,,Fogódzkodjatok emberek, mint földben a hajszálgyökerek. Gyújtsatok világosságot: Világoljatok gyógy-lángok! Tiszta lángok, – büszke fények – őrizzetek emberséget…” (Barcs János)

A Toll és Ecset Alapítvány Versíró pályázatának harmadik helyezettje Tóth Ágnes volt Nagyváradról. Ágnes a levélben való megkeresésünkre ezt válaszolta:

 

 

tothagi3

 

,,Örülök a díjnak. És örülne édesapám is, ha élne! Egy kis rehabilitálás lenne ez számára, aki soha semmilyen rehabilitálást nem kapott, – sem erkölcsit, sem anyagit – a fronton töltött háromévi szolgálatáért és rövid fogságáért. Ez a történelem fintora. Hiszen 1941 áprilisában magyar földről vitték harcolni, 1944 decemberében román földre tért vissza…”

Ismerjük hát meg Ágnest, akit az elhunyt édesapa emléke motivált, hogy versben fogalmazza meg a történelem borzalmait. Megkértem, hogy meséljen magáról, szüleiről és gyermekkora emlékeiről.

1946. május 14-én születtem a Szent László király alapította Nagyváradon, mely a mustszagú szőlődombok ölelésében pihen, a Sebes-Körös mentén, mely ravaszul tekereg a fűzfák görcsös térdei között, és jellegzetes folyóillatot lehel a tátott szájú házak tüdejébe. Ott, ahol a külváros néhány macskaköve még őrzi első lépéseimet, egy iskola irattára a nevemet, egy vén gesztenyefa szerelmem nevének kezdőbetűit. Ahol magaménak érzem a Macskadombot, a Bazilikát, a megkopott építészeti remekművekkel szegélyezett Fő utcát, a híres Kanonok-sort, Adyt és a Holnaposokat, néhány igaz ember barátságát és a panelből épített fészket, melynek kiszáradt ajtó és ablakkeretei között ki-bemászkál a huzat, mint egy rakoncátlan szellem. Ahol meghatározó szerepet játszottak életem alakulásában az engem gyermekként körülvevő különös sorsú emberek, a titkok, amelyeket magukban hordoztak és vonzottak, mint vasat a mágnes, örökké izgalomban tartották a fantáziámat és sok-sok kalandos eseménnyel gazdagították ifjúkori életemet.

 

tothagi10

Nagyváradon a Holnaposokkal

Édesanyám Máramaros-szigetről származott. Öt testvére volt, abból két fiú elesett az I. világháborúban, a többiek szétszéledtek a világban. Anyám egy idő múlva félárva maradt és az apácáknál tanult, ahol mesterséget adtak a kezébe. Varrónő lett. Kicsit furcsálltam, hogy néha varrás közben szent dalokat és  munkásindulókat is énekel, (előbbieket az apácáktól, utóbbiakat az apjától tanulta), és a Szűzanya képe mellett az akkori párttitkár fényképe is ott díszeleg a falon. Anya hol az egyikhez imádkozott, hol a másikat dorgálta, míg egy nap bajuszt és pápaszemet nem rajzoltam az elvtársnak. Akkor levette és eldugta a portrét, és maradt csak a Szűzanya, aki olyan szépen nézett rám, hogy tudtam, baj nem érhet.

Apám Nagyváradon született, fotóművésznek készült, de nagyapám, aki cipészmester volt, borbélyszakmára kényszerítette a fiát, amit az nagyon utált. Örült, amikor elvitték katonának, mert nem kellett folytatnia a borbélykodást. Akkor még nem tudta, hogy ez a szakma menti meg egy alkalommal az életét a háborúban, amikor is 40 kozákot kellett megnyírnia és megborotválnia a parancsnokukkal az élen, hogy fejbe ne lőjék.

 

tothagi19

Nyírfakéregre írott levél a frontról

A fotózást pedig a fronton sem hagyta abba. Mintegy 3000 képet készített a II. világháború borzalmas eseményeiről. A filmet szabadságolt katonákkal vagy a sebesültekkel, a vöröskeresztes vonat mozdonyának vezetőjével küldte haza a szüleinek, akik előhívatták azokat. Sajnos, apám rengeteg képet elégetett, ma már csak 68 fotó maradt meg belőlük. Azokat nagyon őrzőm édesapám nyírfakéregre írt levelével együtt, amit 1944-ben, az orosz frontról írt, és amin rajta van a tábori postabélyegző.

 

tothagi18

 

Nagyon izgalmas, kalandos, szép és szabad gyermekkorom volt, és olyan hosszú, hogy még most sem ért véget. Lélekben ma is gyermek vagyok, sok kópésággal, érzékenységgel, csodálkozással, fantáziálással. Talán ezért is született nyolc gyermekkönyvem és pár mesedarabom. Többek között a „Mámikák szűzmáriái” című ifjúsági regényem is, ami gyermekkorom élményeit örökíti meg.

 

tothagi14

 

Gyakran beszéltetek otthon a II. világháború eseményeiről?

Édesapám, Papp Kálmán maga volt az élő történelem. Nagyon szerettem őt, és szájtátva hallgattam a háborús történeteit, amelyeket sokszor mesélt. 1920. szeptember 10-én született Nagyváradon. Húsz éves volt, amikor 1940. szeptember 6-án bejöttek a magyarok Váradra, és hamarosan, 1941. január 5-én behívták őt katonának. Szilágysomlyóra került, a 13-as kerékpárzászlóalj 6-os motorizált tüzérségéhez, ahol rövid, intenzív kiképzés után áprilisban elindították őket a Délvidék visszafoglalására, amit sikeresen végrehajtottak.

Ott kapták a parancsot 1941. június 28-án: Irány az orosz front! Az Uzsoki hágóig vitték őket és a hadi felszerelést hatalmas vagonokban. Ott aztán átkeltek a szoroson és elindultak a nagy orosz föld belsejébe. Nyomultak előre Dnyipopetrovszk felé. Nagy hőség volt. A hatalmas orosz földeken nem volt ivóvíz, csak két-háromszáz kilométerenként egy-egy kolhozban, az 5-6 méter mély kutak alján. Végre feltűnt egy tanya kolhozzal, kúttal. Végre tisztálkodni, borotválkozni lehetett. A faluból mindenki elmenekült, csak az öregek maradtak. A katonák nem bántották őket. Egy nagy színben telepedtek le, ahol egy vénember gubbasztott. Aztán hirtelen furcsa dolog történt. Az idős ember megszólalt magyarul. – Hát ti? Milyen katonák vagytok, hogy magyarul beszéltek, mi? – Magyar katonák vagyunk – mondták apámék, de az öreg alig akarta elhinni.

 

tothagi25

 

Ő valamikor nyíregyházi huszár volt, piros-kék egyenruhás, csákós és kardos. Nem értette, miért más színű az egyenruhájuk, ha ők is magyar katonák. Az első világháborúban, 1914-ben esett orosz fogságba Galíciában, mert comblövést kapott. Fogság után bekerült a kolhozba, ahol megismerkedett későbbi feleségével, aki négy fiút szült neki. Most mind a négy fia a fronton van. Elmentek harcolni az ellenség ellen. Hát ez kínos volt. Hallgattak is a magyar katonák szemlesütve, mígnem az öreg elunta, elővett egy üveg vodkát és így kiáltott: – Magyarok vagyunk, vagy mi a fene!” Ezután meghúzták mind az üveget és közösen elénekelték a „Volga-Volgát”. Hajnali háromkor riadót fújtak. Elbúcsúztak az öregtől és indultak tovább a Dnyeper folyam felé, amin át kellett kelniük, de a hídjait már felrobbantották az oroszok.

Mellettük vonultak a németek és próbáltak hidat verni. Az átjutás érdekében több száz ágyúval verték a túlsó parton az oroszokat. Közben hulltak a bombák. Rengeteg sebesültjük és halottjuk volt. A németek éjszakára végre felverték az új hidat. Mindezt gyorsan, különleges technikával végezték. A lerombolt hidak pilléreire kész vasúti síneket toltak. Azon mentek keresztül. A Dnyeper keleti kanyarulatának mintegy 200 kilométeres szakaszát kellett tartaniuk több héten át. A védelmen múlt a német átkaroló hadművelet sikere.

 

tothagi24

 

Ott, Zaporizsja-nál tört ki a pokol összes tüze. Mindenütt robbanások, golyózáporok, repeszdarabok, vér, kiloccsant agyvelők, kifordult belek. A sebesültek sírtak, ordítottak. Kezüket, lábukat elvitte a gránát, mintha minden cafatokban lógott volna rajtuk. Olyanok voltak, mint a vérbe áztatott rongybábuk. Volt, aki már nem bírta a fájdalmat és főbe lőtte magát. Többen sokkot kaptak. Az egyik tisztjük teljesen megzavarodott és a saját embereit kezdte lőni, míg aztán eltalálta egy repesz a tarkóján. Apám jó időre teljesen megsüketült. Nem volt idő pihenni. Állva-ülve ájultak bele az alvásba, de csak percekre, mert a partizánokkal is harcolniuk kellett, akik a legváratlanabb pillanatokban és a legnagyobb csellel támadtak rájuk a semmiből. A rettenetes csata után megfogyatkozva és kimerülve indultak tovább.

1941. október végén értek a Doneck völgyébe. Nagy bányavidék volt. Itt aztán körülzártak őket az oroszok. Egy darabig még próbáltak kitörni, sajnos sikertelenül, aztán már csak védekeztek. Már nem volt semmilyen tartalékuk, nem tudták utánuk küldeni. November elején -25 fokra süllyedt a hőmérséklet. Harckocsijaik belefagytak a sárba. Ők is majd megfagytak. Rongyokba, pokrócokba burkolóztak, bakancsaikat papírral bélelték ki. Elfogyott a lőszerük, élelmiszerük, kötszerük. Ki voltak éhezve, legyengültek, kimerültek. Tudták, hogy végük van. Már felkészültek a halálra, amikor az utolsó pillanatban megérkezett a felváltó sereg, a második hadosztály…

 

tothagi22

A Dnyeper folyó a II. világháború idején

Mi a végzettséged és a foglalkozásod?

Író, költő, újságíró vagyok. Három évig grafikát tanultam, majd egy népművészeti szövetkezetnél voltam rajzoló. Fiatalon maradtam özvegy és két kiskorú gyermekemet, egy lányt és egy fiút egyedül neveltem fel. Közben az Ady Endre Irodalmi Kör tagjaként több novellám, versem, humoreszkem, publicisztikám jelent meg a romániai magyar lapokban. Külső munkatársa voltam a Fáklya napilapnak, aztán a romániai rendszerváltás után 1990-től a Bihari Napló megyei napilap főmunkatársa lettem. A lapszerkesztés mellett végeztem el egy intenzív újságíró főiskolát más írókollégákkal együtt, így lettem a lap riportere, majd szerkesztője. 1994-2003 között a Duna Televízió romániai, illetve váradi és partiumi tudósítója voltam.

Jelenleg nyugdíjas vagyok. Írói munkám kiteljesedésén dolgozom. Nagyon sok verset írtam Virág unokámnak, aki nemsokára leérettségizik. Most 2015.okt 17-én jelent meg a 13. könyvem, az ÁBC-parádé, ez most egy kisiskolásoknak írt gyermekverskötet. A többi könyveim regények, novelláskötetek, gyermekverskötetek, humorkötet, színdarabok, megzenésített gyermekversek hanglemezen illetve CD-n. Hobbim az akverellezés. A váradi színházban 3 kabarémat játszották egy kabaré-est alkalmával még 1991-ben. Volt kiállításom is. 1997-ben egy egyéni és 2013-ban egy téli tárlaton közös kiállításom. Valahogy ez lenne az én polgári foglalkozásom.

 

tothagi15

 

Kérlek, mesélj a munkában töltött éveidről! Mit jelentett számodra a munka?

Nem nevezném munkának, mert az újságírás és a televíziós tudósítás az egy hivatás. Vagy elhivatottság. Ahol nincs magánélet, nincs szabad nap, ahol mindig történik valami, és ott kell lenni, hírt adni róla, legyen bár 40 fok meleg, vagy -20 fok hideg, hó, szél, eső, sár és jégverés, vesekő, bokaficam, karácsony, húsvét, szombat vagy vasárnap, ott kell lenni. És a terepezés után még ott a háttérmunka: a szerkesztés, a vágás, a szövegírás. És figyelni, figyelni, míg a szemed ki nem esik a fáradtságtól, nehogy valami hiba becsússzon vagy hülyeséget írj.

A 90-es évek elején szinte kőkorszaki körülmények között dolgoztunk a Duna TV-nek. Csak ketten: én és az operatőr. Semmi segédeszköz, állvány, asszisztens, világosító, hangtechnikus stb. A filmkazettákat, amin a tudósításaink vagy dokumentumfilmjeink voltak, a Magyarországra tartó vonat mozdonyvezetőjével, a Budapestre induló buszvezetőkkel vagy a vállalkozó szellemű utasokkal küldtük el a Duna TV-nek, majd lett egy futárszolgálat, amelyik indult Bukarestből, ment Székelyföldre, majd Kolozsvárra, jött aztán Váradra, mert mi voltunk az utolsó állomás, lévén a román-magyar határ szélén, és a futár, aki összeszedte minden tudósítótól a kazettákat, innen már indult is velük Budapestre, a Duna TV szerkesztőségébe.

Később, amikor az internet beindult, már könnyebb lett, digitálisan elküldhettük az anyagokat. És ha már a munkában töltött éveimről beszélünk, el kell mondanom, hogy a romániai rendszerváltást követően, 1990-ben, amikor az újsághoz kerültem, rengeteg problémával fordultak az újsághoz az emberek. A főszerkesztő – látva az én nagy érzékenységemet a hátrányos helyzetű emberek iránt -, rám bízta a szociális és családi rovat szerkesztését.

 

tothagi9

 

Riportalanyaim lettek a fogyatékosok, árvák, hajléktalanok, elhagyott öregek, pszichiátriai esetek, éhhalállal küzdő kisnyugdíjasok, nyomorban tengődő nagycsaládok, kiskorú bűnözők, szökött gyerekek, kiskorú anyák, drogosok, súlyos egészségi problémákkal küzdő emberek. Vidéki kiszállásaim során letaglóztak a csegődi és diófási elmegyógyintézetek élő-halottai. Az ágyhoz kötözött, saját piszkukban rothadó, meztelen gyerekek és felnőtt betegek, a kitört ablakú, jéghideg folyosókon mezítláb bolyongó csontvázak, a félmeztelenül vagy rongyokba burkolt kopaszra borotvált fejű, ijedt szemű asszonyok, a bűz, az osztályokon uralkodó állati körülmények, a gyógyszer, élelem, fűtés és higiénia hiánya, a betegekhez való hippokratészi esküt mellőző viszonyulás!

Megdöbbentő szocioriportjaim és a fotós által készített sokkoló képek, amelyek az auschwitzi haláltáborok csontsovány, halálfejformájú, ijedt szemű áldozatait idézték, óriási visszhangot keltettek az országban és a határon túl is. A váradiak nyugaton élő rokonaiknak, barátaiknak postázták az újságcikkeket. Az újrainduló helyi tévéállomások stábjai, valamint a nyugati országokból érkezett tévések kiszálltak a helyszínekre. A hatás nem maradt el. Hamarosan hatalmas TIR kocsikon érkeztek a segélyszállítmányok és a szociális munkások Magyarországról, Németországból, Hollandiából, Belgiumból. Persze semmi nem ment simán, mert a segélyek egy részének sokszor lába kelt, és hosszú idő kellett, amíg normalizálódtak a dolgok. Mintha minden a feje tetejére állt volna a rendszerváltás után. Alig bírtuk az iramot.

Tüntetések voltak megye- és országszerte. A vállalatok kezdtek csődbe menni, az elbocsátott munkások helyzete ellehetetlenedett. Óriási infláció volt. Az ipar és a mezőgazdaság romokban hevert. Anyagi gondokkal küzdöttek az egészségügyi intézmények is, Az átkos diktatúra minden rejtett szennye és mocska kezdett a felszínre törni, a nacionalisták meg egyre hangosabban ordítoztak. Magyarverések voltak. A telefon félpercenként csengett. Nem volt egy leányálom.

 

tothagi13

 

Aztán 1993-94 között a váradi kábeltévé szerkesztője, majd 1994-2003 között a Duna Televízió romániai, illetve váradi tudósítója lettem. Mindezeket megírtam a 2013-ban megjelent Pokol az emeleten című könyvemben, ami dokumentum-regény, és szenzációs életképe a romániai rendszerváltás utáni eseményeknek. Csupa döbbenet és pokol. Újságírói pályám legizgalmasabb, legkalandosabb eseteit, riportjait örökíti meg, ugyanakkor bepillantást enged magánéletem akkori szakaszába is. És hadd jegyezzem meg, hogy nem könnyű Romániában magyar újságírónak lenni.

Jelenleg a Napsugár, Szivárvány kolozsvári gyermeklapok külső munkatársa vagyok és az Író- Cimbora, Könyvmutatványosok és Mesemustra elektronikus gyermeklapok kortárs magyar gyermekirodalom szerzőinek tagja. Tóth Ágnes szavalóversenyt rendeztek a gyermekverseimből 2010-ben Nagyváradon. A szervező a Matyi Műhely Bábszínház volt. Nagy élmény volt számomra a sok csillogó szem, és éreztem, hogy a gyerekek élvezték a versek szövegét.

 

tothagi1

Gyermekkönyvek

Novelláimat, verseimet, karcolataimat, humoreszkjeimet több erdélyi, partiumi magyar nyelvű irodalmi lap közölte, közli (Várad, Látó, Kelet-Nyugat, Reggeli Újság Múzsa rovat, Mákvirág, Bihari Napló, Biharország.) Magyarországon a Napútban, a Magyar Naplóban jelentek meg írásaim.

Mióta írsz verseket? Mi volt a kiváltó oka annak, hogy tollat ragadj?

Amióta megszólaltam, már rímekben beszéltem. Édesanyám rengeteg verset, mondókát, éneket és mesét tudott. Míg hajtotta a Singer varrógépet, folyton énekelt, szavalt, mesélt nekem. A ritmusok, a rímek, a csodálatos szövegek belém ivódtak. Talán ez volt a kiváltó ok. No meg némi tehetséget örököltem is tőle, mert ő is írt verseket és rajzolt, sőt szobrászkodott is. Nem beszélve arról, hogy olyan szép ruhákat tervezett, hogy a csodájára jártak. Persze, pénzt ritkán kapott értük, inkább cukrot, egy kis zsírt, krumplit, lisztet, mert háború utáni idők voltak. Amikor nem mesélt, akkor én meséltem neki általam kitalált történeteket. Verset is költöttem 5 évesen, ő írta le, mert még nem ismertem a betűket. De ahogy megismertem az ábécét, beleszerettem a könyvekbe, mesék, regények, versek, mindegy mi volt, csak olvashassak és világot láthassak általuk, olyat, ami nagy titkokat tárt fel előttem és felfedezéseket jelentett nekem. Az első komolyabb versemet 14 évesen írtam a nagyi halála után.

Nagyanyám

Nagyanyám napról napra
fogyott, mint a kenyerünk.
Fáradt tekintetével
folyton az ajtót leste.
Öreg csontjai esőt jósoltak,
aznap nem esett, de este
megjött, akire várt,
s halkan magával vitte.
Aznap nem esett,
csak anyám könnyei
hulltak eső helyett.

Egy 130 oldalas ifi regényt is írtam akkoriban. Sajnos a nagyapám egy bitang hideg télen begyújtott vele. 3 napig sirattam, aztán azt mondta papó: – Minek sírsz, amikor bármikor kirázol a kisujjadból egy ennél jobbat is? Na, akkor megnyugodtam, mert éreztem, hogy igaza van.

Több mint két évtizede írok verseket. Spontánul jönnek, egy-egy kiváltott hatás vagy lelkiállapot következtében. A gondolataimat sokszor csak így tudom kifejezni. Lírai, epikus és szatirikus verseim hűen tükrözik a környezetemet, fantázia- és lelkivilágomat. Bennem van az anyanyelvem szeretete. Ráadásul a magyar nyelv szépsége, játékossága, sokszínűsége és kifejező ereje elbűvöl és boldoggá tesz, hogy bánni tudok vele, és ezáltal örömöt tudok szerezni az embereknek, az itt kisebbségben élő magyaroknak. Ugyanakkor az alkotás öröme átsegít a mindennapok nehézségein, még a betegségen is.  

 

tothagi12

 

Trifán László zeneszerzővel, aki nagyon sok versemet zenésítette meg, rengeteg helyen felléptünk. Iskolákban, óvodákban, öregek napján öregotthonokban, gyermeknapon, tárlatokon és persze a könyveim bemutatóján. Ezek nagy izgalmakkal járnak, de a végén mindent kárpótol az emberek, gyerekek szeretete és a taps.

 

Folytatjuk….

 

 

Nagy L. Éva

Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet

 

 

 

 

Hozzászólások