,,Több ezer gyertyát gyújthatnak meg egyetlen gyertyáról, de a gyertya életét nem fogják megrövidíteni. A boldogság sem csökken soha azáltal, hogy megosztják.” (Buddha)

József barátságát a LAART Irodalmi csoportnak köszönhetem. Verseit már jó ideje ízlelgetem, s közben egy tiszta tekintetű, csillogó szemű ember mosolyog rám. Vajon hány gyermek és felnőtt gyújtotta meg a gyertyáját János égő lángjánál? Megkértem, hogy erről meséljen ő maga. Szülők, gyermekkor, álmok, vágyak és átélt történések hogyan is sokasodnak a tarisznyájában?

Tanyán születtem. Nagyszüleim vályogházával szemközt a dombon, az egykori grófnő kastélyában, a négy családnak kiosztott lakások egyikében kezdődött az életem. Az első három osztályt a 3 km-re levő nagymajori, összevont tanulócsoportos iskolában jártam ki, ahová télidőben nagyapám szánkóján, egyébként pedig gyalog jutottam el. A földből élő család voltunk, apám pedig évekig távolra motorozott, hogy bognárként famunkával keressen pénzt mindannyiunknak. Óvodába nem jártam, hiszen a közelünkben nem is volt. Tanulótársam csupán egy élt itt, a többiek más pusztáról jártak be a délelőtti órákra, melyek nagyszerűen teltek a szép emlékű, mindig derűs, de szigorú tanító néni, néha a felsősöket tanító férje vezetésével. Részben ők, másrészt nyáron a közelünkben vakációzó gyerekek jelentettek felszabadult barátkozást számomra. Negyedikben, 1956-ban Kissoltra költöztünk, s osztott csoportban fejeztem be az alsó tagozatot. Szerettem tanulni. Szorgalmam ötödikben sem hagyott alább, s évnyitókor már saját versemet szavalhattam irodalomtanárom jóvoltából, aki mindvégig pátyolgatott az írásban. Nyolcadik osztály végén is kitűnő lett a bizonyítványom, így tanulmányaimat a dunaföldvári Magyar László Gimnáziumban folytattam, illetve fejeztem be 1964-ben.

Solt fejedelem szobra

A középiskola elvégzése után egyenes út vezetett a főiskolára? Milyen szakon végeztél?

Édesapám megrokkanása az egyik budapesti fűrésztelepen olyannyira megrázta a családot, hogy továbbtanulásomat egy évig szüneteltettem: volt iskolámba kerültem képesítés nélküli nevelőnek, hogy ne csak szüleim pénzéből éljek.1964 és 1969 között végeztem a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán magyar-történelem szakon, ami bizony nem volt éppen könnyű: éjszakákat is igénybe vett a felkészülésem az órákra, illetve az ezer oldalak feldolgozása az ún. jegyzetekből, segédkönyvekből, kötelező olvasmányokból. Fél évig a hajnali vonattal utaztam föl a budapesti konzultációkra. Sokat kávéztam, ami nem tett éppen jót a vérnyomásomnak. Amikor kinevezett tanár lettem, e tekintetben már könnyebb volt, de egyre több időt vett igénybe a felkészülés, a szemléltető eszközök készítése, előkészítése az órákra, a dolgozatok, az irodalmi és nyelvtan füzetek, fogalmazások mindennapos javítása, ellenőrzése. Nem könnyű szakpárt választottam, de becsülettel tanítottam.

A párommal

Hány évig álltál a katedrán? Mit jelentett számodra a tudás átadása, a nyiladozó értelemnek és érzelmeknek a szép és a jó felé hajlítgatása, nevelgetése?

42 évig tanítottam, egészen 2006-os nyugállományba kerülésemig. De ha egy ideig valóban volt is katedra az olajozott padlózatú tanteremben (később már nem alkalmazták), én általában elvegyültem a gyerekek közé, szerettem látni, hogyan írnak, hogyan haladnak. Csak dolgozatíráskor horgonyoztam le valamelyik hátsó padban vagy a tanári székemen. Az is sarkallt, hogy a tudás-tartalmakat széles összefüggésben mutassam be, mindig kapcsoljam a jelenkori élethez, praktikumhoz, hogy tartósan rögzüljenek. Nem szerettem, ha magolnak a gyerekek – még versek fölmondásakor sem. Nagyon szigorúan megköveteltem a hangsúlyozást feleléskor, önálló, csoportmunkás előadások tartása közben is. Az effajta óravezetés csökkentette a fegyelmezéssel járó időveszteséget, tehát így tudtam a 45 perceket hatékonyan kihasználni. Minden tárgyamból ún. feladat-kártyákat készítettem, melyek kérdéseit önállóan oldották meg a soros felelők, amíg a többiekkel ismételtünk. Híve voltam mindig a differenciált foglalkozásoknak. Elektromos tudás-tablókat készítettem, melyek a falon elhelyezve szünetben is lehetővé tették a tanult anyag ismétlését helyesírásból, irodalomból vagy épp történelemből. Mivel 15 évig úttörőcsapat-vezető is voltam, ezért szakomból adódóan sok-sok ünnepi műsort szerkesztettem, s ezeket az irodalmi szakköröm mindig lelkesedéssel, sok zenei betéttel adta elő. A járási, illetve a megyei mesemondó és szavalóversenyeken a legjobb diákjaim gyakorta eredményesen képviselték iskolámat, s az okleveleknek és jutalmaknak tanuló és tanár egyaránt örülhetett. Könyvtáros lévén nem csak a regényekre, hanem a verses könyvekre is ráirányítottam a figyelmet.

Mikor kezdtél el verseket írni? Hol jelent meg első írásod? Mit jelent számodra a versírás?

Amint már céloztam rá, ötödikben hangozhatott el első versem. Nyilvánvalóan a szárnypróbálgatások korábban kezdődtek, de ezek valamiképpen elkallódtak. Apám tevékenységéről saját határidőnaplójába írtam egy eposzt, amely költözés során szintén elveszett. Jelenleg is birtokomban levő füzeteim gimnazista koromtól kezdve tartalmazzák a többször átírt és nemcsak a diákéletről szóló verseket. Emlékszem, egyik szakkörvezetőm rádiójáték írásával bízott meg. Szerepelt benne az egyik versem, magnóra is vettük, de azt vissza kellett szolgáltatni az iskola irattárának, s így nekem nem maradt meg. Nem csináltunk másodpéldányt.

A versírás mindig a lételemem volt. Az évtizedek azt is igazolták számomra, hogy elszakadni a klasszikusoktól, mégis megtartani bizonyos versformákat, szerkesztési elveket, ugyanakkor önálló arculatot kialakítani nem könnyű, de lehetséges folyamat. Különösen a hagyományos megjelenésre, versszak-szerkesztésre (költői én, természet, helyzet, céltudatos ritmus- és rímképletek) a képszerűségre, az érzelmek átültetésére, változatos témákra helyezem a hangsúlyt az írás során. Az ihletet követően azonnal jegyzetelek (ha nem is kapcsos könyvbe, de határidő-naplóba), mert különben a hajnali vagy késő esti gondolatfoszlány elvész. Sokszor áthúzom a sort vagy szót, míg jóvá nem hagyom. Nem szeretek adott szavakat fölhasználva, más által megkötött témában vagy formában, tehát versenyszerűen írni, mert úgy érzem, hogy egyéniségem egy darabját áldozom fel miatta. Ennek ugyan ellentmondani látszik, hogy humoros stílusban szeretettel köszöntöm föl nyugdíjas társaimat minden hónapban klubom rendezvényein.

Mióta vagy a Cserhát Művész Társaság tagja? Nem is olyan régen díjjal ismerték el eddigi irodalmi munkásságodat. Hogyan ért téged ennek a kitüntetésnek a híre?

A Körnek nem régen vagyok tagja, de talán kitartásomat, sajátos, ugyanakkor sokak szerint a mai jellegzetességekhez képest mégiscsak hagyományos stílusomat mások is észrevették, s oklevéllel jutalmazták. Természetesen nagyon örülök ennek az elismerésnek, hiszen minden ember számára fontos, hogy megértsék, s foglalkoztassa őket mások beszéde, tette, jelen esetben egy versíró gondolkodásmódja.

Szeretem a magyar nótát

Jelent-e meg önálló köteted? Tudnak-e róla Solton, hogy a tanár úr verseket ír? Hogyan fogadják ezt?

Az általam szerkesztett és illusztrált verses füzeteket 2010 óta a könyvtáramnak ajándékoztam mintegy 250- 300 oldalon, hogy valami maradjon utánam e kb. 7000 fős kisváros érdeklődői számára is. Bár mindig szerettem volna önálló kötetet, de ez „nem jött össze” az évek alatt – természetesen anyagi okok miatt. E-book-kal sem rendelkezem. Aktívabban három éve a Netlogban, Poetban, Gportalban, Soltkultban (ez önálló honlapom) g-mail-es irodalmi rovatokban jelennek meg önálló vagy blogba szerkesztett verseim.

Városom kulturális életének, a különböző rendezvényeknek a vezetői tudnak sajátos hobbimról (ők nevezik így), ha nem is mindig igénylik alkalmi vagy „odaillő” versem felolvasását. Nem neheztelek rájuk, habár néha már el-elszorul a szívem. Többen írogatunk Solton, megoszlik közöttünk a szereplés. Családom szívesen hallgatja meg ünnepi verseimet, tudják, hogy miket rejtenek a határidő-naplóim, vagy miért fogy annyi papír a csomagból a számítógépem előtt ülve. Velünk élő kisunokám (apja korán meghalt) kissé türelmetlen, hogy mikor adom át neki a gépet, de megbékél, ha valamelyik gyermekversemet olvasom fel neki.

Szigorú tél

Kedves Józsi, nagyon szépen köszönöm, hogy megismerhettünk téged, nemcsak mint költőt, hanem az Embert is. A magam és a szerkesztőségünk nevében kívánok neked nagyon jó egészséget, töretlen alkotókedvet. Kívánom, hogy még nagyon sok szép verssel örvendeztesd meg az olvasókat, és a békédet, boldogságodat oszd meg velünk.

Megígérem, nagyon köszönöm, és viszont kívánom neked és az érdeklődőknek egyaránt!

Csősz József:
A HAJNALOKAT HAJSZOLOM…

A hajnalokat hajszolom,
nem is tudom, miért.
A napsugaras teraszon
issza szemem a fényt.

A villany nem jó ihlető
és drága is nekem,
a nyári napkelte mindig
csókot hint szelíden..

Bíborra festett, hűvös ég
majd ontja nyár tüzét,
ujjamra dermedt ceruzám
odabenn váltja gép,

ha mind helyén van már a rím
és lüktető a sor…
Letisztázni a mondatot:
elégült arc, mosoly.

Egész napom így múlik el.
Forrósodik a lég,
de bent jól szigetelt szobám
árnya oszlatja még

„a harc az élet” gondokat,
s talán egy tévéhír
döbbent rá, mi a valóság,
hogy melyik szemem sír.

A másik furcsán mosolyog:
ébrednek unokák,
kikkel szép időt múlatunk.
Nekik terem a fánk,

melyek között egy víg mese
megbújik szüntelen,
s egy fárasztó játék után
asztal ételt terem.

Nem tudják még, a varázsló
Mama a kenyeret
miből, honnan kínálja majd,
s ha nem fogy, meg is fedd.

Vörös hajnal az ablakon
aranyba fordul már ,
a két gyerek még bent szuszog,
a tej friss gőze száll.

Indul a nap. Úgy hajszolom,
nem is tudom, miért.
Írok s kapálok értük is
s új szőlőfürtökért !

A SZÁMKIVETETT

Ismét jött lehajtott fejjel:
maradt-e még böjti kenyér?
Híd alatt érte a reggel,
teste-lelke tavaszi tél.

Júdáskodók hamis pénze
szikla-ösvényre kergette.
Hitetlenség élet-része,
mégis igaz könyörgése.

Társa nincsen, hogy is lenne?
Akad, aki megsegíti,
szállást is ad egy éjjelre,
barátként mennybe repíti.

Reméli, a nyár majd hevít,
hajlékai csendes erdők.
Lelke mélyén emlékezik:
gyermekből hogyan lett felnőtt.

Támolyog a nagyvilágban,
s ha az adomány már elfogy,
elbóbiskol magas lázban,
s hírét viszik a galambok!

EGYÜTT – VELED

Dombok között alszom el,
tudom, lényem nem teher.
Előbb régvolt ösztönök
hoztak múló örömöt.

Nyári felhőszakadás?
Életünk nem tobzódás,
halk, csepergő lüktetés,
tűnő vágy, mégis mesés.

Csodás, ha a Szép a Jó,
mély álomba ringató.
Ébredni fel sem merek,
kímélem vén szívemet!

KIS HAZÁM – A KISVÁROSOM

Kis hazám a kisvárosom,
Hová szívem – lelkem hozom,
Színpadán szól a hegedűm,
Népdalokba bújó derűm.

Főterére visz két kerék.
Február van, nem illik még
Padra ülni, én is állok…
Szobor talpán felirat: Solt.

Vezér néz rám, fejedelem,
Nem éri már veszedelem.
Kardja e j t v e, köpönyege
Fából készült, egész teste.

Pácolt, lakkos felületét
Galamb, veréb megillették.
Napsugár fakóvá teszi –
Már nem igazán vezéri.

Pedig egykor Árpád fia
Nemhiába volt dalia,
Seregével Duna mellett
Harccal vívta ki e helyet.

Elképzelem katonáit:
Ujjongás jut el a fülemig,
Vérben úszik az ellenség,
Sarjadó fű is tőle ég.

Kunyhók, házak épülgetnek,
Ahol békében élhetnek.
Dombokon az édes szőlő,
Völgyekben jó búza megnő.

Vadhúsból készült lakomán
Solt vezér beszélni kíván,
Majd üríti a serleget:
Véreim, itt jól élhettek!…

Velem szemben csak egy szobor:
Fejedelem a régmúltból.
Felidézem történetét,
Négy é
vtizedes életét.

Kerékpárom vár már reám,
Napsugárban úszik hazám,
Kisvárosom, szép otthonom,
Főterét magára hagyom.

Furcsa lenne integetnem,
Nem is tud a fejedelem,
Összehúzza köpönyegét…
S alattam forog a kerék.

MIÉRT SÍR A HEGEDŰM ?

Azt mondják, sír a hegedű,
mikor nótát húz a zenész.
Üveghangokon nem derű,
jajszó nő, mint tavaszi fű.

Alig hangzik, majd szaporán
füledig ér a hangmező,
mint szemedben nap hajnalán
a remény-zöld szívderítő.

Oly mulattató, s madárként
vékony hangon új dalba kezd
húr-ágakon vonó ha száll…
Hosszúra nyúlik minden est.

Trillázó hang szívbe hatol,
aztán a mélybe is leszáll,
s mint téli kályha duruzsol.
Kihűlt lélek lett már a táj.

Apám mesélte egykoron,
mikor falról lekértem én
hegedűjét, s a húrokon
tavaszt zengtem az év telén.

Örömkönnyét én hullatom,
ismételve e szép napot
félévszázadnyi utamon,
mióta illesztek vonót.

Most már a saját hangszerem
kopott el, s amiért sír:
ő régen nem lehet velem,
hisz őrzi hó alatt a sír.

Szétmállott már a hegedű,
mi falról akkor lekerült,
de az enyém még hozzám hű,
mint társam vagy pohár nedű.

Magyar vigad és mégis sír,
mint öreg hegedűm ha szól.
Magyar ha bús, múltat sirat,
s tavaszt remél, mint hó alatt
a fű. Én tudom nagyon jól.

Nagy L. Éva

Szerkesztette: Weninger Endréné

2013. december 15.

Hozzászólások