Budapesten születtem 1924. február 4-én. A Mátyásföldi Egyesületi Korvin Mátyás Reálgimnáziumba jártam négy évig, majd a budapesti Németbirodalmi Reáliskolában érettségiztem 1942-ben. A Pázmány Péter Tudomány Egyetemen szereztem bölcsészdoktori diplomát 1948-ban. 1948–49-ben magyar–angol szakos tanár voltam a Margit Gimnáziumban.

1949 márciusától novemberig politikai menekültként Innsbruckban éltem, majd kivándoroltam az USA-ba. 1949–1965 között egyetemi tanárként dolgoztam Chicagóban. 1960-65-ben a chicagói WTTW TV állomáson úttörő munkát végeztem a televíziós oktatásban. Előadássorozatom címe: A világirodalom fordításban. 1962-ben férjhez mentem a magyar származású Dr. Stephen Brunauerhez, aki 1986-ban hunyt el. 1965–1987 között a New York állambeli Clarkson Egyetemen tanítottam világirodalmat. 1986-ban a budapesti Magyar Irodalmi Intézetben voltam Fulbright ösztöndíjas kutató. 1989–92-ben Japánban tanítottam vendég-professzorként. Az USA-ba visszatérve a State College of New Yorkban voltam vendégtanár.

1992-ben repatriáltam. Könyveim, cikkeim letétben megtekinthetők az Országos Széchényi Könyvtár Archívumában, a kecskeméti Katona József Könyvtárban és a Szegedi Egyetem Vasváry Gyűjteményében. Tagja vagyok a Bács-Kiskun Megyei Költők és Írók Baráti Körének.

 

Dr. Hunyadi Dalma:
Teller Ede: A kolléga és a jó barát

Teller Edét „nem kell bemutatni”. A költő szavaival: „Van-e, ki e nevet nem ismeri?” „A hidrogénbomba atyja”, „dr. Strangelove”. Sokan csodálták, sokan gyűlölték, de kevesen ismerték közelről, mint embert. Én szerencsésnek tartom magam, mert ismertem őt mint magánembert, mondhatni, mint „a család barátját”. Talán nem túlzok, ha azt állítom, hogy olyan szemszögből volt szerencsém ismerni őt, ami eltért a szokványostól, és így talán számíthat némi érdeklődésre.

A világ minden táján, ahol tudósok, sőt akár technikusok is, munkájuk során szükségét érzik, hogy úgynevezett kolloidokat, szabad szemmel, sőt közönséges mikroszkóppal sem látható parányi anyag-részecskéket megmérjenek, megszámláljanak – például, hogy mennyi láthatatlan „darabból” áll a dohányfüst, amitől éppen köhögnek, vagy hogy mennyi semlegesítő anyagra lesz szükség az olajfoltra, ami aznap kiömlött a tengerre –, az ilyen emberek egy készülék segítségével megtehetik ezt. A készülék neve BET-apparátus. A három betű – B, E, és T – azoknak a tudósoknak az iniciáléi, akik kidolgoztak egy elméletet, és aztán megterveztek egy műszert a részecskék megszámlálására. Ebben a betűszóban a „T” azt jelenti, hogy Teller, a „B” azt jelenti, hogy Brunauer, így hívták boldogult férjemet, a feltaláló tudóst, az „E” pedig Paul Emmett professzort jelzi, aki hozzájárult az elmélet kidolgozásához.

Ha Önök meglepődnek, hogy a „hidrogénbomba atyja” társszerzője volt egy elméletnek, mely látszólag a hétköznapok világába tartozik, talán azon is meg fognak lepődni, hogy a hús-és-vér Teller nagyon más volt, mint a híres-hírhedt dr. Strangelove. Erről szeretnék most szólni.

Férjem, dr. Brunauer István tizennyolc évesen az USA-ba ment rokoni látogatóba, és ottragadt. Elvégezte az egyetemet, majd Berlinbe ment tanulmányait folytatni. Itt ismerkedett meg az ugyancsak ott tanuló Tellerrel. Jó barátok lettek, és egy barátságos hógolyócsata szünetében Brunauer elmondta Tellernek a „finoman feloldott részecskék” mérhetőségére kialakított elméletét és módszerét. Teller elvégzett néhány kalkulációt, és alátámasztotta az elméletet. Ezeket később Emmett is jóváhagyta. A komplikált mérő apparátus is elkészült, és hamarosan nélkülözhetetlen lett világszerte. Hogy csak egy példát említsek, magam is tanúja voltam, amikor Novoszibirszkben az ottani Akademgorod vezető tudósa közölte férjemmel, hogy ők, abban az egy intézetben, évente kb. tízezer BET-mérést hajtanak végre. Zárójelben említem, hogy a három nagytudású tudós közül egyiknek se jutott eszébe a dolgot szabadalmaztatni. Ők csak örültek neki…

Nem sokkal házasságkötésünk után, 1963-ban férjemmel beutaztuk az USA nyugati államait. Tellerékhez is elvitt. Előre megírta, hogy jövünk, beleértve azt is, hogy angol szakos egyetemi tanár vagyok. Edward és felesége, Mici akkor Berkeleyben laktak, Kaliforniában. Házukat erős fémkerítés védte – Edwardnak sok ideológiai ellenfele volt, és a kaliforniai diákok híresek voltak robbanékony természetükről.   
Emlékezetes első találkozás volt. A kapucsengőre hangos kutyaugatás volt a válasz. (Kutya nem volt.) Aztán megnyílt a kapu, és láttam, hogy egy meredek ösvény vezet fel a házhoz. Edward a bejárati ajtó előtt állt. Mosolyogva integetett, hogy jöjjünk fel. Amikor felértünk, első szavai hozzám ezek voltak, kihívó hangon: „Egyetért velem abban, hogy a nyelvtan az ördög műve?” Nem értettem egyet, és így, barátságosan vitatkozva, vonultunk be a házba.

Férjemtől tudtam, hogy ez a látszólag antagonisztikus társalgási mód Teller egyik jellemző tulajdonsága. Ők barátságuk több évtizedes múltja alatt rendszeresen így társalogtak. Nekem ez új volt, és nagyon élveztem. Ott volt az egész család: felesége Mici, lánya Wendy és fia Paul. Asztalhoz ültünk. Hamarosan megértettem, hogy Edward miért haragudott annyira a nyelvtanra. Fia és örököse nem természettudományos pályára készült, hanem filozófusnak, és főleg a humán tárgyakat tanulmányozta. Egy darabig még folytattuk a szellemes vívómérkőzést, de Edward hirtelen így szólt: „Elég ebből! Térjünk az egyetlen témára, amelyik biztonságos és nem vitás: a politikára! Essünk neki!” És valóban, neki is estünk. Engem meg-lepett, hogy a konzervatív Teller nem az akkori republikánus favorit, Goldwater híve volt, hanem a mérsékeltebb Rockefelleré. Paul, érdekes módon, férjem oldalán érvelt.
Asztalbontás után körülültük a zongorát, és házigazdánk játszott nekünk. Csupa klasszikust. Tudtam, hogy édesanyja zenésznek szánta őt, de meglepett, hogy ez a természettudós milyen művészi szinten zongorázott. Gyönyörű délután volt.

Következő találkozásunk a New York állambeli Potsdamban történt, a Clarkson Egyetemen, ahol férjem és én professzorok voltunk, én a humán tárgyakat tanítottam, férjem pedig kémiát. Ő egyben az újonnan alapított Kolloidikai Intézet első igazgatója is volt. Az egyetem abban az évben, 1969-ben, úgy döntött, díszdoktorátussal tünteti ki a BET három névadó tudósát. Nekem különben is emlékezetes volt az az év: síbaleset következtében hatalmas gipszkötés fedte bal lábamat. Edward ötlete volt, hogy a három díszdoktor autografálja a gipszet.  Így is tettek. Még sokáig őriztem az érdekes relikviát. Edward kitűnő hangulatban volt, viccelt, mókázott.
Hamarosan ezután Paul Emmett nyugdíjba vonult, és Oregon államban telepedett le feleségével, Pauline-nal, aki a Nobel-díjas Linus Pauling testvére volt. De a sors megengedett a BET-triónak még egy utolsó találkozást.

Mint említettem, a három tudós közül egyiknek sem volt annyi praktikus érzéke, hogy zseniális találmányukat szabadalmaztassák, de a New York állambeli Long Islandon volt egy okos üzletember és gyártulajdonos, aki behozta ezt a mulasztást, legyártotta az apparátust, és szépen keresett vele. De – becsületes ember lévén – ki akarta mutatni háláját a feltalálóknak: meghívta őket és feleségeiket egy bankettre. Mint a rangidős feltalálót, Brunauer Istvánt kérte fel, válassza ki a helyet, ahol a találkozót megrendezze.
Úgy történt, hogy abban az évben, 1979-ben, én a Modern Language Association évi nagygyűlésén szerveztem egy nagyszabású szimpóziumot, és természetesen elnököltem a tripla ülésszakon. Abban az évben a konferencia székhelye San Francisco volt. Így férjem megállapodott a gyárossal, hogy abban a városban rendezze meg a „BET Reunion”-t. Így is történt. San Francisco talán legelegánsabb szállodájában találkoztunk mi, hatan. Nem volt könnyű összejönnünk. Paul és Pauline Emmett Oregonból jöttek, férjem és én az USA túlsó csücskéből, Észak-New York államból, de Edward és Mici egyenesen Taiwanból, ahol Edward éppen előadókörúton volt.
Fenséges este volt, de egyben bensőséges is. A hotel egyik, számunkra fenntartott különtermében, ahol csak a frakkos pincérek suhantak körülöttünk a félhomályban, és ahol úgy éreztük, végül együtt van a „család”. Nem tudhattuk, de sejthettük, hogy először és utoljára… Pár röpke év, és Paul elhagyott minket. Pauline megható levélben emlékezett vissza erre a felejthetetlen estére.

Azután bekövetkezett a nap, 1986. július 6, amikor huszonöt és fél évi boldog házasság után özvegy maradtam. Kaliforniai tudományos konferenciák alkalmával ugyan egyszer-kétszer még átrándultam Tellerékhez, de aztán ők Stanfordba költöztek, és ezután kapcsolatunk az évi karácsonyi üdvözletekre szorítkozott. Távolról persze figyelemmel kísértem Edward működését, mely most már szinte kizárólag az atomenergia békés alkalmazására szorítkozott. Két tanévet és több előadóutat töltöttem Japánban, aztán visszatértem Amerikába, és végül 2002-ben Magyarországra.

Nem kis meglepetéssel láttam a televízióban, hogy Teller az előzőleg gyűlölt imperialista ördögből közben „idegenbe szakadt, dicső hazánkfia” lett. Most, matuzsálemi korban, félig vakon, de teljes szellemi frissességben nyilatkozott, és véleményét mohón keresték. Igen, ez lett az a Teller Ede, akit én ismertem, és személy szerint barátként kedveltem. Sokszínű, érdekes, zseniális, szellemes, és igazi hű barát…

 

Forrás: Üzen a Homok

Hozzászólások