A prózaírást Galgóczi Erzsébetnél, a versírást Ihász-Kovács Évánál és Bornemisza Attilánál, a verstant Horváth-Hoitsy Editnél, az újságszerkesztést Zágoni Erzsébetnél és Baráti Molnár Lórántnál hallgatott. További mesterei és példaképei: Dr. Györgypál Katalin író, költő és néhai Faludy György Kossuth díjas író, költő, műfordító.

Az Alkotó Képzőművészek és Írók Országos Szövetségének alelnöke: 1990-2010-ig (20 évig)
Alelnöki tisztségének megszűnésekor az AKIOSZ-tól Hűség oklevelet és Örökös tag címet kapott

További díjai:

– TOT-TESZÖV Különdíj (1988 Kaposvár)
– Aranytoll-díj (1995 Kecskemét)
– Arany Diploma (1995 Budapest)
– Millennium Művészeti díj (2000 Budapest)
– Cserhát-díj (2001 Budapest)
– Gyémánt Diploma (2001 Budapest)
– MINSZ Pályázati Különdíj (1994-95-98-2002 Eger)
– Pályázati Különdíj (1994, 2004 Pápa)

Az írónő NAXOS c. regény tetralógiájának első kötete 1993-ban jelent meg, azóta még további két kötet. A IV. kötet szerkesztés alatt áll, címe: BÚCSÚ NAXOSTÓL.

MEGJELENT KÖTETEI:

– I. kötet: NAXOS FELÉ (Egy lélekkereső)

– II. kötet: NAXOS PARTJAINÁL (Megtalált lélekkel)

– III kötet: NAXOS SZIGETÉN

Regényeit bemutatták Budapesten (két alkalommal), Szigethalmon, Tokajban, Kecskeméten, Móron, Szegeden, Újfehértón, Lillafüreden, Vásárosnaményban, Kazincbarcikán, Ózdon, Pápán, Széchényben, Debrecenben, Nyíregyházán.

NAXOS PARTJAINÁL (Megtalált lélekkel) c. II. kötetéhez Tárkányi Imre író, költő, szerkesztő az alábbiakat írta:

“Minden ember boldogságra vágyik. És keresi az utat, amely a boldogság felé vezet. Néha a kék madár az, amelyet kergetünk, és úgy érezzük, már-már elértük, máskor egy gyereklány igyekszik a boldogság szigete, Naxos felé. Prosszer G. Júlia – önéletrajzi ihletésű – triológiája a boldogságkeresés regénye! Valent Gabi – e regény kedves, szeretetre méltó “hősnője” az élet sok-sok buktatóján keresztül igyekszik Naxos felé. Meg kell küzdenie a felnőttek önzésével, értetlenségével, önmaga “kiválasztottságának” érzésével, amelyhez ifjú társai a szemébe is mondanak, s amelyet úgy képes elfogadni, olyan természetességgel, mint a levegőt. Az érzékeny lelkű tizenéves kislány – aki vidéki környezetből kerül a kollégiumba, és aki olvasottsága, kifinomult intelligenciája révén valóban más, mint a társai – bizony nehezen talál rá a boldogság szigete felé vezető útra. Gabi a boldogságot és a szerelmet nem úgy éli át, ahogyan megszoktuk. És ez a másféle érzés, másféle szerelem igen szépen, érzékletesen bomlik ki a regény lapjain… … és Prosszer G. Júlia – aki Galgóczy Erzsébet, a kitűnő írónő felfedezettje – e rendhagyó és nagyon különös regény trilógiában az emberi lélek rejtelmeit írta meg, a “másság” tükrét tartva előítéletektől homályos szemünk elé…”

Prosszer Gabriella Júlia verse:

Képzelt s valódi

Vergődünk Képzelt s Valós szerelemben
– csak a lelkünk szárnyal –
de tudatunk gyáván visszaretten,
ha látja, mit kockáztat…
Küzdünk képzelt s valós ellenséggel:
fegyverünk az idő,
de nem hiszünk a végső győzelemben,
– már hinni sem maradt erőnk -,
Ringatózunk Képzelt s Valós örömökben,
– néha elvágyódunk -,
mint kagylóból a bezárt gyöngyszem,
ha odafönt az arany Nap kigyúl…

Részletek az első kötetből: NAXOS FELÉ (Egy lélekkereső)

I. rész: GYERMEKKOR című fejezetből részletek:

4 éves volt az írónő, amikor szüleit elveszítette, ezután apai nagyszülei nevelték, amelyről így ír:

“…egy téli reggelen történt a tragédia, lovasszánon a városba igyekeztek, amikor hirtelen elsötétült az ég és hatalmas erejű hóvihar tört ki, amelytől a megriadt lovak a Gara-szakadékba rántották a szánt, utasaival együtt…”

Az apai nagyszülei nevelték 6 éves koráig, de nagybátyja, Miklós és felesége, Karolina – akiknek nem lehetett gyermekük –
is szerették volna örökbe fogadni, de a nagyszülők nem engedték.

“Apai nagyszüleimhez őszinte és mély vonzalom fűzött, de az idő múlásával rá kellett döbbennem, hogy a drága kis öregek – bármennyire is szeretnek, kényeztetnek – megérinteni nem képesek engem….. Éreztem a közöttünk lévő aránytalanul nagy korkülönbséget s ez az érzés megakadályozott abban, hogy kérdéseimmel, problémáimmal hozzájuk forduljak. Egyszerűen képtelen voltam “kitárulkozni” előttük.”

6 évesen az iskola megkezdésekor Kövesdre, a nagybátyjáékhoz (édesapja testvéréhez) került, ott kezdett iskolába járni.

“Nagybátyám és felesége nem adták fel a “küzdelmet”. Szívósan, kitartóan és komoly érvekkel ostromolták az öregeket két éven át, aminek az eredménye végül is az lett, hogy hatesztendős koromban – de kizárólag csak az iskola miatt (hangoztatta nagyanyám) – beköltözhettem a faluba Miklóshoz és Karolinához. A szünidőket és néha egy-egy vasárnapot is Jegenyéspusztán töltöttem…”

“Mélységesen megrázott Karin “árulása” – ahogy magamban nagynéném szökését megfogalmaztam (mert valóban “árulónak” tartottam: elárulta azokat, akik a legjobban szerették, a férjét, az özvegy édesapját és az árva gyermekét!…) Komoly és súlyos lelki sérülést szenvedtem ismét… Hét éves sem voltam még, és másodszor történt tragédia velem, és a második romboló erejét ezerszeresre növelte a tényt, hogy tudatos, érző lény voltam már, így a veszteséget nem csupán ösztönszerűen éreztem (mint korábban a szüleim halálát) hanem az eszemmel is felfogtak! Jeges kezek markolták össze kicsi szívemet…
“Karin!?…
Hol vagy!?
Miért hagytál itt!?
Karin….”

“Karin disszidálása után néhány nappal belázasodtam. Negyven fokos tűz égetett ismét. Újra eljött értem a halál… S mentem volna akár vele is, gyűlöletessel. Minden mindegy volt akkor. Öt hétig tartott a huza-vona a Halál és az orvosok között…”

“Az űrt és ürességet – melyet Karin távozása a lelkemben hagyott – hamarosan Ezüsthajú töltötte ki. Nem létezett olyasmi, amit meg ne tett volna azért, hogy jókedvűnek lásson…” “Nagyon megszerettem Ezüsthajút. (Akkoriban szinte mindenkit szeretni
tudtam, aki engem szeretett…) De ősz tanító nénimet nem azért fogadtam be a szívembe, nem arról volt szó, mint más eset
ekben, amikor egyszerűen csak a kapott szeretetet viszonoztam. Ezüsthajú iránt érzett mélységes és őszinte vonzalmamat nem akármilyen rokonszenv emelte fényes magasságba! Azért tudtam őt mindenkinél jobban imádni (és tisztelni), mert sohasem bántotta Karint.” “…Amikor mindenki más, még a nagyanyám is (ügyet sem vetve arra, hogy talán fájdalmat okoznak vele) – szidták és mocskolták előttem Karint, Ezüsthajú volt az egyetlen, aki mellettem állt és igyekezett a frissen ejtett sebek fájdalmát enyhíteni… Szükségem is volt rá nagyon. A kedvességére. A megértésére. A szeretetére. A jóságára. Mert hosszú időn át nem tudtam belenyugodni Karin “elvesztésébe”. Kifelé nem mutattam, hogy mennyire szenvedek…”

Második osztályos volt, amikor nagybátyja újra megnősült:

“…nevelésemet ismét a nagybátyám vette át, merthogy újra nősült. Váratlanul egy “teljes” családba csöppentem bele! Alig egy évre Karin disszidálása után – mikor törvényesen is kimondották a válást – Miklós megházasodott. Az egyik szomszéd faluból hozott feleséget magának. Választottja egy fiatal özvegy volt, aki kislányával együtt költözött be a nagybátyám házába. Így egyszerre “testvérem” is lett.”

Hekkel Aranka

Hozzászólások