2005-ben én is megkaphattam a rangos Lőrincze-díjat. Az egyik napilap beszámolója megemlítette, hogy a laudációra adott válaszom végén Mikszáth Kálmánt idéztem: “Én csupán a nyelvemet szerettem.” Az újságíró, bizony, nem figyelt eléggé. Válaszbeszédemben ugyanis ezt mondtam: “…egy Mikszáth-parafrázissal összegezhetek…” Másként fogalmazva: az író szerint, de szabadon, azaz egy kis módosítást is megengedve. Nos, hogyan is szól az az elhíresült Mikszáth-citátum? Így: “Én csupán a hazámat szeret(t)em.”

mikszath

Benczúr Gyula festménye Mikszáth Kálmánról (wikipédia)

Ezt az író röviddel megbetegedése és halála előtt mondotta. Mégpedig akkor – és a tőle telhető legnagyobb szerénységgel -, amikor mint a kerek negyven esztendeje publikáló szépírót ünnepelték, köszöntötték.

Mindez egyébként 1910-ben esett meg. 12 esztendeje megemlékezések sorozata tudatosította, hogy nagy írónk épp száz éve halt meg: 63 évesen. Idén ismét ülünk egy Mikszáth-évfordulót: 175 évvel ezelőtt, 1847. január 16-án született Szklabonyán. Felvidéki falujának élményei egész életében végigkísérték. Az immár klasszikus novella-és regényíró onnét hozhatta eltörölhetetlenül ízes-zamatos palócos-magyaros nyelvét és stílusát.

Milyen szépen vallotta ennek lényegét: “Elbeszélni nem regényíróktól tanultam, hanem … a magyar paraszttól.” Mindenkor méltatói Mikszáth életművét szinte egybehangzóan summázzák. Megfogalmazásuk szerint: művei átvezetnek a romantikából a realizmusba: Jókaitól Móriczig. Elbeszélő technikája művészi, plasztikus. És az egyik legjellemzőbb stílusvonása a hol ironikus, hol meg finoman érzelmes humora.

Szólaljon meg maga az író! Az imént már idéztük egy helyreigazított mondását. Bátran tekinthetjük szállóigének. Ráadásul szóban elhangzott szárnyas szó ez. Természetesen Mikszáth írásai – szépprózai, de publicisztikai alkotásai is – szinte tálcán kínálják a hozzá hasonló fordulatokat. A “Napjaink szállóigéi” gyűjtemény szerkesztője, Békés István joggal jegyezhette meg:

“Mikszáth műveit sűrűn tarkítják ismert szólások, közmondások, szállóigék, még gyakrabban e textusoknak ízes, ötletes változatai, módosulásai.”

Egyebek közt ilyeneket idéz: “Egy bakter nem vigyázhat két falura.” Vagy itt van ez a szinte közmondásnak hangzó, mégis eredeti Mikszáth-mondat, amely szállóige jelentőségű: “Asszony és cserép hamar törik.”

Mikszáth Kálmán nem volt ugyan kifejezetten nyelvtudós, ám szemnyitogató véleményt, értékelést tudott mondani az anyanyelv és az irodalmi stílus dolgában is. Álljon itt néhány effajta megjegyzése, amely napjainkban is ugyanígy érvényes:

“A magyar nyelv még a gyermekkorát éli. Most van a legkritikusabb fejlődési korszaka, s mint a gyönge palántát, mindenféle veszedelem fenyegeti. …Ennyi veszedelem között, mely a magyar nyelvet, mint a nemes szőlővenyigét ellepi, akaratlanul is fölmerül az aggodalom, nem fog-e lassan-lassan elcsenevészesedni az a törekvés, miképpen kellene zamatos voltában, egészséges színpompával megőrizni, s amint eddig bírták egyes kiváltságosak, bírnák ezentúl egész nemzedékek, s adnák át teljes üdeségében idők végeiglen új és új emberöltőknek.”

„Az anyai nyelv valóságos szeretője annak, akit megigézett, s attól tartok, hogy csak az előtt veti le a ruháit, annak mutatja meg titkos bájait, édes szépségét, aki csak ő előtte térdepel és nem húz máshoz.”

„Rendkívül fontos szerepet szánnék én, ha tőlem függne, a mesének. különösen a népmesének., különösen Magyarországon. Kedves zsuzsu a népmese mindenütt, a nép lelke, fantáziája, érzés- és gondolatvilága él abban, nálunk ezenkívül a nemzeti nyelvnek is a népmese a fő forrása. Mondhatnám, szinte egyetlen forrása. Mert hát mitagadás, még mindig csehül állunk a magyar nyelvvel.”

„Minélfogva semmi sem nyilvánvalóbb, mint hogy lent kell keresni az arkánumot (=gyógyszert). Lent, lent a legelején. A népmesén kell kezdeni és a gyereken. Ez a csalhatatlan mód. A kisgyereknek már a bölcsőben meg kell kóstolnia a csalimeséket. Aztán a népmesékre kell őt fogni, s hogy mindjárt frissiben azokból szívja be a magyar nyelv titkos szépségeit, csodálatos meleg színeit, fönséges pompáját, szóval hogy fölszívja nemzete lelkét és észjárását.”

„Tisztelet hát a meséknek, különösen a népmeséknek, tanügyi urak. Nemhogy kidobnák az olvasókönyvből, inkább meg kell rakni velük még jobban, persze megtisztítván őket a póriasságtól és a frivolitásoktól, mert csak ez a metódus eredményezheti, hogy a jövő generációk már gyönyörű magyarsággal fognak beszélni. De ehhez éppen a fogékony gyermekkort kell felhasználni.”

mikszath

A Mikszáth Kálmán emlékház udvara (Fotó: Újfalusi Németh Jenő)

Épületesek és megszívlelendők azok a mikszáthi észrevételek, amelyek nemcsak dicsérnek, de egyben bíráló hangúak is. Például:

„…Ha az embernek valami mondanivalója van, vagy éppen sok mondanivalója, az csak annyit jelent, hogy sok építőtéglája van. De még azokat a téglákat össze is kell rakni tudni, hogy emeletes, sőt két-három emeletes házak legyenek belőlük. A puszta téglák csak téglák; becsüket az építés adja meg. … A pongyolaság iskolája … azzal is megelégszik, hogy egy rendszertelen rakásra hányja a maga tégláit, akárhogy, mert az úgyis mindegy.”

„Bizonyos kinyomkodott chablon már van a beszédekre, ami olyan, mint a pléh-forma, amelyen a kuglófot sütik. Ha valakinek valami mondanivalója van, hát beleteszi ebbe az örök formába.”

„Tagadhatatlan, hogy minden nemzet hivatalos nyelvének vannak sajátságai; Angliában csakúgy, mint a legmíveltebb Franciaországban elütő az okmányok irálya az irodalmi termékekétől, de ezen elütő sajátságok leginkább a terminus technikusokra szorítkozván, sehol sem kulminálnak annyira az érthetetlenség szándékos hajhászatában, s sehol sem ellenkeznek úgy az élő nyelvvel, mint nálunk, hol pedig erre a legkevesebb szükség van, mivel maga az irodalmi nyelv sem tér el a népétől, hanem abból meríti nemcsak erejét, de színét, üdeségét is.”

Emlékezzünk a 175 „éves” Mikszáthra; tanuljunk tőle, forgassuk műveit!

 

Holczer József

A szerző előző írása Kerényi Frigyesről

 

Hozzászólások