,A művészet az emberben és a természetben megnyilvánuló rejtelmesnek, isteninek érzéki visszaadása.” (Liszt Ferenc)

Szabó Sándor Kecskemét város egyik köztiszteletben álló, és sokak által ismert és elismert zenésze, tárogatósa. Már oly régen itt él közöttünk, hogy meglepődtem, amikor rájöttem, hogy Dunapatajon született. Kedves Sándor! Kérlek, mesélj az életedről. 1950 bolondos áprilisánál kezdd, amikor egy kisfiú felsírt szülei nagy boldogságára! Szeretném, ha visszaemlékeznél szüleidre, gyermekkorodra, ifjúi csibészségeidre, ha voltak ilyenek.

Tényleg bolondos volt az az április, hiszen daliás termetem iziben okozott némi feszültséget apai nagyanyám és édesanyám között. Amikor ugyanis nagyanyám meglátta az 54 cm-es és 1950 grammos unokát, első reflexből így szólt édesanyámhoz: Te Margit! Nem gyerök ez, hanem gyík! Később persze felhőtlen lett a családi viszony. Felmenőim elismert emberek voltak Patajon. Atyai nagyapám bátyja hosszú időn át volt a falu bírója, nagyapám presbiter, miként anyai nagybátyám is. Vagyis tisztességes református középparaszti családba érkeztem.

A rendszer azonban megtépázta a kulák-listás családot. Pici gyermekkoromból olyan villanásnyi emlékeim maradtak meg, ahogy berliner kendőbe bugyoláltan ültem délután a sorban szénért, hogy később váltson fel nagyanyám, majd apám, aki a következő reggel aztán vagy kapott szenet, vagy nem. Egy másik, amiért apámat a rendőrségre is bevitték, hogy a gangon üvöltöttem a behajtóknak: hülyék, marhák, ne vigyétek el a malackáinkat! (Persze lehet, hogy ezt a későbbi elmesélésekből őriztem csak meg.)

Színielőadás – 1935. április 22. – Az első sorban balról a második édesapám, a negyedik édesanyám

Ezekkel együtt is szép gyerekkorom volt. Édesanyámmal, aki női szabó kisiparosként otthon dolgozott, rengeteget énekeltünk, apám szintén elismerten jó énekes volt, és néha még klarinétozott is, amit a levente zenekarban tanult fiatalon. Egyenes út vezetett hát, hogy az első falusi Kodály-típusú iskola ének-zene tagozatos osztályába mentem. Patajon kiváló tanáraim voltak: Füzesi Béláné, aki énektanárként és osztályfőnökként második anyukám volt, Tikász Miska bácsi, aki kórusvezetőm és csellótanárom is volt, Pastyik István, aki történelmet tanított, de szelektíven kezelte a tantervet. Például a Tanácsköztársaságról azt mondta, ezzel nem foglalkozunk, mert ezt Patajon úgyis másként tudják. A sors hetedikes koromban vetette Patajra Zsolnai Józsefet. Irodalmi színpada, csodálatos magyar órái alapozták meg máig tartó szerelmemet a költészettel, különösképpen Adyval, Radnótival, József Attilával. Még egy tanár neve ide kívánkozik: Kiss Dezsőé, aki a Rajkó zenekarból jött haza és adta kezembe a hegedűt, majd a csellót, és akivel később is órákig lehetett együtt muzsikálni azokat a népdalokat és nótákat, amelyeket a nagy családi összejöveteleken énekeltek a felnőttek (gyakran becsukott ablakok mögött, nehogy valakik meghallják és feljelentsenek bennünket).

Szüleimmel

Nem voltam nagyon csibész kisgyermek, nem maradt rá időm a mezőgazdasági munkák, a gyakorlás és a különböző műsor-szervezések miatt. Alsós koromtól színjátszó-kört szerveztem az utca gyerekeiből, és minden évben tartottunk előadást udvarunkban az utca lakóinak. Ja, és mindig tanítottam is. Sorba ültettem a csutkababákat, ők voltak a tanítványok. Persze azért rosszalkodtunk is: unokabátyám precíz térképe alapján tudtuk, hogy mikor, hol, milyen gyümölcs érik, és dézsmáltuk a fákat. Volt, hogy a csősz begyűjtötte a biciklijeinket, apámnak kellett menni értük a rendőrségre. Néha háborúztunk is, nyilaztunk, puskaport készítettünk (Vajda Dini azzal repítette át a szomszédba az udvari vécéjüket), petróleummal görögtüzet fújtunk, így ijesztgetve este a lányokat. Voltak féltve őrzött fegyvereink is (akkoriban nem volt nehéz találni világháborús eszközöket). De nem a rosszalkodás volt rám jellemző.

Füzesi tanár néni

Középiskola, majd a pályaválasztás következett. Hogyan volt tovább?

A 60-as évek elején a Szegedi Konzervatórium tanárai szakfelügyelték Bács, Békés, Csongrád és Szolnok megye zeneiskoláit, kiválasztva a tehetségesnek ítélt tanulókat. Dunapatajon többször megfordult Báthory Sándor igazgató úr és Deák József tanár úr is. Az ő inspirálásukra jelentkeztünk 1964-ben Füzesi Marida osztálytársammal Szegedre, a Tömörkény István Gimnáziumba. Én cselló-klarinét tanszakra mentem. A csellózást aztán a hatalmas technikai lemaradásom miatt abbahagytam. El lehet képzelni, hogy falusi gyerekként milyen hátránnyal vágtunk neki a középiskolának. Csak ámultam, hogy szegedi osztálytársaim, Makláry Laci, Erdélyi Ilike mennyi mindent tudtak a világról, miközben az osztály nagyobb része jószerével villamost is akkor látott először. Szerencsére ezért nem néztek le minket. Kollégiumban laktam egy 32 fős hálóban, amelyikben csak zenészek és képző- illetve iparművészeti tagozatosok voltunk.

Öcsikémmel 1966-ban

Összességében ez is jó emlékeket hagyott bennem, hiszen olyan felsőévesekkel laktunk együtt, mint Matúz István, Szabó Dénes, Pethő István, Gyukity Félix, vagy az iparosok közül Bükki Béla. De szobatársunk volt Horváth Péter író is. A teljes háló eljárt hangversenyekre, kiállítás megnyitókra, operaelőadásokra, és mindig megvitattuk a hallottakat-látottakat. A gimnáziumban és a konzervatóriumban is nagyobbrészt kiváló tanáregyéniségek foglalkoztak velünk. Kiss Laci bácsi, az igazgatóhelyettes egyben matematika tanár elképesztő türelemmel, külön foglalkozások során is eljuttatott bennünket az érettségiig, ami nem volt kis teljesítmény egy „matek ellen beoltott” osztály esetében. De meg kell említeni Deák Jóska bácsit, aki Európa egyik legjobb klarinét tanára volt, vagy Varga Klára tanárnőt, aki szolfézst tanított, illetve Dr. Nagy István tanár urat, nagyszerű zenetörténeti előadásai és
összhangzattan órái miatt. Jó tanárok és emberek voltak. Nyaranként keményen dolgoztam, hol a Tsz-ben, hol kőműves segédmunkásként, később a Szelidi tónál strandőrként, hogy megkeressem a következő tanév költségeit.

Ballagás, Szeged, 1968.

Érettségi után a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán folytattam tanulmányaimat magyar-ének-zene szakon. És megint csak kiváló tanárok és emberek bűvkörébe kerültem. Kardos Pál, Rozgonyi Éva, Weszely Gabriella, Frank Oszkár, Inczeffi Géza. A Szegeden eltöltött évek csodás emlékeket hagytak. Kitűnő hangversenyek, kamarazenélések, részvétel a Joó Ete vezette Városi KISZ Zenekarban, ahol csak Gershwint és Bernsteint játszottunk; baritonszaxofonozás a rövid életű, Molnár Gyuszi vezette Underground együttesben; téblábolás Paál Isti mellett az Egyetemi Színpadban; vagy már főiskolásként éneklés a szegedi Bartók Kórusban, amelyet Kardos Pál tanár úr bekerülésem előtt egy évvel hozott létre. Kezdetben olyan tagokkal énekelhettem együtt, mint Gregor Jóska, Bódás Péter, Delley Zsózsef, Halama Piroska, Rozgonyi Éva, Ordasi Péter, Vass Irén, hogy csak néhány nevet említsek. A Bartók Kórussal jutottam ki először Nyugatra, 1970-ben az ausztriai Spittal an der Drauba, egy nemzetközi kórusfesztiválra és csodálkoztam rá az ottani életre.


Melyik évben kerültél Kecskemétre? Mint tanárember okítottad-e a nebulókat, vagy másfelé sodort az élet?

1974-ben házasságot kötöttünk Fricska Annával, aki magyar-történelem szakos középiskolai tanár. Judit lányunk, akit gyönyörű szoprán hanggal áldott meg a sors, tanítónő lett. Jó tanító. Sándor fiunk saját vállalkozását építgeti, négy alkalmazottal kamionszervizt működtet. Kecskemétre 1979-ben költöztünk, akkor már megvolt a kislányunk. Előtte Kiskunfélegyház

án tanítottam az Ének-zenei Általános Iskolában, majd lettem 1973-ban minisztériumi engedéllyel (tekintettel arra, hogy nem volt 5 éves szakmai gyakorlatom) a Batthyány Lajos Általános Iskola ének-zene tagozatvezető igazgató helyettese. Vezettem a kicsinyek kórusát, akikkel Éneklő Ifjúság Arany minősítést szereztünk, átjártam tanítani a zeneiskolába is, szerveztem az akkor divatos Repülj páva kört a Lenin Tsz időseiből, lejártam Szegedre a Bartók Kórusba, kamarazenéltem nyugdíjas orvosokkal, és rengeteget bicikliztünk, túráztunk a gyerekekkel.

A Bányai Júlia Gimnázium kórusával Oytenben 1987-ben

Ez utóbbi miatt gondolták a város vezetői, hogy én jó leszek úttörővezetőnek, noha nem sokat tudtam a mozgalomról. Patajon nem abban szocializálódtam, a főiskolán pedig a KISZ-zenekari tagságot betudták az

Úttörővezetői ismeretek és gyakorlat című tantárgy index aláírásába. Zavarban is voltam, amikor igazgatómmal, Bense Györggyel együtt behívattak a pártbizottságra 1974 őszén és felkértek, hogy legyek városi úttörőelnök. Átrohantam Kecskemétre a Kodály iskolába Kardos tanár úrhoz (ő akkor már itt tanított), hogy tanácsot kérjek. Az igazgatóhelyettesi irodában éppen vendége volt, de azonnal behívott és elmondhattam a gondomat. A beszélgetés végén a vendég, aki nem más volt, mint a Piarista Gimnázium akkori igazgatója, Ruppert József, azt javasolta: „Vállald el, oda is kellenek jó emberek!” Tehát úttörőelnök lettem, de maradtam óraadó tanár is.

Megyei úttörőtitkárként 1980-ban

1979-ben áthívtak Kecskemétre megyei úttörőtitkárnak. Lehetőséget kaptam, hogy vásároljunk egy szövetkezeti lakást megyei tanácselnöki keretből. Átköltöztünk hát Félegyházáról. Úttörőtitkárként a táborozás-turisztika, a sport, a kultúra és a tanulmányi versenyek szervezése volt a munkaterületem. Emellett 1980-tól óraadóként éneket tanítottam a Bányai Júlia

Gimnáziumban. Újjászerveztük az énekkart, amellyel aztán évi rendszerességgel tavaszi hangversenyeket tartottunk, több ízben nyertünk Arany minősítést az Éneklő Ifjúság versenyeken és lettünk az Év Kórusa. 1987-től külföldön is szerepeltünk, és nem csak szocialista országokban, hanem (ami akkor nem volt gyakori) Nyugat-Németországban is. 1986 őszén kineveztek a Megyei Tanács Művelődési Osztályára osztályvezető helyettesnek.

Hogyan kerültél a Kecskeméti Televízióhoz? Hány évig dolgoztál ott, mint szerkesztő? Van- e valamilyen kedves élményed, amit megosztanál velünk?

A Megyei Tanácson a megye közművelődésének, kulturális és művészeti intézményeinek felügyelete tartozott hatáskörömbe. Kezdetben jól is éreztem magam az új munkakörben, figyelemmel kísérhettem a Katona József Színház felújítását, részem lehetett Lendvai Ferenc direktor úr Kecskemétre csábításában, segíthettem a művészeti műhelyek fejlődését. Közben továbbra is taníthattam. Ám 1987 tavaszán bekeményített a megyei politikai vezetés és rám valamiféle komiszár szerepet igyekeztek erőltetni. Részt kellett volna vennem például a Buda Ferenc 50. születésnapját köszöntő kötet megjelenésének megakadályozásában, a Majsai Múzeum bezárásában, a lakiteleki művelődési ház működtetésének átalakításában (ezáltal az ottani olvasókör és honismereti mozgalom ellehetetlenítésében), a Patajiak Köre megalakulásának megakadályozásában. Teljesen alkalmatlan voltam a sze
repre. Sajnos a majsai dicstelen akcióban részt vettem, de nem vezetett eredményre a lakiteleki akció sem.

1987 őszére bebizonyosodott, hogy pocsék rossz tanácsi alkalmazott vagyok. Szerencsére voltak olyanok, akik segítettek a kimenekülésben, így kerültem az akkor szerveződött Városi Televízióba szerkesztőnek. 1992-ben meghirdették az intézményvezetői-főszerkesztői pozíciót, amit sikeres pályázattal elnyertem. 1990-ben abbahagytam a tanítást a Bányaiban és volt tanítványokkal megszerveztük a Kecskeméti Leánykart, akikkel vendégszerepeltünk Finnországtól Izraelig számtalan helyen.

Emellett alakítottam egy szaxofon kvartettet, és ha hívtak, zenés darabokban bent ültem és ülök máig a Katona József Színház zenekari árkában.
Nagyszerű kollégákat sikerült a televízióhoz csalogatni, így rövid időn belül napi műsorokkal jelentkeztünk a korábbi heti egy műsorral szemben. Beindítottuk a Hírös Híreket, különböző magazinokat. Igyekeztünk rögzíteni a városi és városkörnyéki eseményeket, értéket őrizni és teremteni. Természetesen szüntelen harcban voltunk a létünkért a spontán privatizációval, az ellehetetlenítésünkre létrehozott konkurens televízióval szemben a stúdióalapítási engedély, később a frekvenciaengedély megszerzéséért. Gyakorta a tulajdonosunkkal, az önkormányzattal is küzdenünk kellett tulajdona védelmében. De sikeres éveket írhattunk be a Városi Televízió történelmébe. A televízió nézett volt és kiegyensúlyozott, meghatározó hírforrása volt a városnak. Azt, hogy milyen televíziót csináltunk, őrzi az archívum.

Saximét az Ybl Palotában

Rengeteg élményt őrzök abból az időből, sok munkatársat készítettünk fel úgy, hogy bekerülve országos televíziókba, máig megállják helyüket. Sok ember állított meg az utcán és értékelte munkánkat, adott témákat, kért segítséget. A „mi televíziónknak” tartották a Tv-t és segítették. Csak egy sztori: A valamikori „lengyel piacon” forgattunk az „itt a piros, hol a piros” csalókról, amikor meg akartak támadni bennünket. Pillanatokon belül jöttek segíteni kecskeméti cigány emberek, mondván: ti nem vagytok idevalósiak, nem bánthatjátok a mieinket!

Ezután ismét egy fordulat jött az életedben, és egy nagy cég vezérkarában sikerült állást kapnod. Ez azért egy kicsit távol állt a tanári pályától, de bizonyára voltak dolgok, amit jól tudtál kamatoztatni. Például a kommunikációs készségedet! Innen mentél nyugdíjba?

Kis híján 10 éves Tv-vezetői munka után valóban nagyot váltottam. Az alatt az idő alatt rengeteget változott a világ, változtak az elvárások a Tv-vel szemben, egyre erőteljesebbek lettek a direkt politikai elvárások, sőt megrendelések. Ez erősen érződött a 2002-es országgyűlési választások idején, ami engem taszított. Az év májusában megcsörrent a telefonom. Palásti József, a Fornetti Franchise alapító tulajdonosa hívott, hogy ebédeljünk együtt. Rá még félegyházi kezdő szakmunkás korában figyeltem fel, aztán nyomon követhettem tehetségét, vas-szorgalmát, sikereit, amelyekhez televíziósként talán hozzá is járulhattam. Persze ő is látta, hogyan tízszereztük meg tíz év alatt a televízió költségvetését. Azt is tudta, hogy régről jó kapcsolatot ápolok erdélyi székelyekkel és Fehér megyei románokkal is, akik közül többen is a Román Parlament tagjai lettek. Ebéd közben felvetette, hogy nincs-e kedvem Erdélybe menni pár évre és vezetni a Fornetti kelet-romániai cégét? Volt.

Közös megegyezéssel, teljes békében elköszöntünk egymástól munkáltatómmal, az önkormányzattal. Székelyudvarhelyre költöztem. Munkaterületem döntően a Kárpátokon túli országrész volt, ahol munkatársaimmal piacot építettünk, franchise partnereket szereztünk, és az Agyagfalván létesített depóból láttuk el áruval a számukban rohamosan gyarapodott moldvai és Bukaresti üzleteket.

Saximét és St. Martin

Kapcsolatom a zenével ott sem szakadt meg. Régi zenetanár barátaim felfedezve, hogy kint vagyok, invitáltak fúvószenekarba, kértek, hogy foglalkozzam a Palló Imre Művészeti Líceumba járó klarinétosokkal. Havonta csak egyszer jöttem haza, így jól hasznosultak az ott töltött hétvégék is. Hálás vagyok a sorsnak, hogy pályára állíthattam Székely Pistit, aki ma a Nagyváradi Egyetem klarinét tanára, megismerhettem a környék szinte összes szaxofonosát, és talán hozzájárulhattam boldogulásukhoz. Immár 10 éve minden nyáron részt veszek a Palló Imre Líceum zenei táborában, szaxofonosokkal foglalkozom. Örülök, hogy a kintiek közül barátként tisztelhetem Antal István országgyűlési képviselőt, Verestói Károly helytörténészt, Gergely János zenekarvezetőt, Bodurian János igazgatót, és sorolhatnám a neveket.

Közel két év után, amikor elvégeztem a rám kirótt feladatokat, hazatértem és a Fornettiben különböző tisztségekben marketing és kommunikációs munkát végeztem. Valóban innen jöttem nyugdíjba, és most már állami finanszírozással, de továbbra is besegítek a munkába, ha szükség van a szaktudásomra.

Most talán beszéljünk a zenéről, a tárogatóról, amely nélkül téged már el sem tudunk képzelni. Kitől örökölted a zenei tehetségedet?

Családunkban szinte kivétel nélkül mindenki jó énekes volt. Szüleim és testvéreik aktívan énekeltek a református gyülekezeti énekkarban. Az egyház szerette volna, ha édesanyám az énekléssel összefüggő pályára megy. Támogatták volna, ám a szülei nem engedték, mondván, a nagyobb testvérek sem tanulhattak, hát a legkisebb lányukból se legyen „ú
ri kisasszony”. Édesapám – ahogy már említettem is – a Dunapataji Leventezenekar klarinétosa volt.

A tárogató gyermekkori szerelmem. Dunapatajon velünk átellenben lakott Nagy Józsi bácsi, aki gyönyörűen tárogatózott. Hangszeréhez senki nem nyúlhatott, de mikor engem felvettek Szegedre, átjött és kezembe adta a hangszerét, hogy azon is gyakoroljak, amikor otthon vagyok. Később, mikor neki már nehezére esett a fújás, szólt, legyen nálam a hangszer, mert álltában csak tönkremegy. Ha jól számolok, akkor éppen 50 éve, hogy próbálok megtanulni tárogatózni.

Nyugdíjas KI Mit Tud

Sándor, azt írtad, hogy,,boldog kisnyugdíjas vagy”. El is hiszem, mert alig van olyan megemlékezés, ünnepi műsor, ahol ne lehetne a te csodálatos hangszered hangját hallani. Nem is olyan régen még „Ki mit tud?” versenyen is szépen szerepeltetek.

Azért vagyok boldog nyugdíjasként, mert megszűnt számomra minden olyan cselekvés, amit ilyen-olyan kényszer hatására kellene végeznem. Azt csinálhatom tehát, amit szeretek. Járom az országot, szerencsére sokfelé kíváncsiak a hangszeremre és talán a hangszerjátékomra is.
Két éve alakítottunk egy tárogató együttest is, megpróbáljuk igazolni Stowasser János hangszerkészítő feltételezését, hogy a tárogató zenekari, sőt kamarazenére alkalmas hangszer. Ez év elején volt tanítványaim alakítottak egy kis kórust a Bács-Kiskun Megyei Kórházban, amelynek vezetésére engem kértek meg.

Másfél éve Kerekegyházán énekelni szerető férfiak összeálltak és Kereki Nótások néven elkezdték a közös éneklést. Vezetőjük Lengyel László volt, aki a tavaszon váratlanul eltávozott közülünk. Engem kértek meg, hogy vezessem őket. Az Országos Nyugdíjas KI-MIT-TUD elődöntőjén még Lengyel Laci segítette őket, a középdöntőben és a döntőn már együtt vettünk részt, és Arany minősítést tudhat magáénak a csoport.

Kérlek, mutasd be az olvasóknak a hangszeredet, hiszen ezzel is bővül a tudásunk!

A közhiedelemmel ellentétben a ma megszólaló tárogatók nem azonosak a Rákóczi korában használtakkal. Azok, az úgynevezett török síp típusú hangszerek, ércesebb hangúak voltak, megszólaltatásuk dupla náddal történt. A szabadságharc bukása után adminisztratív eszközökkel is igyekeztek elhallgattatni őket, hogy a fejedelem emlékét se őrizhessék. Ez majdnem sikerült is, noha azért néhány helyen megmaradtak toronyzenészek tűzjelző hangszereként és temetések búcsúztató hangszereként.

Tárogatók

A ma használt tárogatók fejlesztésének ismerjük a történetét. Tudjuk, hogy ez a hangszer úgy kapcsolódik Rákóczihoz, hogy 1860 körül, amikor először merült fel Pesten hamvainak hazahozatala, neves pesti zenészek és a Nemzeti Múzeum munkatársai ismert hangszerészeket kértek fel a meglévő kuruc tárogatók kópiáinak elkészítésére. Az elkészült hangszermásolatok azonban nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, hangjuk már túl érces volt az akkori fülnek. Ezt követően a két nagy hangszergyáros, Shunda Venczel József és Stowasser János párhuzamosan hangszerfejlesztésbe kezdtek, egymással versenyezve. Az új tárogatót végül Shunda helyeztette ipar-jogvédelem alá, 1897-ben. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy Stowasser hangszerei viszont jobbak lettek.)

Az új, egynádas hangszer hamar meghódította a magyar szíveket, a gyárak nagy ütemben készítették ezeket. 1906-ban, amikor Rákóczi fejedelem hamvait hazaszállították Kassára, útvonalán már mindenütt, így a kecskeméti vasútállomáson is tárogatószó kísérte. Kecskemétiként itt el kell mondanom, hogy a tárogató több szálon is kötődik városunkhoz. Egyrészt korábbi polgármesterünk, Kada Elek nagyon kedvelte. A kuruc-tárogatónak és egy tárogatósnak emléket állított „A tárogató” című színművében.  Ragaszkodott hozzá, hogy a Kossuth-szobor avatásán a városháza erkélyéről tárogató szóljon. Másrészt a kecskeméti Református Temetőben nyugszik Káldy Gyula, a Pesti Opera egykori igazgatója, a kuruc kor zenei anyagának kutatója és az egyik első tárogatóiskola szerzője.

Koncert a kecskeméti Református Templomban

A tárogató különös szerepet kapott Trianont követően a Rákóczi-kultusz ismételt erősödésével együtt. Több dal szövegében feltűnik a tárogató, és szinte valamennyi, később irredentának minősített dallam felcsendült és felcsendül máig e csodálatos hangú hangszeren. A II. világháború után ezért lett nemkívánatos, sőt egyenesen tiltott hangszer. Ezért örül most minden tárogatós, hogy a hangszer bekerült a Magyar Értéktárba. Ilyen történelmi háttérrel, különösen itt Kecskeméten nagy felelősség jól megszólaltatni a tárogatót.

Kedves Sándor, összességében az élet hozzád elég kegyes volt. Kérdezhetnéd, hogy kihez, vagy mihez képest. A közelmúltban Varga Tibor évfolyamtársaddal készítettem interjút, aki hatvan évesen újságkihordással kereste meg a mindennapi kenyerét. Kire mit mér az élet, azt el nem kerülheti.

Döbbenten olvastam a Tiborral készült interjút. Tudom, hogy milyen mélyről indult és milyen hatalmas és értékes utat tett meg. És tudom, hogy mennyire értékes ember. Hozzám valóban kegyes volt a sors. Vagyont ugyan nem gyűjtöttem, de azt hiszem, ellenségeket sem. Soha nem felejtettem el, hogy honnan jöttem. Megőrizhettem önmagamat, nem kellett megtagadnom és letagadnom sem életem korábbi szakaszait. Köpönyeget sem kellett fordítanom. Mindig adni igyekeztem és nem kapni. Talán nem véletlen, hogy egyre többször jár fülemben és eszemben a nagyszerű Kodály kórusmű, a Sík Sándor Te Deuma dallama és szövege.

Noszlopy Miklós felvétele

Milyen álmaidat szeretnéd még valóra váltani, kedves Sándor?

Nincs más álmom, mint egyszerűen magyarként élni egy békés, nyugodt, normális európai Magyarországon. És persze fújni a hangszereimet, amíg erőm engedi.

Nagyon szépen köszönöm az interjút a magam és a szerkesztőségünk nevében. Kívánom, hogy álmod váljon valóra, legyen erőd, egészséged, hogy még sokáig tudd nekünk fújni a hangszeredet, hogy minél több szívet, lelket melengető dalt tudj kicsalogatni belőle.

Szabó Sándor három felvétele itt hallgatható meg.

Nagy L. Éva

Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet

2014. július 17.

Hozzászólások