Nyugodtan mondhatjuk: XX. századderéki szépíróink — köztük kiemelten költőink — afféle kollektív centenáriuma a 2021-es esztendő. Mert: idén lenne százesztendős Pilinszky János, Rákos Sándor, Jobbágy Károly, … vagy éppen a librettós és „rímhányó” Romhányi József. És még sorolhatnánk. E szinte páratlan évjáratnak egyik rangidőse az 1921. február 19-én született Sipos Gyula.

A mindössze 55 évet élt, kevésbé harsány költő egyúttal műfordító, sőt vérbeli újságíró volt. Írt szépprózát és szociografikus művet is.

sipos gyula

Halálakor szépen méltatta Szentkirályi János, akinek hosszú évekig maga is munkatársa volt a Szabad Föld című hetilapnál:

Sipos Gyulával az irodalomtörténet elsősorban mint jeles költővel foglalkozik. Nem tartozik a csilingelő, mindenáron „szépen fésült” verseket író és kedvelő poéták típusához. Jellegzetes gondolati, főként és mindenekelőtt az értelemre ható, néha már határozottan a filozófiába hajló költészet az övé. A tartalmat, a mondanivaló mélységét sohasem áldozza föl a formáért, a szépen csendülő rímekért. Verseinek olvasása nem könnyű szórakozás — erős figyelmet kíván, s további gondolkodásra késztet. …

Egészítsük ki azzal, amit épp halála után tíz évvel Rónay László írt az akadémiai irodalomtörténetben Sipos lírájáról:

„… A múltőrző, de jövőbe is biztonsággal pillantó magatartás vált költészetének meghatározó tényezőjévé. Líráját átszínezték a magyar költészet legszebb hagyományai: szívesen élt archaikus szavakkal, nyelvi fordulatokkal, de igazán fontosnak a kifejezést magát, a verssel való szolgálatot és hittevést érezte.

Mindezek után — a továbbiakban — Sipos Gyuláé a szó. A szó: konkrét és átvitt értelmében egyaránt, és persze mindenképp túlmutatva a leíró nyelvtani szakszó szerepén, fogalmán. Először az elégikus Sipos valljon:

A néma szó

Nincs többé értelme a szónak.
Most,
amikor milliók hördülnek egy gombnyomásra,
a hiteles szó visszakényszerül
négy-öt ember közé.
Akik úgy megértik egymást,
hogy mögé látnak
a magyarázatnak meg a cicomának.
A jóra meg a rosszra
nem is olyan bonyolult a mérce.
Aki megaláz,
letiporja a virágot,
fényes nappal kirabolja a bankot,
szuronnyal, puskagolyóval
tereli a bégető nyájat,
szájbetöméssel
győz a vitában,
mondhat akármit.
A hiteles szó visszakényszerül
négy-öt ember közé.
És érvénye van,
akkor is, ha el sem hangzik.”

Álljon itt egy részlet a Magyarok-ból! :

Második József, te így akartad:
gazdag országot, nagy birodalmat,
jólétben élő népet, műveltet,
minden gyermeknek egy-anyanyelvet,
hol ósdi szokást, esztelenséget
semmivé tesz a józan közérdek.
Történelemnek tudós szakácsa!
gondod volt minden kalóriára,
ami csak táplál, ami csak éltet,
alattvalódnak grammra kimérted.
Mért ne használna főztöd azoknak,
kik ezer éve más ízhez szoktak?

Hazáról, nyelvről veretes és megható sorokban vall Sipos Gyula Ez az én népem című költeményében. A rapszodikus vers második felét idézzük:

“Ez az én népem

a mindig dolgozók
mindig újrakezdők
mindig mást-akarók
az éjszaka is más gondjain virrasztók
a messze külföldről levelet kérők
a Zrínyit Petőfit Tamási Áront
emlegető vegyesajkú lányok
öreg zsidók kik Ady-versen sírnak
cigányok kiknek ez a föld hazájuk
és mindenféle emberek akik
úgy érzik még élni lehet e földön
magyar nyelven szépséget mondani
s teremteni olyan világot
melyben az ember szeretheti az embert
ez az én népem
azért élek és amíg élek
úgy élek hogy meghal nélkülem”

sipos gyula

Sipos Gyula kétszeres József Attila-díjas költő, újságíró. 2018-ban állították az emléktáblát Dombóváron, a volt tüskei kastély mellett. Fotó: Gnagyrobi

Zárjuk megemlékezésünket az Áldó szavak-kal. E költemény – kötetei tanúsága szerint – Sipos Gyulának már a hattyúdala:

“Már csak áldó kezem van mint a vén papoknak,
kik pedig egykor keresztet ragadtak,
hittel hittek gonoszt űző szavaknak.

Kik voltak egykor sárkány-ölő Györgyök,
s nem lett belőlük se szent György, se ördög,
csak ember, ki kegyelemért könyörgött.

Megfakultak csöndes plébániákon,
öregasszonyok a litániákon,
temető. Angyal nem ül már az ágon.

Már csak áldó szavakat mondok.
Nem magamtól halok meg, megölnek.
S nem tudom, szentek voltunk vagy bolondok.”

Az utókor tudja: Sipos Gyula, a nyelv, az anyanyelv lelkes és hű sáfára egyik „áldás”-a volt a múlt századi magyar irodalmunknak. Méltó az emlékezésre. Forgassuk az ő köteteit is olykor-olykor.

 

Holczer József

 

 

Hozzászólások