Melján Anna különdíjas műve a Szerelemre ítélve című pályázaton – A kecskeméti önkormányzat novellaíró pályázatot hirdetett 25 év alatti fiatalok részére Szerelemre ítélve címmel. A pályázat a Házasság hetéhez kapcsolódott. A legjobb pályamunkák szerzői a Lechner Kávéházban rendezett ünnepi eseményen vehették át a díjat. Az egyik különdíjat Melján Anna, a Kecskeméti Katona József Gimnázium reál tagozatos tanulója kapta.
A díjat Szemereyné Pataki Klaudia polgármester asszony adta át, és biztatta a fiatalokat tehetségük további fejlesztésére. A Nők a Nemzet Jövőjéért Egyesület segítségével létrejött projekt sikerességét és a színvonalas műveket Engert Jakabné alpolgármester asszony méltatta.
Fotó: Banczik Róbert
Melján Anna: Önéletrajz
2007. április 11-én (a költészet napján) születtem Kecskeméten. 2014 és 2020 között a Kecskeméti Belvárosi Zrínyi Ilona Általános Iskola padjait koptattam, azóta – már közel négy éve – a Kecskeméti Katona József Gimnázium reál tagozatos tanulója vagyok.
Rengeteg dolog érdekel. A Mathias Corvinus Collegium Középiskolás Program tagjaként a KárPit nevű folyóirat egyik szerkesztője vagyok. Rendszeresen jelennek meg műveim: készítettem nagyinterjút egy irodalmárral, számtalan verset írtam, melyekből több bekerült a művészeti folyóiratba. A „Szerelemre Ítélve: Novellák a Házasságról és Gyermekvállalásról – Novellapályázat”-on különdíjban részesültem. Nagyon szeretek olvasni, klasszikus és kortárs irodalmat egyaránt.
Közel tíz éve nem telik el úgy nap, hogy ne lenne fuvola a kezemben. Az M. Bodon Pál Zeneiskola növendékeként 2023-ban a X. Országos Továbbképzős Versenyen 2. helyezést, 2022-ben a II. NyitniKék Országos Minősítő Fuvolaversenyen ezüst minősítést, a Femus nemzetközi fuvolaversenyen 2020-ban 1., 2019-ben 2. helyezést értem el.
Hobbijaim a rajzolás és a festés. 2021-ben „A kőszívű ember fiai” megyei plakáttervező pályázaton 1. és 2., a „Zöldebb lett a Föld!” megyei alkotói pályázaton 1. helyezéseket értem el.
Az MCC és a Digitális Tudásközpont együttműködése keretében megálmodtuk és megalkottuk Kecskemét városát 2050-ben, amelyet a város vezetőinek is bemutattunk. A XVII. Dürer Matematikaverseny D kategóriájában csapatommal 3. helyet szereztünk.
Melján Anna
Melján Anna: Kandírozott fotóalbum
A tornáchoz vezető repedezett betonjárda fölé alagúttá nőtt lugas nosztalgiazöld levelein helyenként átsütött a nap, s széllel cirógatta a bokrot. Két kitaposott lépcsőfok nyúlt el a veranda előtt, amelyen elnyűtt hintaszék kucorgott a maga időtlen áporodottságával. A dédi házába lépve meglibbentek a molyrágta függönyök, a falat takaró képek ismerősként üdvözöltek, s a robusztus, sötét fabútorokra simuló csipke porfogók megannyi évtized koszával megtelve sóhajtottak fel a friss levegőnek örvendve. Mintha a tanyán negyed évszázadra megállt volna az idő, hogy aztán egy váratlanul betoppanó látogatónak elpletykálhassa minden titkát.
A szobába szökő fény körvonalazta a zsúfolt, rumlis helyiség kisebb-nagyobb részleteit. A lámpát felkattintva tekintetem elsőként a középen elhelyezkedő asztalra esett. Fedlapján az elnyűtt lenvászon terítőt – ahogy a házikó többi tárgyát is – vastag por fedte. Színes porcelánvázában száradt gerberák hajlottak a kőpadló felé, az asztal körül kényelmes székek, szófák, illetve a jobb kéz felőli falhoz tolva a szöszmöszös díszpárnáktól roskadozó dívány strázsált. Szinte hallani véltem a magyar kártya keverésével járó hajdani susogást, amelyet ebéd után mindig gyermekzsivaj nyomott el.
A felnőttek beszélgetésére ráunó gyerekek ilyenkor fogócskázni kezdtek, vagy bújócskát játszottak az épületben. Egyszer a hatvanhatozó rokonok lábai közt találtak menedékre, máskor bepréselték magukat a ruhásszekrénybe vagy az ágy-neműtartóba. Kis idő elteltével, miután ráuntak a játékra, elkezdődött a varázskastély építése. Összetolt székek, pokrócok, vánkosok segítségével kiváló bunkert lehetett eszkábálni. Persze miután az ügyeskedést kísérő, koncentrált csend gyanúsan hosszúra nyúlt, a csillogó szemek összenéztek, s a huncut aprónép újra és újra egymásra kacagott.
A fülemben visszhangzó derűs gyermekdalok emlékére halvány mosollyal besétáltam a nappaliba, hogy szemügyre vehessem a bal kézre eső ódon kombinált szekrényt. A felül polcos, alul fiókos bútor középső, nyitott részében egymás mellett sorakoztak a talpukkal felfelé fordított vastagfalú üvegpoharak, a családtagoktól kapott képeslapok, rejtvényes magazinok. Mivel a tanya a hatalmas telek közepén helyezkedett el, az újságokért és a levelekért jobb esetben a kukoricatáblákat Vörös-tengerként szétválasztó, hosszú, göröngyös „sztrádán” kellett kigyalogolni, hiszen ott volt a postaláda. Másképp a küldeményekért a „tanyavilág kávéházába” – a boltba – kellett volna ellátogatni, ami a postai funkción túl a kulturális központ szerepét is betöltötte. A kocsma és a baromfifelvásárló üzlet közé ékelődött találkozóhelyen mindig zajlott az élet.
A dédi, illetve fiatalabb korában a mama is boltos volt, így rengeteg történetet meséltek a legkülönfélébb, már-már Rejtő Jenő-i alakokról. Egy Imicinek becézett úriember, a „sártenger katonatisztje” mindig okoskodó kérdéseket tett fel a pesti származású, affektáló Csanádi úrnak. Azóta szállóigévé váltak a „Milyen hosszú volt a harmincéves háború?” jellegű kérdések és az ezekre adott cinikus – „Nem lapozok mindig lexikont, ha jövök a boltba kenyérért!” – válaszok. Imici bácsi még örült is annak, amikor egy ficsúr őt talpától a földig úriembernek nevezte.
A vásárlók tehát sűrűn megviccelték egymást. A munka így mindig kedélyesen telt a borsszemnyi üzletben, ahol zöldségek és pékáruk mellett a petróleumlámpától kezdve a dróthálón át a párizsi dohányon keresztül a fehérneműkig szinte mindent lehetett kapni.
Az almáriumtól ellépve folytattam utamat, melyen a bejárattól durva szövésű, cifra mintás szőnyeg vezetett az apró konyha küszöbéig. Kedvenc bútorom, a piros-fehér sarok-ülőgarnitúra szöglete természetesen roskadásig volt rakva sudokus, keresztrejtvényes és szókeresős újságok garmadával.
Helyet foglaltam a sok használattól néhol már lepattogott, műbőrszerű huzatos ülőlapon. Hézagjaiból itt-ott már kikandikált a szivacsbélés. Az ülőalkalmatossághoz tartozott egy koszosfehér asztal székekkel és az elengedhetetlen hokedlivel együtt, amin egy sok ramazurit idéző kazettás magnó pihent.
Az asztal alá belesve a mama padlón heverő, karistos szemüvegét pillantottam meg. A vastag lencsepárt felemelve elgondolkodtam azon, hogy egész életében dolgozott, s mi mindig jókedvűnek láttuk. Nagyon értett a gyerekekhez, ennélfogva tanítónő szeretett volna lenni, ám a látása sajnos igen rohamosan és rendkívüli mértékben megromlott. Az álmát feladni kényszerült mama nem esett kétségbe: miközben a vegyesboltban dolgozott, négy év alatt kitanulta a masszírozás csínját-bínját. Így mire anyám megszületett, a napi néhány masszíralany mellé bőven befért a gyermeknevelés is. A villanybojlerbe lassan beköltözött a Kis Manó, a rózsa-ágyásos kertet törpék lakták, nyaranta pedig a kártevők ostromolta bukszusokat Bogár úr rág-csálta meg.
A konyha meszelt falai mentén egy-egy kredenc állt, melyekben lábasok, vájdlingok, evőeszközök és töménytelen mennyiségű finomság bújt meg: macskanyelv, konyakmeggy, sőt még díszes dobozú bonbonok is. Ezeket sosem kóstolhattuk meg, viszont amikor elérkeztek az ünnepek, a cicomás csomagolású édességek gazdát cseréltek a rokonok közt, ekképpen házról házra jártak.
A helyiség átellenes csücskében egy tagbaszakadt sparhelt szobrozott, amelynek megannyi ropogós kiflit, édes teát s mennyei ebédet köszönhettünk. A tűzhely mellett a rozsdás grill tett még hajdan kiváló szolgálatot, főleg a Tanyaolimpiák során. Ezt a később már hagyománnyá vált eseményt a dédi találta ki, hogy elszórakoztassa a szomszéd nálunk nyaraló unokáját. Eleinte a versenyszámok közt a futás, a vadalmák távolba dobása, illetve a zsákban futás szerepelt, nyereményként pedig söröskupakokat lehetett szerezni.
A nagy mulatság láttán a nagymamák, szülők és barátok is úgy határoztak, hogy csatlakoznak a rendezvényhez. A kisgyerekektől az aggastyánokig bárki részt vehetett a játékokon, sőt új „sportágak” is megjelentek, mint a papírrepülő-hajtogatás, kötélhúzás és a közönségkedvenc: a csevapcsicsaevő verseny. A díjazást tekintve a mama az utolsó években már csupán aranyérmet vett, hiszen az, ahogy mondani szokta, egy árban volt a bronzzal. Mindenki hozzájárult valamivel ahhoz, hogy a játékok, a grillparti, valamint az azt követő ejtőzés emlékezetes legyen, ezért tudta egy egyszerűen eltöltött délután vidám családi tradícióvá kinőni magát.
A padról feltápászkodva átmentem a tévészobába, amelyre egyik irányból a fürdő, másikból a hálószoba nyílt. Ebbe a csöpp helyiségbe a komódon terpeszkedő, böszme nagy televízión kívül egy avítt, kerek asztal néhány puffal és a rekamié fért be, bár a szoba mérete annak idején nem akadályozta meg anyámékat abban, hogy Pista bácsit – dédi bátyját – fakanállal és edényfedőkkel lovaggá üssék.
Ez volt a történetmesélés szobája; itt tudtuk meg, hogy Csonka Jóska geológus egy kolumbiai Izabella nevű tekebajnoklányt vett feleségül, de azt is, hogy Miska bácsi felesége, aki szakközépiskolában orosz–német szakos tanárnő volt, reggelente a villamoson megtanult olaszul és kínaiul is. Fiuk, Bandika Németországban járt egyetemre, ahol egy ravasz, de tüneményes kínai leány kinézte magának.
Kapcsolatuknak nem szabott gátat az, hogy külön-külön albérletben laktak, ugyanis a lány megkérte Bandika főbérlőjét, hogy mondja le a fiú lakhatását. Emiatt ő „sajnos” csak a kínai diáktársánál tudott megszállni. A menyegzőre nem kellett sokat várni, s a rokonok legnagyobb örömére a lakodalmat nemcsak Németországban, hanem Kínában is megtartották. A hallgatóság pedig csak ámult és bámult, miközben a beszámolók alatt félhomályba veszett a tévében zajló focimeccs duruzsolása.
Végül balra fordulva benyitottam a hálószobába. A szépen bevetett ágy és a ruhásszekrény közt elhaladva az udvarra néző, széles ablak előtt álltam meg. A kert – bár kicsit elburjánzottak a tujái – megőrizte méltóságát. Öreg tiszafák, ezüstfenyők és terméseiktől görnyedező ágú fák tárultak szemem elé.
Olyanok voltak ezek a dédis emlékek, mint gyümölcskenyérben az aszalt szilva, mazsola és a kandírozott narancs. Unalmas lett volna nélkülük az élet süteménye, kellettek hozzá ezek az édes kis epizódok. Hiszen gyümölcs nélkül nem is érdemes gyümölcskenyeret készíteni!
Melján Anna
