2012. szeptemberében  író-olvasó találkozóra vártuk Jókai Annát.

Aznap már reggel óta Kecskemét vendége volt, egy környezetvédelmi konferenciára is meghívták. Amikor elkezdődött a beszélgetés Varga Mónika moderátor, televíziós szerkesztő társaságában, az írónő a konferenciára utalva azt mondta, hogy ő a szellemi környezetvédelemről beszélt, mert arra is rendkívül szükség van.

Jókai Anna frissen, mosolygósan, kiegyensúlyozottan beszélt. Nem látszott rajta fáradtság az egész napi koncentrálás miatt. Szinte alig engedte feltenni kérdéseit a beszélgetőtársának, átvette az irányítást és jóízűen mesélt magáról egy órán keresztül.

Ahogy mondta, reggelig is meg tudná ezt tenni, ha hagyjuk. November 24-én lesz 80 éves! Ki hinné? Hálás is ezért a testi-lelki erőért, amivel Isten elhalmozta őt.

Mivel pontosan nem tudjuk idézni egyes szám első személyben lelkesen mesélő szóáradatát, a továbbiakban tartalmi idézetek következnek beszámolónkban. Mozaikok.

Rendkívül fontos az ember életében a gyermekkor. Ha egy anya vagy pedagógus elfojtja magában a gyermekkori emlékeit, nem jól végzi majd a rábízott gyerekekkel kapcsolatos feladatait. Volt olyan tanító nénije, aki úgy bánt vele, mintha ő maga nem is lett volna kislány kislánykorában. Anna nem is akart iskolába járni egy darabig!

A kis Jókai Anna kései gyermekként született, mintegy kárpótlásul a szülei számára. Ebből sok nehézsége adódott. Köztudomású, hogy az idősebb szülők jobban féltik az aprócska gyermeküket. Ennek hátrányai őt is utolérték. Elzártságban nevelkedett. Gyakran koravén megnyilatkozásai voltak. Pl. őszintén megmondta a nem várt vendégnek, hogy anyuka nem szívesen látja. Amikor szidást kapott őszinteségéért, igazságtalannak érezte: miért mondanak a felnőttek mást, mint amit gondolnak? El is határozta, hogy ha megnő, ő majd megmutatja, hogyan kell őszintén és igazul élni.

Nagyon csúnyán írt kicsi korában. Mindig szidták érte. Aztán egy tanító nénije elmagyarázta neki, hogy ez nem csúnya, csak egyedi és megismételhetetlen. Ettől kezdve figyelt a betűk formáira, és megtanult olyan szépen írni, hogy még a mai napig sem kell szégyenkeznie igényes, olvasható írása miatt. Hogy mit jelent a hangsúly a két tanítónő kritikájában! Egyik lehúz, a másik felemel. Az embereket nem kioktatni kell, nem leereszkedni hozzájuk. Megérteni őket és egyenrangúvá tekinteni. A pedagógus írónő a legvagányabb tanítványaitól tanult a legtöbbet az életről a későbbi években.

Gyermekkorában buta kis verseket írogatott. Érzéseit nem jól fejezte ki általuk, ezért még édesanyja is félreértette. Szeretetlenséget vélt felfedezni ott, ahol éppen az aggódás és szeretet hangján szólalt meg versében a pici lány. Ha például azt kiabálta a lépcsőházban az anyukájának az egyik szomszédjukról, hogy egy részeg disznó heverészik a lépcső alatt, ezért nagyon megszidták. Pedig nem ő volt a hibás ebben, hanem a részeg ember. Sok hasonló eset arra figyelmeztette később, hogy baj lehet abból, ha leírja az igazat.

Felnőtt korában egyesek a fejére is olvasták, hogy mindig arról ír, ami fáj, ami rossz. Azt feltételezték, hogy az írónő nem

szereti az embereket. Pedig számára a másik ember mindennél fontosabb. Mindig azon igyekezett, hogy a lelki nyomorúságon valamit tudjon enyhíteni. Próbálja feléleszteni a világot. Ezt teszi az „Éhes élet” című regényében is.

Rádöbbent bennünket arra, hogy valamennyien éhezünk. Van, aki fizikai értelemben, van, akinek pénzéhsége vagy szeretetéhsége van. Van, aki karrierre vágyik, mást a szenvedély, a szex iránti éhség irányít.

Valamilyen hiány valamennyiünk életében jelen van. Azt kell megmutatni az embereknek, hogy a jóra legyenek éhesek, arra, hogy minél többet tudjanak segíteni másoknak, és megtalálják “azt az isteni valóságot, amelyet valójában mindannyian éhesen keresünk az életünkben”. Meglátása szerint a regényeknek lelki szolgálatot is el kell látniuk, amelyre “nagyon nagy éhség van a világban”.

Gyakran fölmerül a kérdés bennünk, hogy miért élünk. Ha csak eszünk, iszunk, szeretünk, megöregszünk, de a halállal mind

en elmúlik, mi értelme van az életnek? Kell, hogy legyen egy magasabb rendű cél, szellemiség, Isten. Ez a gondolat is sugárzik az írónő műveiből.

A teremben jelen lévő fiatalokhoz is szólt Jókai Anna. Elmondta, hogy most sem rosszabbak az emberek, mint régen. Csak a minket körülvevő mocsár lett mélyebb. Aki ma lecsúszik, nagyon mélyre csúszik. Egyeseket még celebnek is tartják ezért. Ám kell, hogy legyen az emberben egyfajta szellemi finnyásság, hogy ne akarjon hozzájuk hasonlítani.

A riporternő megjegyezte, hogy Jókai Anna még a külső megjelenésével – kifogástalan öltözködés, kedves mosoly, lelkes gesztusok – is pozitív attitűdöt sugároz. Erről is példát vehetnének a fiatalok, akik oly sokszor igénytelenek önmagukkal szemben, nem becsülve magukat sem ezáltal.

Itt van az idősebb nemzedék felelőssége, jó példát kell adnia a fiatalabb nemzedéknek. Bizonyos szituációkban személyes példát kell mutatni. A fiatalok lássák, hogy amit az anyjuk, illetve a nagyanyjuk mond, azt éli is. Igaza van a fiataloknak, amikor utálják azt, aki vizet prédikál és bort iszik. Ne titkoljuk el a hibáinkat. A gyerekek szeretik azt, amikor a szülők kritikusak önmagukkal szemben. Nem azt várják, hogy a szülő hibátlan legyen, és nem is szeretik, amikor valaki dicsőíti magát.

Fel kell fedeznünk a gyermekeinkben a jót, azt, amiben esetleg különbek nálunk, és beismerni azt. Türelem kell és szeretet. A szeretet összekötő kapocs szülő és gyermek, fiatal és idős, férj és feleség között. Akkor tesznek jót, ha türelemmel elnéznek egymás hibái fölött, és kölcsönösen átvállalnak egymás terheiből.

 

Jókai Anna Kossuth-díjas, Prima Primissima-díjas író, esszéista 2012. augusztus 20. alkalmából a Parlamentben átvehette Áder János köztársasági elnöktől a Magyar Érdemrend nagykeresztjét. A számtalan díj tulajdonosa és az ország egyik legnépszerűbb és legolvasottabb írónője a találkozó végén dedikálta az Éhes élet című könyvét, miközben közvetlenül és kedvesen beszélgetett a jelenlévőkkel. Jó érzés volt ott lenni.

 

Weninger Endréné

Hozzászólások