Az Öt lépésben… – Szent Antal-lánc 7.0 “A csutkababától – a pünkösdi királyságig”. A játék folytatódik! Tarts velünk!

csutkababa

csutkababa → bábu → bábszínház → dráma → dramatikus játák → alakoskodás → pünkösdi királyság

Csutkababa

A kukoricacsuhé baba az indián eredetű és az antebellum korszak játéka. Baba készülhetett a kukorica csutkájából is. A kukorica, amelyet nálunk tengerinek is neveznek, amerikában volt őshonos növény, amelyet őslakos népek háziasítottak Mesoamericában az őskorban.

A kukoricahéj minden részét felhasználták. Nők fontak a héjból kötélet és zsineget, majd szőnyegeket is szőttek belőlük. Az aprított héj jó töltése volt a párnáknak és matracoknak. A kukoricacsutka üvegdugóként, súrolókefékként szolgált, eltüzelve szolgált a hús füstöléshez. A kukoricahaj pedig a csutkabababa haja lett.

Bábu

1. (régies, ritka) Játékbaba.  [A leánynak] bábu kellene még … [a fiúnak] papirossárkány, nem feleség. (Mikszáth Kálmán)

2. Báb (2–3). Csak bábuk.  Bábuja voltam a papának is, bábud voltam neked is; igaz, hogy nekem is megvoltak a bábuim, a gyermekeim. (Ambrus Zoltán) || a. (átvitt értelemben, régies) Szép (külsejű), de lelkileg üres ember, főleg nő.  Mindössze is csak egy Csinos kis bábu vagy. (Vörösmarty Mihály)

3. A sakk- és a tekejátékban használt, meghatározott alakúra faragott fadarab. A kuglizók kilenc bábura dobják a golyót.  Sárga bábut Kockás mezőn [= sakktáblán] kedvvel léptettem én. (Tóth Árpád)

Szóösszetétel(ek): kirakatbábu.

Bábjáték


A színjátéknak az a formája, melyben az élő embereket bábuk helyettesítik. A bábjátékok csoportosítása a bábuk mozgatási technikája szerint történik. Megkülönböztetik a kézi bábut (kesztyűs, zsákos bábu), a felülről, zsinór által mozgatott marionettet és a pálcás bábut, melynek legszebb példáit a jávai wayang bábuk szolgáltatják. Külön csoportnak tekinthetjük a magyarországi bábtáncoltató betlehemezést is, melynek primitíven megmunkált bábui a színpad alján vágott járatban, sínben közlekednek, és a bábtáncoltató alulról mozgatja őket.

Ázsiában és Európában igen régóta ismerik a bábjátékot, de a kezdetleges technológiájú népeknél is szokásos volt a rituális drámákban, → misztériumjátékokban az istenségeket, szellemeket, ősöket bábuk segítségével megjeleníteni.

Az európai bábszínpad története az ókorba nyúlik vissza. Bábszerű mozgatható istenszobrokról az antik szerzők is megemlékeznek, és hivatásos római bábjátékosok is voltak. A vallásos bábjátéknak ösztönzést adott a karácsonyi templomi jászolállítás szokása, mely hordozható bábszekrények kialakulásához vezetett. Állítólag innen ered a marionett (’Máriácska’) név is. Az európai bábjáték a 16. században fellendült, virágkora a 17–18. századra esett, amikor vándortársulatok szórakoztatták városok és falvak közönségét.

Ekkoriban alakultak ki az állandó komikus bábfigurák, a nápolyi Pulcinella, az orosz Petruska, az osztrák-német Kasperle stb.  A magyar bábjáték történetéről kevés adatunk van, valószínűleg az alak szó jelentette a bábut. A török megszállás idején szervezett magyar népies bábtársulatokról nem tudunk. A 18. századtól kezdve osztrák és cseh-morva vándortársulatok érkeztek hazánkba. Néhány hazánkban letelepedett társulat, így a Hincz (Hienz) mutatványos család el is magyarosodott. A múlt századtól a népies vásári főhős hazánkban Paprika Jancsi.

A népi színjátszás a bábtáncoltató betlehemezésen kívül önálló bábjátékot nemigen ismer, azonban népszokásainkban szerepelnek körülhordott bábuk (→ kiszehajtás), kereken forgó férfi- és nőalak (Győr-Sopron megyében pl. a pünkösdi szokáskörben szerepel, és neve Pásztor Böske).

Az első ismert magyar bábszínművek Balog István hagyatékából kerültek elő és 1810–1830 között készültek. E repertoárból olyan nemzetközileg is ismert témák bukkantak elő, mint a Don Juanról, Faustról szóló bábdarabok, s olyan hazai témákon alapuló játékok, mint az Angyal Bandiról, Lúdas Matyiról és Tündér Ilonáról készült bábdarabok.

Irod. Kós L.–Németh A.–Óhidi L.–Raffay A.–Szokolay B.: A bábjátszás Magyarországon (Bp., 1955); Pór Anna: Az első írott magyar bábszínművek és európai rokonai (Filológiai Közl., 1966).

Dráma

A líra és az epika mellett a három alapvető műnem egyike, az alapvetően párbeszédekre (dialógusokra) épülő, többnyire színházi előadásra szánt irodalmi alkotások (drámák, drámai művek, illetve színművek) összefoglaló elnevezése. A dráma az általa kínált művészi hatást úgy kívánja elérni, hogy konkrét, egyedi figurák cselekvéseit jelenidejű formában mutatja be, így mutatva fel azok általános érvényű jelentéstartalmait.

A kifejezést, a műnem sokszínűsége és az irodalmon túlmutató jelentősége miatt elsősorban gyűjtőfogalomként érdemes használni. A dráma elméletével, a színműírás és a színművészet elméleti kérdéseivel foglalkozó irodalomtudományi terület a dramaturgia. A tágan értelmezett színház világán túl a dráma megjelenik az oktatás és a terápiás tevékenység keretei között is (drámapedagógia, drámaterápia).

A dráma szó az ógörög dran (cselekedni) szóból ered. A szót a köznapi használatban mindenféle feszültséggel teli, nagy indulatokat mozgató eseményre is használjuk (családi dráma, drámai pillanatok stb.). (Forrás: wikipedia)

Dramatikus játék

Anépköltészet többszereplős, párbeszédes formájú alkotása, melyet szerepjátszással összekötve adnak elő (→ népi színjátszás). Formájában hasonlít az irodalmi drámához. Gyakran irodalmi-félnépi szövegek folklorizált változata. Ide tartoznak a vallásos tárgyú úgynevezett népi misztériumjátékok, mint a → betlehemezés, → Heródes-játékok, → paradicsomjátékok, a → Zsuzsánna-játékok, a → dúsgazdagolásnak nevezett moralitás stb. A farsangi, lakodalmi és más ünnepek alkalmából eljátszott → alakoskodások is gyakran dramatikus játékok.

Gyakori a behívó forma: a színre lépő szereplő bemutatkozik, majd behívja a következő szereplőt. Hazánkban többnyire valamely népszokás keretében kerülnek előadásra, néha azonban alkalmi színjátszó társulatok is alakulhatnak. Ilyenek voltak az I. világháború előtt a bányász-színjátszó társulatok.

Szokásokhoz nem kötött dramatikus játékot adtak elő a hivatásos és félhivatásos vásári komédiások, → bábjátékosok, → árnyjátékosok is. Felépítésük gyakran a vetélkedő játék formáját veszi fel: a szemben álló erőket egyének vagy csoportok képviselik, akik történeti köntösben is megjelenhetnek, vagy megszemélyesített allegóriák lépnek színpadra.

Gyakori a bírósági tárgyalás forma is. Máskor nincs konfliktusos cselekmény, hanem egy egyén, csoport vagy foglalkozás nevetségesnek tartott vonásait utánozzák, vagy valamely érdekes, emlékezetes megtörtént eseményt elevenítenek meg szerepjátszás segítségével (→ betyárjátékok).

Irod. Ortutay Gyula: Kérdőív betlehemes játékok gyűjtéséhez (Ethn., 1956); Ujváry Zoltán: Egy farsangi játék funkciójának kérdéséhez (Ethn., 1957); Kardos Tibor–Dömötör Tekla: Régi magyar drámai emlékek (I–II., Bp., 1960); Ujváry Zoltán: Az átadás-átvétel és a funkció kérdései egy népszokásban (Műveltség és Hagyomány, 1961); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964); Székely György: Színjátéktípusok dramaturgiája (Bp., 1965).

Alakoskodás

Az a tevékenység, melynek keretében az alakoskodó álöltözet, mozdulatok és arcjáték, esetleg álarc segítségével valakit vagy valamit megjelenít, „formáz”. Célja lehet mágikus-vallásos, segítségével megjelenítik az ősöket, szellemeket, istenségeket vagy pedig utánzás, szórakoztatás: a színjátszó tevékenység előfokának tekinthető.

Maszkos alakoskodók ábrázolása már a kőkori barlangi rajzokon is feltűnik, s azóta is a tengerentúli primitív technológiájú népeknél éppúgy megtalálható, mint a népi kultúrákban. Az alakoskodók néha pantomimot adnak elő, táncot járnak, rituális cselekményeket hajtanak végre. Gyakran dramatikus játékokat adnak elő tréfás, adománygyűjtő felvonulások keretében, vagy házakhoz, ill. a mulatságok színhelyére betérve.

Európában a keresztény egyházak kialakulásuk óta rendelkezéseket bocsátottak ki a pogánynak tűnő rituális alakoskodás, főleg az → állatalakoskodás ellen. Emellett egész Európában különösen nagy szerepe van a férfi–női ruhacserének, a növényi mezbe és szalmába burkolt alakoskodók, ill. a fehér ruhás kísértet-alakoskodók megjelenésének.

A magyar nyelvben az alak szó a 15. század óta ismert „baba” értelemben, a 16. században álarc értelemben i. A 17. században igei formája általános, főleg a farsangi jelölésére használják. Legfőbb alkalma ma is a farsangvégi alakoskodás, de más jeles napokon is szokásos. Így → Mikulás és → Luca napján, a karácsonytól vízkeresztig tartó időszakban (→ betlehemezés, → regölés, → gircsózás), → pünkösdkor, továbbá lakodalmak (→ lakodalmi alakoskodás), disznótor (→ disznótori kántálás), → szüret stb. alkalmából. (→ még: álarcos játék, → halottas játék).

Irod. Ferenczi Imre–Ujváry Zoltán: Farsangi dramatikus játékok Szatmárban (Műveltség és Hagyomány, Debrecen, 1962); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964).

Pünkösdi királyság

A májusi → pünkösdi ünnepkörhöz fűződő alakoskodó szokás (→ alakoskodás). Európa jelentős részében a középkor óta választanak pünkösdi (ill. májusi) királyt. Hazánkban a 16. században már általánosan ismert volt a pünkösdi királyság múló, értéktelen voltára utaló szólás, amelyből a szokás általános és régi elterjedésére következtethetünk. A pünkösdi királyt versenyjátékokkal, főleg lóversennyel, bikahajsszal, a fiatalabb korosztályoknál bothúzással, kakaslövéssel (→ kakasütés, → gunárnyakszakítással választották.

19. századi adatok szerint egy évig a legények vezetője, bírája volt (→ legénybíró), hivatalos minden lakodalomba és összejövetelre. A legények engedelmeskedni tartoztak neki. Míg a régebbi adatok általában versennyel választott pünkösdi királyokról szólnak, a 19. századtól pünkösdi király és királynő együttes megjelenéséről, házaló-adománykérő köszöntéséről vannak feljegyzések (→ pünkösdi királynéjárás). –

Az előbbi formáktól némileg eltérnek a nyugat-dunántúli formák: néhány évtizede még → zöld ágakba burkolt vagy lombvázba bújtatott gyermekek alakoskodtak pünkösdkor (borzakirály). Sopronhorpácson törökbasa-járásnak nevezték a szokást, és történeti mondát is fűztek hozzá, azonkívül → esővarázslás is követhette. (Ilyen zöld lombokba öltözött „vadember”-alakoskodók hazánkban a reneszánsz kedvelt moreszka-táncaiban, -játékaiban is feltűntek már. Hasonló szerepet játszik horvát-szlovén területen a lombokba burkolt Zöld György.)

Bár a magyar szokás európai párhuzamai közismertek (különösen nyugati szláv és német nyelvterületeken találunk hasonló alakoskodó szokásokat), lehetséges, hogy az európai formát megelőzte egy régebbi magyar tavaszi legényünnep. A lótenyésztő keleti rokonnépek a mai napig is ismernek versenyjátékokkal, főleg lóversennyel összekötött tavaszi legényünnepeket.

Megkísérelték a szokást kapcsolatba hozni az → avatási rítusokkal, a rituális tavaszi termékenységi szertartásokkal (szent nász), a rituális királygyilkossággal, s a kapcsolatos „pótkirály”-választással is.

Irod. Sebestyén Gyula: A pünkösdi király és királyné (Ethn., 1906); Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964).

Forrás: mek.oszk.hu

 

 

Antalffy Yvette

A cikk forrása: Szent Antal-láncok blog

………………………………………….

A továbbiakban is kíváncsian várjuk az öt lépésben kitalált láncolatokat az új témákhoz is. Ezúttal a csutkababa a pünkösdi királyság közötti összefüggéseket keressük.

A játék lényege és szabályok itt olvashatók.

 

 

Hozzászólások