A napraforgó, vidékünk népnyelvén a naprózsa már határozottan és büszkén emelkedik ki forró színével a mezei tájból. A Naprózsa című, ugyancsak népi töltésű irodalmi folyóirat is a népi írók és költők, az őstehetségek és az autodidakta tollforgatók felfedezését és bemutatását vállalta föl annak idején.

És vannak művirágok is, préselt műanyagból vagy papírból hajtogatva – néha csak az éles szem képes megkülönböztetni őket az eredetitől. Noha mesterséges színezéknek köszönhetően érik el a kellő hatást, de mégis színpompásak, s dacolnak az idővel.

Ilyenek vagyunk mi is: vadvirágok, naprózsák és papírrózsák…

A népi közösségeken belül mindig is voltak kiemelkedő képességű nótafák, balladamondók, mesekirályok. E hagyományos közösségek felbomlásával azonban megszűntek a népi kultúra több évszázados-évezredes keretei. Viszont az emberek önkifejezési vágya, kulturális, esztétikai szükséglete nem tűnt el a múló idővel.

Az egyén kiválik a közösségből, az ember “individualizálódik” – s az alkotó folyamat “magányossá” válik. Ezek az alkotások sok esetben mindörökké az ismeretlenség homályában maradnak – nem csiszolódnak tovább évtizedeken vagy évszázadokon át a közösségi hagyományozódás csatornáin, mint a népköltészet alkotásai. De akadnak olyan alkotók is, akikben mindennél erősebb az önkifejezési vágy, szeretnék megmutatni önmagukat másoknak. Így alakulnak meg a műkedvelő irodalmi körök, ahol a közös élmények és érdeklődés révén az emberek egymásra találhatnak.

Változásokkal teli világunkban főleg az idős nemzedék tagjai érzik egyre inkább azt, hogy örökre eltűnik az a “régi világ”, azok a “régi szép” dolgok, melyek “az ő idejükben”, életükben fontosak és jók voltak. Az az ember, akinek gyermek- és felnőttkorát a közismert és szeretett, csodás és hétköznapi történetekkel, szép-szomorú és vidám dalokkal való együttélés jellemezte, szinte belső kényszert érez arra, hogy életének történeteit, érzéseit írásba foglalja, vagy leírja az általa ismert népdalokat. Természetesen a mai fiatal nemzedék körében is számosan akadnak olyanok, akik ugyanazt a belső késztetést érzik gondolataik leírására, megörökítésére.

Kecskeméten több mint egy évszázados hagyománya van az amatőr írói, költői tevékenységnek. A XIX. század második felében a polgárság körében felolvasóestélyeken mutatták be verseiket és elbeszéléseiket a lelkes alkotók. Az 1990-es évektől pedig a kecskeméti, illetve a Bács-Kiskun Megyei Költők és Írók Baráti Köre először Vadvirág, majd Kristály, Jelen-Lét, legutóbb pedig Üzen a Homok címen adta ki irodalmi folyóiratát. Antológiáik is megjelentek Szívhangok (1990), Félárnyékban (1993), Ünnepek (1995), Bács-Kristály (1996) és Üzen a homok (1999) címen.

Az az alkotó, aki belép körünkbe, még nem lesz automatikusan költő vagy író. Sőt, az igazság az, hogy társaságunk csak néhány olyan taggal büszkélkedhet, akiket – valamely kritérium alapján – méltán megillet ez a megnevezés. Senki számára nem sugalmazunk semmi olyan dolgot, mely helytelen önértékelésre késztetne, sem pozitív, sem negatív értelemben. Egy dolog azonban bizonyos: itt mindenki teljes szívvel-lélekkel alkot: verseket, dalokat, elbeszéléseket és regényeket.

Az Üzen a homok antológia legújabb, második kötetében különböző esztétikai értékkel rendelkező, eredetiségében is eltérő jellegű írásokat olvashatunk, melyek különféle iskolázottsággal és ideológiai háttérrel rendelkező, munkás-, paraszt- vagy polgári származású, az írást többnyire autodidakta módon elsajátító, de rendkívüli önkifejezési vággyal bíró emberek írásai.

Ezek az emberek többre vágynak, mint egy átlagember, aki megelégszik azzal, hogy gondolatait a mindennapi szóbeli közlés stílusában fogalmazza meg. Az eredmény természetesen változó stílusértékű, de a lényeg nem ebben rejlik.

Kik vagyunk mi? Nem hivatásos alkotóművészek, hanem egyéb más pénzkeresési lehetőségből élő amatőr, műkedvelő, többnyire autodidakta – önképzéssel szerzett tudással rendelkező – író, írogató emberek. Egyik-másik alkotóra a parasztverselő, parasztköltő vagy a földmíves költő megjelölés is ráillik.

A “népi” képzőművészeti alkotók “könnyebb” helyzetben vannak a műfaji besorolás szempontjából, hiszen a naiv művész kifejezés kiválóan tükrözi e műfaj jellegét, a naiv festők és szobrászok sajátos világlátását.

Ha őszinte képet akarunk alkotni korunkról, a mai ember érzéseiről, a vadvirágok és a naprózsák mellett fel kell vállalnunk a néha kissé esetlennek tűnő, de mégis szépre-jóra és szeretetre áhítozó papírrózsákat is.

Nekünk itt és most nem az esztétikai minősítés a feladatunk. Nekem, mint folklórkutatónak soha nem jutna eszembe egy klasszikus erdélyi népballadát és egy pajzán, székely góbés rigmust vagy tréfát stilisztikai meggondolásból összehasonlítani. Külön-külön mindkettőnek megvan a maga helye és szerepe.

A műkedvelő irodalmi alkotók antológiája kapcsán sem a tartalmi és formai vonások szakszerű megítélése a cél. Egyszerűen csak szeretnénk megmutatni önmagunkat: ilyenek vagyunk mi Kecskeméten a XXI. század első éveiben.

dr. Bereznai Zsuzsanna etnográfus,
a Népi Írók Erdei Ferenc Körének elnöke

Hozzászólások