1971-ben (egyetemista koromban) egy művészbarátom „elszólása” folytán verseket kért tőlem az egyik vidéki szerkesztőség. Melléje persze pár soros bemutatkozást, amint ez ilyenkor szokásos. Akkoriban megkülönböztetett szeretettel és figyelemmel olvasgattam-ízlelgettem Jobbágy Károly Papírszárnyak című friss verskötetét.

jobbagy karoly

Balla Demeter fotója a Szép versek című kötetben

A szerző, Jobbágy Károly neve már kisdiák koromban ismerősen csengett: valahol, talán a Kisdobosban olvastam azt a bájos versikéjét, amelyet ajánlkozásomra a pedagógusnapon el is szavalhattam. Valahogy így kezdődött: „Érzés, tudás tiszta méze/gyűlt a szívbe, gyűlt az észbe…”.

És lám, még egy nyelvtani fogalom is belekerül. A tanító nénik csodás metaforája volt ez: „Betűk hordták: ők a mi /lelkünk arany méhei…”. Nos, a szerkesztői fölkérésre hamarosan válaszoltam. Megvallottam természetesen a Jobbágy Károly-i költészet iránti vonzalmamat. Őt magát is tiszteltem, bár személyesen sosem találkoztunk. A most száz esztendeje, 1921. május 27-én született és hetvenhét évet élt költő ugyanazon szakjait tanította, mint amelyeknek a tanárságára magam is készültem. Magyar-orosz szakos tanár volt. Az akkor már kilenc éve halott apám ötvenévesen távozott. És az említett kötet megjelenésekor Jobbágy is ennyi volt. A borítóbelsőn látható arc — a jellegzetes bajusszal — erősen emlékeztetett édesapáméra.

Mindezt ugyancsak közöltem a folyóirat gazdáival. A szokványossal álltak elő a negyedik levélváltáskor: a verseim „nem érik el a kívánt színvonalat”. Negyven év után én másként látom a dolgot. Nem velem, nem is a lírámmal volt ott baj, hanem akire hivatkoztam, azzal. Jobbágy, jóllehet — és nyilván, erős szűréssel/korlátozással — publikálhatott, valamiképpen „persona non grata” volt még ekkoriban.

…Miért is? Mert 1956. november 2-án az Irodalmi Újság lehozta az ő „A rádió mellett” című versét. A forradalomnak ez volt az egyik legpatetikusabb dicsőítése. Ekképp indította:

„Rólunk beszélnek minden nyelven
sikong az éter és csodál:
Dávid harcol Góliát ellen.”

A költemény vége felé ismét előkerül a média és vele az információ és kommunikáció:

…megmutatjuk a világnak,
hogy mikor mindenki lapul
s csak a rádiók kiabálnak,

mint akiknek már mindenképpen
minden mindegy, hát Életet
adunk Szabadságért cserébe.”

Úgyhogy mindkettőnk versei dolgában így összegezhetünk: No comment!

jobbagy karoly

Emléktábla az Eötvös József Gimnáziumban (Fotó: Szilas)

Szokták mondani: X avagy Y ilyen meg olyan pozitív tulajdonságú családból származott. Jobbágy Károly esetében okvetlenül módosítunk. Talán nem szükséges ezt említenünk, ám mégis: Ő nyelv-, sőt anyanyelv-szerető családot alapított. Feleségének, Jobbágyné András Katalinnak Honti Máriáéval közös nyelvtankönyvcsaládjából szinte máig nemzedékek tanulhattak! Maga a költő az anyanyelv iránti odaadását Czéhmester Istvánnak, a Kossuth Lajos Közgazdasági Technikum-beli magyartanárjának köszönheti. Jobbágy „A félszázados bölcső” című emlékezésében erre is kitér:

„…Itt, valamelyik ablakmélyedésben hívott magához az egyik szünetben az éppen folyosófelügyeletet tartó Gyergyai Albert: „Hallom, verseket ír. Na, mutasson egyet, ami éppen magánál van.” Én egy köteget nyújtottam át. Ő végigolvasta, egyet kiválasztott, és azt mondta: „Ez már vers!” Akkor avatott költővé. …”

A költőnek pedig — mint általában — eszköze, sőt fegyvere a szó, a betű, a hang, a nyelv. Számtalan költeményében használja ezek egyikét-másikát fontos kulcsszóként Jobbágy Károly. Milyen őszintén kitárulkozik például a „Nem csak nyelvmester …” legvégén:

… nem csak nyelvmester voltam én,
akartam lenni mestere a nyelvnek,
az anyanyelvnek is, s ki jól figyelt,
láthatta néha óráim alatt
az osztály börtön-falait omolni,
és hallhatta a közénk repülő,
indulataim nyomán megidézett,
mindenfelé harsogó Életet.”

„Fuldokló anyanyelvem”-nek nevezi a mindannyiunkkal közöset. Némileg allegorikusan vagy talán eufemisztikus tompítással ezt írja alcímnek vagy dedikációnak, tegyük hozzá, mindezt 3-4 évtizede: „A határokon túli, eltűnő magyar nyelvhez. (Burgenlandi emlék)”. Joggal aggódik érte; érette, amelyet ő maga is alázattal, de egyben művészi szinten mível. Már a legeleje erről tanúskodik:

„Te, levegőnél édesebb!
Most látom, tested csupa seb,
csak most, hogy távolabb vagyok
törzsedtől — nem is messzire —
érzem: Szegény vagy, elhagyott.”

Majd a vége tájt:

És a konyhában, a sepert
udvarban szívott anyanyelv
lassan sorvadva — mint ahol
örvény húz — süllyed, fuldokol.

halkul, megszürkül, fénytelen
— azután végleg eltűnik.

Hát én lábadhoz guggolok,
hallgatni elcsukló dalod,
utolsó megtört sóhajod.”

jobbagy karoly

Emléktábla egykori lakhelyén (Fotó: Csurla)

Rokonszenves XX. századi költőre emlékezünk. Talán csöndesebben, mint jónéhány 1921-beli író-költőtárs centenáriumán. De azért Sarkadi Imréé meg Karinthy Ferencé, Mészöly Miklósé és Pilinszkyé vagy éppen Rákos Sándoré mellett vegyük le bátran a polcról Jobbágy Károly valamelyik kötetét is! Így lesz méltó megülésévé a 2021-es esztendő e nagyszerű évjárat összcentenáriumának…

 

Holczer József

A szerző egyik korábbi írása magazinunkban

 

Hozzászólások