63 évesen, 1971. március 9-én meghalt az a Jankovich Ferenc, aki ha mással nem, már a slágerré lett „Sej, a mi lobogónkat…” NÉKOSZ-induló szövegével is beírta volna a nevét az irodalomba, sőt a háború utáni újjáépítés történetébe is. Hagyatéka, öröksége természetesen jóval több ennél a csaknem népdallá lett nyolcsornyi szövegnél. Költő, író, műfordító volt, de írt esszéket, önéletrajzi művet, sőt a gyermekirodalom területére is sikerrel bemerészkedett.

jankovich ferenc

Van egy híres létösszegző szonettje, a “Halotti levél“. Temetésén a költőtárs, Kónya Lajos olvasta föl. E komoly és kerek évfordulón, bár nem kifejezetten nyelvi témájú, mégis “felolvassuk” mi is:

Élni még mindig jó, és szép is annak,
ki sorsától a jobbat érdemelte:
kinek öröknyíló sugár a lelke
és tett mind dúskáló élet-illat.

Ím, én is ízleltem a jót s a jobbat…
S ím, még ma is az élet-páston állva,
mért is készülök folyton a halálra?
Mért is szeretném lebírni a rosszat?

Sugaraimtól a halál se foszthat
meg engemet, csak más világot hozhat:
a küzdelem örök, a harc időtlen –

Azért, egyszer ha meghalok, előttem
— mint holtomban utolsó lobbanást:
Thury György kardját vigyék, semmi mást.”

A vers utolsó sora alapos kommentárra szorul. Jankovich Ferenc, aki buzgón tanulmányozta hazánk történelmét, és több sikeres történelmi regényt is tett asztalunkra, föltételez a befogadóban nem kis historikus tudást is!

Ezúttal Nemeskürty István siet segítségünkre, avagy segít föleleveníteni, amit (már) kevésbé tudunk…. Részlet „A magyar népnek, ki ezt olvassa” című kézikönyvéből:

„… A vén Turi György … egy végvári csetepatéban esett el. … 1563-ban Miksa koronázásakor Pozsonyban az udvar szórakoztatására — hogy felhívja a figyelmet a végek sanyarú helyzetére! – olyan véres párbajt vívott Gyulaffy Lászlóval, hogy az uralkodó rémülten hagyatta abba a viaskodást, nehogy valamelyikük meg találjon halni. …”

Mindezek után talán máris érthető a kard-metafora, sőt magával a Turi Györggyel való azonosulás, közösségvállalás is. A harcosságra hajlamos, sőt termett Jankovich mintegy beállt a költő-elődeit felvonultató sorba, amikor még 1943-ban megjelentette a „Forr a világ” című kis könyvecskéjét. Alcíme ez volt: „A magyar költészet olvasókönyve”. Nyelvi szemszögből is fontos a bevezetője: „Milyen helyen áll a világ költészetében a magyar?” Egyébként innét vettük megemlékezésünk címét is. Teljesebben ekképp szól: „A magyar lírikus egyszerre volt ember — és honát védő katona, vérzett és közben dalolt.

jankovich ferenc
Önmagát is beleérti a következő eszmefuttatásba, hiszen egyetemet végzett, Franciaországban is tanult, majd tanított is.

„ … A magyar lírikus fejét emelve nézett szét Európában. … A mi költőink műveikben olyan példát mutattak a világnak emberségben, aminővel más nemzet sem sok dicsekedhet. De hogyan emelkedtek nemzetükön túl egyetemes értékűvé? Hiszen sokan közülük, a táj bennszülöttjei, országuk határán túl sem jutottak? A nyelvük is magányba zárta őket. … Épp ennyivel vannak fölötte más külföldi költőknek, a szerencséseknek. Azok között könnyen találni egynyelvűt; a mieink közt soha. Azok a nemzeti nyelvükön szólottak és a világ olvasottjai lettek; ezek a világ nyelvén olvastak és csak a nemzetükhöz szóltak. …. S ha van a magyarságnak hivatása Európa történelmében, kultúrájában a világ e pontján, ahol vagyunk: azt múlhatatlanul a költői példázzák.

És ezen szellemben fogant a Párizsból végleg haza-tért költő egyik legszebb költeménye, a „Szántód partjainál”. Lényeges a legeleje, a hangütése:

„… láttam Párizst és nem láttam Baranyát:
láttam Monte-Carlót és Avignont
—s mint a játékos, kinek pénze fogy,
riadva kérdem, mit nyertél, bolond?
Elmúlt Avignon — itt maradt Somogy.”

Jankovich érezte tehát: itthon kell maradnia, és itt kell tennie nemzetéért. Tegyük hozzá: a nyelvéért, nyelvünkért is. Halálakor szépen jellemezte egyik nekrológírója: „Különös hangot képviselt a magyar poézis sokszólamúságában, erőteljes ódai hangvételt, kivételes nyelvi erőt, a régi nyelvhez húzó sajátos színeket.

Tudott egészen lágy lenni. Íme, a Rigóhang néhány sora:

Rigó, rigó
te kis acélos
hitű madár!
Te csak mondod
a magadét, ha
eljön a nyár…
Nem zavar téged
se gépmotor,
se villamos;
szívedben sokkal
ősibb ritmus
szava motoz,

… a te hangod
előbb volt, mint a
Duna-folyás:
akár a bontatlan elemek,
az olyan ős
talán a kékellő hajnallal
is egyidős;
maga a változatlan szava
e drága hang —
vidámság kürtje, harsogj, s én se
vagyok magam.”

jankovich ferenc
Másabb összefüggésben persze, de akár vitriolos, csípős nyelvű is tudott lenni Jankovich. A Hajszáltüskék sorozat egyik remeke a „Válasz egy kéziratra”:

Sok szép szavad között nem találom versed.
Mindig baj az, fiam, ha csak a szó herseg.
Többet mond egy szavad, mint az egész versed —
mért nem szótárat írsz, nem pediglen verset?

Az 50 éve már halott költő nekünk is üzen a Magnó-szalagra soraival:

Akkor is vagyok, én vagyok, / ha életet már nem adok, / de lélekojtó maradok: / hitet, tüzet, hevet adok / …”

Érdemes forgatnunk Jankovich Ferenc műveit.

 

Holczer József

A szerző korábbi cikke a Montázsmagazinban

 

Hozzászólások