Bemutatkozás

Nevem Györgyi Csaba. Végzettségem szerint hittan-történelem szakos tanár vagyok, de jelenleg levéltárosként dolgozom.

Általános iskolás korom óta írogatok, elsősorban novellákat, s nagyon ritkán verseket. A haiku versforma, stílus és életérzés áll hozzám a legközelebb.

Fontos számomra, hogy kifejezzem a gondolataimat mások felé, de legtöbbször nem ezért írok, hanem mert „muszáj”: ha nem írnám ki magamból, talán fel is robbannék egy-egy élmény vagy hangulat nyomása alatt, s ez ugyebár nagyon csúnya látvány lenne, arról nem is beszélve, hogy egy csapásra szalonképtelenné válnék még az abszurditásra talán fogékonyabb, alternatív kulturális körökben is.

Az írás mellett a grafika is nagyon érdekel. A szabadidőmben szívesen rajzolgatok. Előfordult már az is, hogy logót terveztem.

Aki szeretne jobban megismerni, kérem, látogassa meg a honlapomat: https://gyorgyicsaba.hu/

Friss

Napfényes, hideg, szélvédett mélyedés. Friss, eleven, kék ég alatt.
Valami nyugtalanított. Kavics a cipőben? Nem. Mélyebben. Még mélyebben. Van valami.
Rátaláltam. Egy kicsi lény. Félig drágakő, félig hideg bőrű gyík. A fájdalom. Óvni kell.
Pedig fáj!
Nagyon fáj!
Ott van mindenem. Abban a mélyedésben. Földgépek a közelben. Senki nem emlékezik, kik s mik laktak errefelé.
Volt egy bár, valamikor régen, rögtön a kerítés oldalában.
Blue Dream Bar. Kis kuckó, tompa arcokkal kirakva. Csak néznek. Gondolattalanok, árnyékok nélkül. Mindig mocskosak. A földgépek hajtói ők.
A földgépek a hideg, felső űrből jöttek. A sötétségből. Arról a bolygóról, amely valaha egy csókból született. Sok idő telt el ezután, majd a fények elhajóztak. Az avarból a lombok közé.
Egy arcnyi napfényes, hideg, szélvédett mélység. Friss, eleven. Friss és kék.

A Behatoló

– Kedves barátaim, olyan szívesen maradnék itt veletek, fent a Hegyen, vigadozni és lakomázni, de vissza kell mennem a Városba. Valamit ott felejtettem.

Kiléptem a körből. Azonnal hűvösebb, karcosabb lett minden. Felém tátotta magát egy száj. Nem ásított. Nem is kiáltott. Továbbmentem.
Haladtam lefelé. Sűrűsödött és lelassult az Idő. Álomból ébredt fel minden, pedig a fekete éjszaka csészéjében voltunk.
Láttam magam körül őket. A megrekedteket. A kint rekedteket, akik a Városból már kijutottak, de a Hegyet még nem érték el. Motyogtak valamit magukban. Latolgattak. Énekelni próbáltak, de táncolni már nem.
Elértem a Város határát. Szívszorongató émelygéssel léptem be a térbe. Nem állított meg senki, de tudtam jól, hogy távcsöveikkel messziről kísérnek engem. Hamar elértem az első, üszkös falakat. Ekkor már támolyogtam, mint oly sokan. Éheztem, mint oly sokan.
Betaszítottam a Kocsma ajtaját. Bent behatolóknak öltözött reménykedők, a Hegyről fantáziáló, s eközben maguknak arcot festő emberek álltak körbe egy fiatal lányt. Nem, nem lány az, bocsánat, rosszul látom, hanem egy öreg hölgy. Nem fél, de már nagyon indulna valahová, pedig egy belsőbb teremből vastag, rekedt hangon valaki hívja befelé, még beljebb, még beljebb, egy mulatságba.

Az öreg hölgy nagyon szépen mosolyogva… hoppá, mégis egy fiatal lány az… így szól:
– Kedves barátaim, olyan szívesen maradnék itt veletek, lent a Városban, vigadozni és lakomázni, de vissza kell mennem a Hegyre. Valamit ott felejtettem.
Azzal elindult, egyenesen felém. Amikor egymásnak ütköztünk, a hatalmas tükörlap, a Kocsma terét megsokszorozva, ezerfelé robbant.

Hozzászólások