém. Ha ezt nézem, már megérte élni, tehát elégedett kell, hogy legyek az életemmel.

Mik a jövőbeli terveid? Vannak előkészületben kötetek? Mikor olvashatjuk az új verseket?

Szeptemberben jelenik meg Mindigpalacsinta című gyermekverskötetem, most készülnek az illusztrációk. Évek hosszú során összegyűlt számos négysoros állatos versikém, ezek mindegyike megjelent valahol, ebből szeretnék majd kötetet Állat-tár címmel.

Összegyűlt sok olyan versem, amely nem jelent meg kötetben, egyszer majd ezeket is szeretném kötetbe rendezni. Évekkel ezelőtt elkezdtem írni egy, a szülőfalumat megidéző könyvet Szerelmem, Szögliget címmel, de ettől kissé visszariadtam. Végleg még nem adtam föl, evvel tartozom magamnak és szülőfalumnak. Novelláim is születnek mostanában. Távlati terv egy olyan meséskönyv összeállítása, amely az eddig megjelent meséskönyveim java meséit tartalmazza. Ember tervez, Isten…

Kedves Csaba! Köszönöm a beszélgetést. Jó egészséget, további alkotókedvet kívánok neked! Nekünk, olvasóknak pedig sok-sok jó verset tőled, hogy amikor olvassuk azokat, újra és újra megnyíljon az út lélektől lélekig! Isten éltessen!

 

Fecske Csaba versei:

JÓ LESZEK!

Ezentúl jó leszek,
állíthatom,
reggeltől estig,
tetőtől talpig
csuda jó leszek.
A füleimet ezentúl
mindig megmosom,
rendbe rakom a ruhám,
tiszták lesznek a körmeim,
köszönök szépen mindenkinek,
azt teszem csak,
ami szép és jó,
ha már jó leszek,
és ezután az leszek:
nem verekszem,
nem húzom meg a lányok haját,
semmit sem teszek,
amit nem szabad,
a legeslegjobb gyerek én leszek,
ha majd nagy leszek,
mert ezt a sok jóságot
észben tartani azért
nem tudja egy ilyen kisgyerek.

A HEGYEK BOLDOGOK

nézd csak bárányhimlős az ég
csupa kiütés lett a kék
előbújtak a csillagok
a hold nyála földre csurog

lázas a nyári éjszaka
bágyadtan tér a szél haza
nekibúsul az estike
ingét a sötét festi be

a messzi hegyek boldogok
álmomban egyszer voltam ott
az anyáskodó fák alatt
tollászkodik a pirkadat

NEM JÖN SENKI

Zúg az erdő, szél cibálja,
holt levél hull dús avarra.
Sas kering, az ég királya,
fönn a kéket fölkavarva.

Holt levél hull dús avarra,
cserjében zörög a dúvad.
Fönn a kéket fölkavarva
hangos vadludak vonulnak.

Cserjében zörög a dúvad,
a földet a dér belepte.
Hangos vadludak vonulnak
messzeségbe beleveszve.

A földet a dér belepte,
nem hallik már sehol ének.
Messzeségbe beleveszve
homály lepi a vidéket.

Nem hallik már sehol ének,
szél az ágat megzörrenti.
Homály lepi a vidéket,
az ösvényen nem jön senki.

ŐRSÉGVÁLTÁS

Őrséget vált a nyár és az ősz.
A fecskék útlevelén pecsét.
A völgy roppant serpenyője gőzölög,
puhul benne a napok húsa még.

Mint üres pince, kong a táj,
rajta varjú a lakat-
Nyelvedről sárba hullajtod
az obulusként őrzött szavakat.

Homállyal teli hordó az ég,
mint kivert dugó, elgurul a nap.
az elmúlás borától részegülsz,
s leszel egyre bizonytalanabb.

TÜNDÉR

Kel a tengerből,
Habokon táncol,
Szeme két zöld gyöngy,
Haja föllángol.

Ti-ti tá-tá-tá
Ti-ti tá-tá-tá

Ködön átlibben,
Dala ellobban,
De ha rád pillant,
Szíve megdobban

Ti-ti tá-tá-tá
Ti-ti tá-tá-tá…

 

Orosz Margit költő

 

 

Hozzászólások