Száz esztendeje, 1921. június 2-án született a 71 évet megért jeles próza- és drámaíró, Karinthy Ferenc. Tehát ugyanazon évben, mint Sarkadi Imre, Mészöly Miklós, Pilinszky János vagy éppen Rákos Sándor költő. Tőlük is, másoktól is egy valamiben különbözött: abban, amire az imént a címünkkel már utaltunk. De magyarázza el mindjárt ő maga:

„Nagyon nem akartam író lenni. Minden egyébbel megpróbálkoztam, csak hogy ne kelljen írónak lennem. Nem akartam Karinthy Frigyes fia lenni. Nyelvész voltam, vízipólózó, sportoló, edző akartam lenni, tanár. … Apám (különben) nagyon nagy író volt, én persze elfogult vagyok, de igen-igen jelentős, nagy, egyre modernebb írónak tartom…”

karinthy ferenc

Forrás: jegy.hu

És címadásunk második felét illetően is eligazít Karinthy. Berlinben, a Magyar Intézetben lehetett akár vicceset is írni a vendégkönyvükbe. Így számol be erről:

„…Neve, foglalkozása? Én azt írtam: Karinthy Ferenc, foglalkozása: Karinthy Ferenc. Ez csak vicc, de nekem valójában ez a foglalkozásom, mert amit én, Karinthy Ferenc nem mondtam el, azt senki helyettem nem tudja elmondani.”

Mint már hallottuk: Karinthy Ferenc nyelvész (is) volt. 1946-ban „summa cum laude” minősítéssel nyelvészdoktor lett. Disszertációját, az „Olasz jövevényszavaink”-at a Nyelvtudományi Társaság megjelentette. Az író később is hálával emlékezett arra, akinél doktorált:

„…Sokakat ismertem, szerettem, de talán nem volt még két-három embernek olyan formáló hatása rám, mint Pais Dezsőnek. Furcsa, ugye ez az idős akadémikus, akit sokan száraznak és begyepesedett szakbarbárnak tartottak! Sokat dolgoztunk együtt. … Az a kényszer, a pontosságra, precizitásra törekvés. Ahogy ő fogalmazott és fogalmaztatott. Most megint úgy beszélek, ahogy Pais Dezső beszélne. Ez a precizitás, a szükséges és az elegendő aránya, amit ő még az Eötvös Kollégiumban tanult valamikor az ősidőkben.

… Pais Dezsőnek különben nem nagyon tetszett az én szépirodalmi működésem. Ő azt szerette volna, hogy nyelvész legyek, és később mondta is egyszer, hogy Cini, miért ír maga regényeket? Már volt itt egy egész tehetséges ember, aki egész értelmes dolgokat derített ki a vogul szóképzésről, és utána aztán rossz regényeket írt, hát vigyázzon, maga is így jár. Ez Szabó Dezső volt.”

Karinthy Ferenc nem lett hivatásos nyelvész. Ám lélekben, mentalitásban nagyon is nyelvész maradt. Sőt: három regényének is egy-egy nyelvészt állított a középpontjába.

A Kentaur Ősi Ivánja nem is mellesleg a Tihanyi alapítólevél rejtélyes szavát, a „kangrez”-t kutatja. A „Budapesti tavasz” főhőse szintén nyelvész, ám a körülötte zajló történelem, a világháború, majd az újjáépítés miatt nincs ideje kutatással foglalkozni. És van Karinthynak egy műfajilag beskatulyázhatatlan prózai remeke: az Epepe. Ebben Budai nyelvészprofesszor tudományos kongresszusra utazna Helsinkibe, ám a reptéri átszálláskor eltéveszti a gépét. Ismeretlen ország ismeretlen metropoliszában landolnak. Budai a nyelvi kommunikáció szaktekintélye, számos nyelvet ért, mégsem képes magát megértetni. Ugyanígy ő sem érti meg a rohanó ottaniak hadaró beszédét. …

karinthy ferenc

Ismét szóljon az író, aki kicsit talán magát is megrajzolta ez utóbbi regény főhősében:

„… Nem adnak el jó sok helyen, és ami még fontosabb, eredetiben olvasok is, spanyoltól angolig és némettől franciáig. Az Epepében azonban nem csupán és nem is elsősorban a nyelvi kommunikáció csődjéről van szó. Hanem, ami annál sokkal mélyebben van, és aminek a nyelvi megnemértés csupán felszíni tünete: arról a tételszerűen is megfogalmazható aggodalomról, hogy mennél több ember népesíti be a földgolyót, és mennél sűrűbben foglaljuk el a helyet, és élünk egymás gyomrában, reciprok módon annál kevésbé értjük meg egymást. Magány a tömegben. Vajon nem ez lesz-e a huszonegyedik század egyik fő gondja?”

Álljon itt egy mintegy félszáz év előtti észrevétele Karinthy Ferencnek:

„… Van egy új, magyar eredetű vándorszó a világban, különösen német nyelvterületen, de már másutt is kezd terjedni: a lecsó. Szlávos hangzása ellenére tősgyökeresen magyar: a lics és locs hangutánzó tövek származéka. A németek Letscho-nak írják, minden étlapon olvasható. De persze ez se filozófiai műszó. Amiként a törökből mi sem az atomkutatás kifejezéseit vettük át, hanem túlnyomórészt olyanokat, mint a disznó meg az ökör meg a buzogány meg a papucs.”

Igen, Karinthy mégiscsak elsősorban a magyar nyelv, a magyar szó szerelmese volt! Kitűnő színművét, a „Gellérthegyi álmok”-at elemezve, Szekér Endre, a neves stiliszta nagyon is a lényegre tapintott:

„… Karinthy Ferenc drámai nyelvét a rövid párbeszédek, gyors váltások jellemzik, de néhányszor hosszabb bemutatkozás, gondolat, álmodozás is szükséges. Például amikor a lehúzott redőnyöket, a sötétet és háborús veszélyt megunva a békés jövőről álmodik. („Elég, elég, elég ebből a bábszínházból! Nyár legyen, és Duna legyen, és a Dunán hidak, és a vízen jöjjön egy hajó…”). A színmű befejezése azonos a kezdő mondatokkal, az „L”betűs híres emberek nevével való játékkal. Mert ezt a játékosságot szeretné határozottan kiemelni.”

A prózához tartozik az értekező jellegű, netán az esszéisztikus vallomás is. Szóról, sőt szójátékról tesz tanúságot Karinthy például e soraiban:

„… Én tudom például, hogy „naplemente” ez szép magyar szó. De nekem olaszosan ejtve is tetszik, hangsúllyal az utolsó előtti szótagon, így: „naple ——mente!”, vagy franciásan: „néplöment”. Nekem ez a szó, hogy „tanítani”, mindig négerül fog hangzani, és az a szó, hogy „hajlam”, mindig zsidóul, így: „chajlam”. … Mert nekem a szó, azon kívül, amit jelent, érzéki gyönyörűség is, külön, önálló életű zengése nyelvnek, szájnak, fognak, toroknak. …”

… És talán épp ehhez ad hiteles kiegészítést Karinthy egy interjú során, amikor így vall:

„…Engem azonban legfőképp a székely nyelv rendkívüli grammatikai gazdagsága ragad el. … Nehogy azt hidd, magyarkodni akarok. Csak éppen irigylem a székelyeket: mennyivel szebben beszélhetnek, mennyivel nagyobb a készlet, melyből meríthetnek. …”

Végül idézzünk az emberi hanggal kapcsolatos gondolataiból is!

„… Az emberben a hangja a legkonstansabb, legmaradandóbb. Ne mondja, hogy a hangképző szervek adottságai az oka. Azzal is összefügg nyilván, de még inkább a gondolkodással. Mert mi a beszédritmus? Végül is a gondolkodás ritmusának függvénye. Akinek gyorsabban jár az agya, az gyorsabban beszél, akié lassabban, lassan beszél; nem tudom, melyik a jobb.”

Centenáriuma biztasson: vegyünk kézbe olykor Karinthy Ferenc-kötetet is!

 

Holczer József

A szerző korábbi cikke e sorozatban

 

Hozzászólások